igaz történetek szülésről, születésről

1310. nap: Gyönyörű nap (Kristóf születése)

1310. nap: Gyönyörű nap (Kristóf születése)

A második babánkat nagyon szerettem volna felkészülten, békében megszülni. Rengeteget beszélgettünk a férjemmel a lehetőségekről. Végül hosszas dilemmázás után a helyi kórház mellett döntöttem. Sokáig motoszkált bennem, hogy mi lenne, ha máshogy döntenék, de sok okból ez volt az az út, ami legnagyobb békességet hozhatta számunkra, adott helyzetben.

Péntek hajnal: iszonyat émelygésre ébredek, a fejem is fáj… remek, elkaptam Zsókától. Próbálok aludni. Hat óra, az előző napi vacsora sugárban távozik. Így kicsit jobb, de az émelygés marad. Apa viszont megy, dolgozni. Zsóka ébred, nem érti szegény, hogy miért nincs kedvem játszani. Hívom az anyukámat, hogy ez így nem lesz jó. Szerencsére a nagynéném itt van náluk, és fél órán belül elviszi Zsókát.

NST-re kéne mennem… ki van zárva, inkább alszom. Inni/enni nem bírok, pedig tudom, hogy kéne. Alvás után jobb. A citromos víz kortyonként bent marad. Drukkolok, hogy ne most induljon a szülés. Újra alszom. Délben ébredek. Éhes vagyok, múlóban az émelygés. Megebédelek egy banánt, és iszom tovább kortyonként.

Határozottan jobban vagyok, de kissé még gyenge. Egyre több jósló fájás jön. Nem számolom, milyen gyakran. Talán mégis ma? Csak legyen elég erőm addigra. Elkezdek egy filmet. Ez kicsit elterel, de nem sokáig. Leszedem a száraz ruhákat. Időnként le kell ülnöm. Gyanús, túl gyakoriak ezek jóslónak…

Három óra: hívom a férjem, hogy amikor végzett, jöjjön haza, azt még konkrétan nem mondom neki, hogy vajúdom. Kb. fél négy. Sűrűsödnek a kontrakciók. Zuhanyzáshoz készülöm. Apa megjön, rohant, tudja. Lassan lefürdöm, hajat mosok. Imi minden fájásnál meglepődik, hogy már megint? Ilyen gyakran?

Kikászálódom a kádból, leülök az ágyra vizesen. Máshoz nincs kedvem/erőm. Mérni kezdjük a kontrakciókat. Két-három percenként vannak. Hívom a szülésznőt, megegyezünk, hogy várjunk még egy órát, aztán megint beszéljünk. A dúla nem veszi fel, a harmadik hívás után feladom. Ha nem ér ide, annak úgy kell lennie. Az ágyról átülök egy gumilabdára. Erősödnek, még mindig kétpercesek. Mélyülök…

Ötkor újra hívom a szülésznőt. Tudom, ha most nem indulunk, már sehova nem megyek, maximum visznek. Megbeszéljük, hogy fél óra múlva a szülőszobán találkozunk. Csiga tempóval mozgom. Öt percre lakunk a kórháztól kocsival, de nem vagyok benne biztos, hogy odaérünk ennyi idő alatt. Imi segít öltözni, és összerakja, ami még kell. Szerencse, hogy felírtam előre, most nem tudnék gondolkozni.

A kórház parkolójából egy kispárnát szorongatva csoszogok a szülőszoba felé. Sírnom kell a gondolatra, hogy mindjárt a kezemben lesz a fiunk. A szülőszoba az első emeleten van. A lépcsőzés jót tesz, ne várjunk a liftre… félúton elátkozom ezt a döntést, de már nem fordulunk vissza.

A szülésznő már vár, pont fél hat. Átöltözöm, az ügyeletes megvizsgál. Háromujjnyi, kifejtett méhszáj. Hívják a dokimat. Másfél órára van, nem fog ideérni. Tulajdonképpen örülök. Az ügyeletes orvos nagyon kedves. Bemehetünk a szülőszobára, végre a férjemet is beengedik. Maximum tíz percig voltam nélküle, de nagyon hiányzott a jelenléte.

Kapok egy labdát, a fejem az ágyra hajtom. Imi masszírozza a derekam. Jólesik. Pont annyira erős, hogy ne zökkentsen ki. Már csak pillanatokra térek vissza a felszínre. Kristóf egyre lejjebb nyomódik. Fel kéne feküdnöm az ágyra a vizsgálathoz, nincs kedvem… fekve nagyon rossz. A méhszáj szinte teljesen eltűnt. Megrepesztik a burkot. Már nem szállok le az ágyról, inkább maradok az ülőhelyzetbe emelt ágyon.

Kb. háromnegyed hét. Nyomásingert kezdek érezni. Nem annyira elementárisan, mint Zsókánál, de határozottan azt. Bíztatnak, hogy ne tartsam vissza. Érzem, ahogy araszol egyre lejjebb a feje a babának. Egyre jobban feszíti szét a csontjaimat. Lassan araszolva jön, vissza-visszacsúszva. Egyre nyilvánvalóbb, hogy keményebb munka jön, mint Zsókánál. A doki a lábamhoz ül, bíztat. A szülésznő mellettem.

Keményen dolgozom a fiamért, a fiammal. Az orvos felajánlja, hogy nyúljak be, és keressem meg a buksit a szülőcsatornában. Még eléggé mélyen van, de érzem a haját. Elképesztő élmény! Ez erőt ad. Nyomok tovább. Nehéz. Küzdök. Bíztatnak. Halk zene szól. Csak egy lámpa ég.

Bejön a csecsemős, ez jó jel. Most a szülésznő ül a lábamhoz. Masszírozza a gátam, szörnyű érzés. És mindenem ég. Tudom, hogy ez annak a jele, hogy már közel van, de úgy érzem, nincs elég közel. Még nincs vége. Nagyon fáj.

A doki mondja, hogy fogjam meg a fiam fejét. Odanyúlok. Jesszus! Már félig kint van! Ez óriási löketet ad. Azt mondják, ha vágnak, a következőre kint van. Majdnem rávágom, hogy bármit, csak vége legyen, aztán észbe kapok, DEHOGY! Akkor csak lassan, hagyjak időt a szöveteimnek. Óvatosan engedem a fiam, érzem, ahogy nyílik az út.

Fél nyolc. Mivel nagyjából ülök, már látom is. Kint van a feje. A nyakán a köldökzsinór. Aztán végre itt van! Megkapom, ölelem. Meleg, ragad, mormog, szuszmog, és mint a békében született babák többsége, ő sem sír. A csecsemős persze jobban örül a síró újszülöttnek, így nyektetni kezdi. Már sír…

Apa boldog, puszilgat. Én is boldog vagyok. Pihegünk együtt. Kristófot lemérik. 3880 g, 57 cm. Anyám! Pont egy kilóval nagyobb, mint a nővére volt. Iminek adják, amíg egy nyomásra megszületik a méhlepény. Szerencsére teljesen ép. Kapok néhány öltést, addig Kristóf Apa ölében szuszog.

Aztán megkapom újra. Gyönyörű és tökéletes, pont, mint ez a nap…

Sz. Zs.

Zsóka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.