Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1386. nap: Káoszból újjászült rend – várandósságom története

1386. nap: Káoszból újjászült rend – várandósságom története

Megjelent: 2014. júl. 22.

Két év telt el azóta, hogy szívem alatt hordtam a negyedik gyermekünket, Bendikét. Fájdalommal megélt időszak volt, életem egy nagy ajándéka. Felkészültünk arra, hogy nehéz lesz az eleje a sok émelygés és gyengeség miatt. Kilenc kg veszteséggel véget ért az első trimeszter. Hősiesen végigcsináltuk tiltakozás nélkül. Hálával telt szívvel néztem a férjemre, Csabira és a gyerekekre, hogy zokszó nélkül elfogadták ők is a megváltozott élethelyzetet.

Nap mint nap vártuk a megkönnyebbülést, de nem jött. A hányinger alábbhagyott, de nem kaptam erőre. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam egy megmagyarázhatatlan lelki gyötrelem. A gyászhoz tudnám leginkább hasonlítani azt a keserű fájdalmat, amit minden nap átéltem havi pár óra kivételével. A halaszthatatlan teendőimet robotpilótaként láttam el. Főztem, de a tálalást a testvérem vállalta át, aki szerencsére épp nálunk lakott abban az évben. Tőle és az apjuktól kapták meg a gyerekek a játékosságot. Vacogtam éjjel-nappal. Kabát volt rajtam 21 fokban, a cserépkályha padkán kucorogtam és dideregtem. Normális vérkép mellett 10 méter séta után le kellett ülnöm vagy feküdnöm, úgy elfáradtam, majd’ összeestem. Ha besütött a nap az ablakon, bántotta a szememet, fejemre húztam a takarót, és sötétben tapogatózva kerestem a gyötrelem forrását. Minden nap azt reméltem, hogy ez már a gödör alja, és holnaptól jobb lesz. Az óvodában Enikőt minden délben az óvónők karjaiban vagy ölében találtam. Gergő és a tanító nénije is rajongva szerették egymást. A törődést és gondoskodást is megkapták más forrásból a gyermekeim. Esténként rövid mesére futotta, alig volt levegőm a végére.

A bábai gondoskodás mellett az orvosi vizsgálatokra is elmentem. Az orvosok mindent rendben találtak. A baba is és a mama is jól van. Újra hallgattam a Születésház szülésre felkészítő információs hetét, ezen kívül Ágival levélben tartottam a kapcsolatot. Egy alkalommal magához hívott egy órára. Fáztam, ő betakart, és figyelt. Én ragyogó mosollyal meséltem a mindennapos sírásokról. Abban az órában jól voltam.

Láttatok már síró csecsemőt, aki fölé odahajol az anya, és a könnytől ázott arca felderül? Így éreztem magam, de akkor ezt még nem tudtam. Hazafelé vezető úton kissé elszégyelltem magam, hogy ő van házi őrizetben, én kényeskedem(?), neki van segítségre szüksége, mégis ő segít, ahol csak tud és engedik. Aztán az egészből maradt egy apró mozaikdarab, egy érzés, egy emlék, amit zsebre tettem, és tapogatóztam tovább a lassan derengő sötétségben.

Kereken hét hónapig tartott a zuhanás. A barátaim mintha tudták volna, hogy nem vágyom társaságra, távol maradtak. Aki mégis elindult, azt vagy az aktuális hóhelyzet fordította vissza, vagy lerobbant az autója, amikor jönni akart – mint később megtudtam.

A hetedik hónap végén a tébolyig fokozódott bennem az a rögeszme, hogy a negyedik gyermekem születése után magamra maradok. Egy háború zajával zakatoltak bennem a pusztító gondolatok, mígnem a zenéhez menekültem, és Mozartot hangosítottam fel a kellemest túlharsogó hangerőre.

Mikor elcsendesedtek a gondolataim, kitört belőlem, hogy ezúttal én hagyom el őt, nem várom meg, hogy „megint elhagyjanak”! Amint ezt kimondtam, erőre kaptam. Éreztem, hogy egy elfelejtett igazság közelébe jutottam. Nem kell megijedni, nem a mondat első felében, hanem a másodikban hangzott el a sok feloldásra nem kerülő fájdalom, ami félelemgombócként liftezett az elmúlt hónapokban a gyomrom és a torkom között. Ezt a gombócot most kiköptem, és nézegetni kezdtem.

A 35. héttől kezdődik a szülésfelkészítő információs hét számomra egyik legértékesebb másfél napja: a „várótermi beszélgetések”. Ez a lelki felkészülésnek egy következő lépcsőfoka, amikor a gyermekét váró édesanya figyelme egyre inkább befelé fordul. Ebben a különös állapotban összegyűltünk mi, leendő édesanyák és édesapák Ági szobájában, ahová a rendőr újra meg újra becsöngetett egy-egy aláírásért. Ebben a néha megzavart csöndben senki nem csacsogott. Érlelődtek az érzéseink, és felszakadtak gondolatok, amit ki is mondhattunk anélkül, hogy jó tanács érkezett volna rá. Kimondtunk valamit, ami megmozdult bennünk. Nem volt fontos, hogy érti-e azt más, vagy sem. Ha mégis magyarázni támadt kedvünk az elmondottakat, magunknak magyaráztuk, hogy világosodjon, ami felszínre készül jönni.

Képzelhetitek, milyen alapos volt a felkészülésünk régen. Ha hozzáolvassátok a 32. heti beszélgetéseket, amiről Attila születéstörténetében írtam, láthatjátok, hogy a bába és az édesanya mennyire egymásra hangolódik. És közben magukkal is egyenesbe jönnek a felbukkanó témában. Előrelépnek az önismeret és egymás megismerésének útján. Így ha elakadna a szülés, nem az oxitocin az első segítség, hanem egy mozdulat vagy egy jó szó. A szeretetnek a megnyilvánulása ez.

Attila születésére együtt készültünk, és két Ágival szültem. Micsoda teljesség volt! Bendegúzra együtt készültünk, és nélkülük szültem. Most megtiltotta a hatóság, hogy a felkészülésben Ági közreműködjön. Nem találkozhat várandós nővel. Kimondhatatlan veszteség!

Sok mozaikdarabhoz hozzájutottam ezeken a napokon és egy másik előadáson, ami a gyermekáldásról szólt. A mozaikokat egymáshoz illesztettem, és láthatóvá vált a félelemgombócom kívülről-belülről.

Az első trimeszterben átélt sok koplalás átvitt egy másfajta tudatállapotba. Ott átéltem az elhagyattatásaim mindegyikét. Kicsi baba voltam. Három hónapig lehetett velem az édesanyám, ennyi volt a szülési szabadság. Három szép hónap után jött a negyedik: a veszteségé. Fáztam, és sírtam, nem tudtam járni. Hét hónapos koromig vergődtem tehetetlen reménytelenségben, mivel a mellém rendelt gondozót nem fogadtam el, nekem anya kellet (volna). Utána megtanultam hemperegni a kiságyban, felülni, felállni, megvigasztaltam magam, elszórakoztattam magam az anyai távollét ideje alatt.

Gyermekorom következő állomása a kamaszkor volt. A szüleim Németországba utaztak három hónapra. Szabadok voltunk, mint a madár, sok addig tiltott gyümölcs elérhetővé vált: macskák, kutya, galambok. A nagyszülők és a nagybátyámék viselték gondunkat. A negyedik hónapban jött a hír, a szüleink nem jönnek haza, Magyarországon telepednek le. Édesanyám távollétében lettem nagylánnyá, távolról minden támogatást megkaptam. Ábrándokba menekültünk az öcsémmel, és a Hargita tetejéről terveztük sárkányrepülővel átrepülni a határt. Hét hónap elteltével kaptunk vízumot, és jött el a várva-várt találkozás.

A következő fejezet a szerelemé volt. A nagy szerelmem is különös módon három hónapig rajongott értem. Három költeménybe illő, festővászonra kívánkozó hónap után a negyedik hónapban hirtelen kilépett az életemből. Hét hónapig sirattam, mígnem teljesen kiüresedett a szívem, hogy egy sokkal nagyobb jóval telítődhessen.

Ekkor ismertem meg Csabit. Szültem három gyermeket, és most várom a negyediket. A veszteségtől való félelem által motiválva nehéz a szülés, nem könnyű elengedni az apró magzatot első útjára. A legnehezebb tán mégis a felismerésig való eljutás volt. Az, amikor csak féltem, és nem sejtettem, hogy mitől. Köszönöm azt az első sugallatot, amikor magadhoz hívtál, és betakartál. Egy apró mozdulatban nyilvánult meg a szeretet, ami megoldotta a félelem béklyóját. Így megadatott, hogy békében világra hozzam a kis Napjötti királyfit, Bendegúzt.

Nem állítom, hogy egy csapásra megszabadultam a félelemtől. Többször visszaestem. Szülés után egy időzített fénykép készült mindenkiről, aki a szülés végére összegyűlt. Csabi a villanást megelőző pillanatban úgy látta jónak, hogy a fölöttünk álló segítőink közé ugorjon, és nem hozzánk bújt. Ettől a spontán és őszinte mozdulattól újból megijedtem.

Nehéz volt a gyermekágyas időszak a sok segítő kéz ellenére. A babám is sokat sírt, mindig görcsölt a hasa. Egyik nap Csabi megkérdezte, hogy mi a baj? Nemrég még olyan szépen teltek a napjaink. „Félek, hogy nélküled kell fölnevelnem őket.” „Nem hagylak el” – mondta nem csak megnyugtatás gyanánt. „És ha meghalsz?” „Az lehet, de nem örülhetnénk addig is az életnek?”

Milyen igaz! Azóta életünk végességének tudatában éljük napjainkat a határokon belül szabadon. Néhány hónap múlva egy meglehetősen komoly betegséget diagnosztizáltak Csabinál, amivel megtanultunk együtt élni, és mind jobb a helyzet. Ismeretem még töredékes, azt sejtem, hogy a betegség előszelét érzékelve kondította meg érzékeny lelkem a vészharangot a várandósság első kétharmadában.