igaz történetek szülésről, születésről

1318. nap: Idegen fájásokkal

1318. nap: Idegen fájásokkal

Fiatal voltam, egyetemista, boldogan és energikusan vártam első gyermekünket. Bejártam a gyakorlatokra, oktattam, kb. a 34. hétig, amikor elkezdett nyílni a méhszájam. Ekkor visszavettem a tempóból. Már hetek óta vissza-visszatértek a jósló kontrakciók, én örültem nekik, gyakorlatozik a méhem, készül.

A 36. héten megvizsgál az orvosom. A baba jól van, a méhlepény rendben, de elég kevés a magzatvíz. Kissé fájdalmas, ahogy vizsgál. Azt mondja, most már lassan nyugodtan megszülethetne a baba. Örülök, hogy felmentést kaptam a pihenés alól. El is megyek jógázni.

Két nap múlva csörög a telefonom, vasárnap van. Az orvosom az, azt mondja, ma ügyel, menjek be, szeretne megint megnézni. Nem értem, megijedek kicsit. Azért bemegyek.

Az orvos elmondja, hogy két napja céltudatosan vizsgált meg, és remélte, hogy megindul a szülés. Ha szerdáig nem történne semmi, reggel jelentkezzek a szülőszobán. Szerdáig minden nap NST, és most magzatvízvizsgálat. A magzatvíz tiszta, a baba feje szinte beékelődve, a vizsgálat nagyon fáj.

Nem igazán tudom felfogni. Miért szülnék előre megadott időpontban? Miért nem vagyok képes kihordani a babámat kilenc hónapig, úgy, mint más anyák. El vagyok keseredve, sírdogálok a férjem (I.) vállán.

Estére a szokásos jósló fájások erősödnek, tíz körül azon tűnődöm, hogy fogom-e tudni, mikor kell indulnunk. Feltételezem, hogy ha képes vagyok elaludni, akkor még nem szülök.

Éjjel fájások ébresztenek. Erősebb, de viselhető kontrakciók. Öt körül ismét ébredek, most már egyértelműen rendszeresek az összehúzódások. Elmegyek zuhanyozni, aztán gyorsan sütit sütök reggelire. Közben tízpercenként megpihenek, támaszkodom. Hatkor I. ébred. Mondom neki, hogy ez már AZ, vigyen be a kórházba, visszük a csomagjaimat is. Összemosolygunk, megölel.

A kórházban megvizsgálnak, bő kétujjnyi méhszáj, ötperces fájások, szívhang, magzatvíz rendben, mehetünk a szülőszobára, „ebből ma gyerek lesz”.

A szülőszobák előterében át kell hogy öltözzem a kórházi hálóingbe, ami elöl kötős, de igazából szinte semmit sem takar, nagyon zavarban érzem magam tőle. Most nincsenek sokan, így rögtön az egyik szülőszobába mehetünk. Végre csak ketten vagyunk. Ráülök a labdára, jó érzés ringatózni. I. előttem ül, a fejem az ölében. Ötpercenként zümmögök, mélyülök, aztán újra a felszínre bukok, ilyenkor még van erőm és kedvem beszélgetni. Elmegyünk zuhanyozni, jólesik a labdán rugózni a forró víz alatt.

Jön az ügyeletes szülésznő, bemutatkozik, szívhangot szeretne vizsgálni. Vissza a szobába, fel az ágyra. Jaj, de utálok feküdni… A fájások a gép szerint is ötpercesek, a baba jól van. Jön az orvosom, megvizsgál. Csillagokat látok. Az elmúlt két órában nem sokat haladt a dolog, megrepeszti a burkot, az majd segít. A burokrepesztés sem esik jól, de azért kibírom. Valóban elég kevés a magzatvíz, ami ekkor elfolyik, bár a baba feje már beékelődött.

Végre visszaülhetek a labdára. Így jobb, mintha sűrűsödnének a fájások, próbálok befelé figyelni, sodródni az árral. A legjobb, amikor I. nem csinál semmit, csak jelen van.

A szülésznő újra rám teszi a monitort. Továbbra is minden rendben a babával. Az orvosom időnként benéz, megfogja a hasam. A burokrepesztés után két órával ismét megvizsgál. Még csak három és fél ujjnyinál tartunk, ha ilyen lassan haladunk, kifáradok a végére. Fájásgyengeség diagnózist kapok, és beköti az oxitocint. Tartok a dologtól. Ráadásul így rajtam kell hogy legyen a CTG. Így a lehetőségeim az ágyra és a mellette lévő labdára korlátozódnak. Ez igazából csak az első néhány percben zavar, ugyanis ahogyan hatni kezd az oxitocin, már egyáltalán semmi sem érdekel. Nem akarok megmozdulni, felülni, felállni. Nem akarok beszélni, vagy hogy bárki hozzám érjen…

Az első sokk után megadom magam a történéseknek. Nagyon-nagyon mélyen járok. A körülöttem történő dolgok és beszélgetések alig jutnak el hozzám. Ha kérdeznek, a férjem válaszol helyettem. Én eltűntem a vajúdás óceánjában. Amikor igazán a tetőpontján van a fájdalom, akkor mély hangon búgok és kitámasztom a lábam az ágy végébe, amikor alább hagy, pihenni próbálok. A mesterséges oxitocin azonban nem hagy pihenőt, a fájdalom csak alább hagy, de nem múlik el. Visszakívánom a saját kontrakcióimat, ott volt szünet…

Egészen belerázódtam a ritmusba. Közben a szülésznő (aki tényleg nagyon kedves volt velem) és a férjem kissé felültettek, I. inni hozott, de lenyelni nem bírom a vizet, a szülésznő illóolajjal masszírozza a kezem. Ezekből csak foszlányokat fogok fel. Közben I. elrohan enni, szinte fel sem tűnik, hogy visszaér, vagy hogy meddig volt távol.

Újra jön a dokim, újra megvizsgál, borzalmas. Haladunk szépen, mondja. Kapok egy kis oxidult, az majd segít, hogy gyorsabban eltűnjön a méhszáj. Megkapom a maszkot. Nem vagyok oda a dologért. Az eddig kialakult légzési ritmusomat meg kell változtatnom, hogy a fájások közben a maszkból tudjak lélegezni. Nehezemre esik, nincs kedvem hozzá, de az orvosom ragaszkodik hozzá. Belemegyek. Kialakul egy új ritmus. A gáz nem csillapítja a fájdalmat, csak valahogy a tudatomat tompítja tovább.

Egyszer csak érzem, hogy szétszakad a derekam, aztán kicsit később észreveszem, hogy tolófájássá kezdenek alakulni a fájások. Szólok a szülésznőnek, ő behívja az orvost, aki megvizsgál, ez még nem a kitolás, mondja és kimegy.

Pár perc múlva újra szólok, hogy de bizony ez a kitolás! Orvos újra be, a szülőszoba pillanatok alatt átalakul. Hanyatt kell feküdnöm (vitatkozom, hogy hadd maradjak ülve, de nem lehet). A lábamra steril zsákot húznak és kengyelbe teszik. Mondják, hogy a vasba kapaszkodjam. A szülésznő a lábamnál, I. mellettem, az orvos a másik oldalamon. A fájás jön, én nyomok, I. tartja a fejem.

Ügyesen azt csinálom, amit kérnek. Egy fájás alatt hármat nyomok. A baba szépen halad lefelé. Egy fájást elrontok, de semmi gond, már jön is a következő. Látom az orvos kezében a fecskendőt az érzéstelenítővel. I. azt mondja, hogy már látja a kislányunk haját. A következő fájásnál az olló van a doki kezében. Reccsenés, nyomás, kint van a feje, újabb nyomás, az orvos megtámasztja a hasam tetejét, és kizúdul belőlem a lányunk.

Az imént érzett elemi, ösztönös, elsodró erejű toló, nyomó szülésérzet azonnal megszűnik. A szülésznő kiszívja a baba orrát-száját, és a hasamra fekteti az én édes mázas, ragacsos, ordító csomagomat. A szemben lévő órára nézek, pontban három óra van. Megcsináltuk! Tudok szülni! Anya vagyok! I-re nézek, fényképezni próbál, és potyognak a könnyei.

Sz. Zs.

Kristóf > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.