igaz történetek szülésről, születésről

14. mese: Beavatás – amikor a nagyanya dúla lehet (Berta születése)

Megjelent: 2016. febr. 14.

Születés és halál: évszázaddal, de még évtizedekkel ezelőtt is természetes része volt az életnek. Úgy értem, az igazi életnek. Minden fájdalom és gyomorszorító keserűség mellett hálás vagyok a sorsomnak, hogy annyi mindennel találkozhattam. Elkerülhetetlennel és orrba vágóval, fájdalmasan gyönyörűvel és a kínok kínjával. Azt hiszem, a kín nem a testben születik meg. Azt hiszem, ha az okozza a kínt, ami boldogságot is okozhatott volna, olyasmi hozott pusztítást, amiben te mindent megtettél az életért, akkor az a szenvedés életre szólóan megváltoztat, és rányomja a bélyegét nemcsak mindarra, ami azután történik veled, hanem rád is. Egyszer eljön a pillanat, amikor beléd hasít a felismerés: ezt a sebet csak az élet, a születés, a benne való lehető legközelebbi részvétel tudja gyógyítani.

Így keveredtem el a dúlatanfolyamra és a dúlakörbe, mert (ráadásul) rádöbbentem, hogy bármilyen szép is bölcsészként tárgyakkal és szövegekkel foglalkozni, bármennyire is az életről beszélnek ezek is – ha jól faggatjuk őket –, az igazi élet vízben és vérben, szenvedélyben és kínban, megaláztatásban és felemeltetésben születik. Ha ma kezdeném a pályám, másképp döntenék, de az újrakezdéshez már sajnos öreg vagyok.

Dúlaként működni nagyszerű lehet – gondoltam. Magamról, a saját öt szülésemről gondolkodva nagyon is tudom, hol voltak azok a pontok, amikor egy asszony segíthetett volna. Sokan furcsállják, hogy – bár kórházban született mindegyik kisbabám – nincsenek rossz élményeim. Ma tudom, mi lehetett volna más, jobb, nyugalmasabb, természetesebb. De szülészorvosom meleg barna tekintetét, kedvesen bíztató hangját és tiszteletet kifejező kézcsókját nem fogom elfelejteni.

Dúlaként működni – nem is olyan egyszerű ez, hiszen be kell kerülni a köztudatba. Inkább tanácsadó lettem: szívesen beszélgetek, e-mailezek azokkal, akiknek szükségük van rám, könyveket ajánlok.

Első bevetésemre – talán magam sem hittem benne korábban – első unokám születésekor került sor. Juli lányommal való kapcsolatunk annyira terhelődött a kamaszkorban, hogy – bár nagyon igyekeztünk a tisztázásra és a megbocsátásra – őszintén megrázott és meglepett a kérése, legyek a dúlája. Ami igaz, az igaz, meséltem nekik sok olyasmit, ami a természetes szülés felé sodorta őket. Egyre tudatosabbak voltak, s én egyre boldogabb, s talán kicsit irigykedtem is.

Szóval, amikor késő este jött a telefon, hogy szivárog a magzatvíz, az első gondolatom az volt, oda kell mennem. Aztán rájöttem, hogy jobb lesz mindnyájunknak, ha ki-ki a saját ágyában próbál még aludni. „De bármi változás van, éjjel is hívhattok. Majd taxit fogok.”

A kora reggeli telefonálás után még megsütöttem az éjszaka bedagasztott pogácsát, majd kimentem a parkba, ahol egy ezer embert megmozgató rendezvény egyik főszervezője voltam. Kiadtam a feladatokat, beszerveztem magam helyett valakit a kórusba, s rohantam. Emlékszem, álltam a buszmegállóban, és azon gondolkodtam, vajon látszik-e rajtam, hogy dúla vagyok, és éppen az én lányom szül. Az én kicsi lányomnak kisbabája születik! Hamarosan nagyanya leszek – és nemcsak lélekben, hanem nagyon-nagyon is valóságosan! Dehogy, már most az vagyok: hiszen hónapok óta van unokám…

A vőm, Balázs riadt arca billentett helyre: most nem örömködünk, hanem dolgozunk. És ekkor ért az igazi meglepetés. Mert az ember (asszony) persze a fejével tudja, hogy nem vehet át semmit a másik kínjaiból, aggodalmaiból, amikor szembesülünk vele, mégis rossz érzés. Hiszen ha kisgyerekként belázasodtak, vagy egy esés után véres-koszos tenyerüket fájdalmasan feltartva közeledtek, sem tudtam átvenni semmit, de a részvétben, a gondoskodásban arcát mutató szeretet használt. Az én szeretetem. Amit én is kaptam.

Hát ez az! Ez fog segíteni, használni most is! Hogy csak látom, hogy érkezik a kontrakció, és nem élem át? Hogy csak látom az összegörnyedésből a hullám erejét, és nem mutathatom meg, hogy is kell használni? Hogy csak látom a hidegrázás vagy a hőhullám jeleit, de nem érzem?

S közben persze tolulnak az emlékek, a kórházszagú élmények, az öt gyönyörűséges-fájdalmas vajúdás minden csalódása és eksztázisa. De itt és most mindez nem fontos, csak a mindenből megérlelt és átszűrt tapasztalat számít. Csak az odafordulás, csak a segítő szándék, csak a megsérthetetlenség, csak az anyaság. Az enyém. És az övé. A régi és az új és az örök.

Nem emlékszem a percek és az órák lomha mozdulására, s arra sem, mennyi időt töltöttünk együtt, s mennyit külön. A forró vízre emlékszem a fazékban, a beáztatott pelenkák elevenségére a pórusaimban, a gerinc mellett leszaladó izzadságcseppekre, a bába lenyűgöző nyugalmára, az ifjú édesapa megszeppent tekintetére. És a találkozás sürgető vágyára.

Juli fekszik a kádban. Legutóbb akkor készítettem neki fürdővizet, amikor tán tízéves volt. Most ott fekszik, félálomban, néha felnyög. Látom, hogy ellazul. Ez jó, nagyon jó. Locsolgatom a hasát, próbálom támasztani a fejét. Az időtlenség ajándéka lehetne, ha nem épp az idő lenne ma az egyik legfontosabb tényező. Kitartás, kicsi lány! Nagyon szeretlek!

Aztán felkel, támogatjuk, masszírozzuk a derekát. Észrevétlen szeretnék lenni. Csak láthatatlan kezekkel segíteni abban, amire Julinak vagy a bábának szüksége van. Félhomály van, csöndben vagyunk. Minden lélegzetvételt hallani. Juli dolgozik, nagyon igyekszik, de a derékfájás nem szűnik, s ez elveszi az erejét. Nem bírja, ha hozzáérünk. Nem esik rosszul: élesen bennem van ez az érzés.

Ringatózik, gyönyörű. Az élet tánca. A föld tánca. Térdelünk, támasztjuk. Guggol, feláll, sétál. Négykézláb, újra feláll. Közben néha vizsgálat erősíti meg, hogy van haladás, de egy pici még hiányzik. Kell egy szikra!

Egyetértek a bábával, hogy menjünk a kórházba. Félnapnyi kitolási szak sok. Kell valami változás, valami, ami rásegít a végén, amitől könnyebb lesz.

Nyolc perc múlva már a kórházban vagyunk: karolunk, támogatjuk Julit, mert a szülészet a másodikon van, és nem működik a lift. Összeszorul a szívem: minden olyan szép és nyugalmas volt, s itt nem ismerünk senkit! Móni a biztonság – ezt teljesen rendben valónak látom.

Végtelennek tűnik, míg várakozunk a folyosón. Adatok, igazolvány, táska, neszesszer. Üres, kihalt, szombat esti kórházfolyosó. Máskor a csempe színére, rajzolatára évek múlva is emlékszem. Most nem. Csak arra, ahogy a fülemben felerősödik a pulzusom. Gyerünk, kicsikém! Erős vagy, bátor vagy, mindig meg tudtad csinálni, amit akartál! És ezt most nagyon akarod!

Egyszer csak behívják Balázst. Múlnak a percek. Talán negyed óra is. Alapvetően tapintatos és illemtudó vagyok, de muszáj bekopognom: csak nincs valami baj? Nincs, hála a Fennvalónak! Csak elfelejtettek szólni… Megszületett. Hatalmas büszkeséget érzek: gyermeket hozott a világra a kislányom.

Juli boldog, piheg tűzpiros arccal, Balázs szemében könnyek, Móni mosolyog, és Blanka is, az – anyám így mondaná – stramm kis szülésznő. A baba meg: ismeretlenül is ismerős és gyönyörű. Szerelem reszket a levegőben, szinte zavarba jövök tőle.

Aztán – a nagyanyák már csak ilyenek – a feladatot örömmel fogadom. Bertát viszi a csecsemős nővér mérlegelni meg inkubátorba, Juli utánam szól: „Anya, vigyázz rá!” Kuporgok Berta mellett, simogatom a karját, sapkás kis fejét, énekelek: „Bimbócska, gombocska, tegnap esti csillagocska, reggelre ma rózsácska, reggelre ma rózsácska.”

Kicsivel később, a szülőszobában együtt töltött órában életre szóló szövetséget kötöttünk.

Z. Zs.

Anyamese > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.