igaz történetek szülésről, születésről

1295. nap: Aki nem kérdezett, csak jött…

1295. nap: Aki nem kérdezett, csak jött…

Ma már másképp látom magamat, a helyzetet, érzem, hol hiányzott a támogatás, az a valami másodszor velem volt… Nem írom át, csak némi előzményt adok még.

Akkor már ötödik éve voltam együtt a párommal, másfél éve nem szedtem bogyót, de nem gondoltunk még arra, hogy akár gyarapodhatnánk is, bár se mellette, se ellene nem tettünk igazán. Épp egy fogyókúra és megújulási program közepén jártam, amikor az tűnt fel, hogy a kezelések után mindig megkérdezik, hogy most fogok menstruálni, mert olyan vizes maradtam. Amikor már második hete mondtam, hogy igen, mostanában, azért az gyanús lett, de még akkor sem gondoltam babára valamiért. Amikor a nőgyógyász kimondta, hogy igen, babát várok, hirtelen mindenféle érzés átfutott rajtam, bevallom, az első pillanatban nem tudtam felhőtlenül örülni, épp egy anyagi csőd közepén csücsültünk, és irtózatosan megijedtem, hogy mi lesz velünk.

A várandósságom az elején teljesen rendben zajlott, hamar kiderült, hogy kisfiú lakik odabent. A félidő környékén jöttek az első keményedések, amik aztán végigkísértek, és sajnos a méhszájamat sem kímélték, a kismamajógát sem tudtam kipróbálni, pedig nagyon vágytam a mozgásra, ehelyett nyugalomra és fekvésre ítéltek… Ma már tudom, hogy jól hallgattam az ösztöneimre, mert nem feküdtem végig, a kutyánk miatt el-eljártunk sétálni, túrázni, bár próbáltam odafigyelni magunkra. A külső és a belső méhszájam is nyílt, már egy ujjnyinál jártam régóta, amikor eljött a nagy út kezdete.

Szombatról vasárnapra virradó éjszaka is már nehezen aludtam el, kicsit fájdogált a hasam, tompán, mint mensikor. Reggel, vagyis az már inkább késő délelőtt volt (uram dolgozott aznap) nagyon vacakul keltem, hányingerem volt, tompán fájt továbbra is, talán kicsit erősebben. Nem tudtam, mi legyen, beültem a kádba a jó meleg vízbe, de nem nagyon enyhült, akkor hívtam apát, hogy mi legyen. Hazajött, és úgy döntöttünk, hogy bemegyünk megnézetni magunkat, miután értekeztünk a szülésznőmmel, bár őszerinte is csak jóslók max.

Jó késő délután értünk be, ez volt a front kezdete. Én meglepődtem, mert szinte senki nem szült, azt hittem, tele lesz a szülőszoba. Megvizsgáltak, egyujjnyi, az meg ugye már isten tudja mióta, meg még valamit mondott a szülésznő, de hogy ezzel mehetek is haza, bár akár éjszaka is már visszajöhetek. CTG-re tettek, volt három fájásom, viszont a görbéje már nem csúcsos volt, hanem fennsík jellegű, de nem foglalkoztam vele, elkönyveltem jóslónak.

Este jöttek barátaink, ugye aznap volt az uram szülinapja, el is felejtettem, hogy fájok, amíg itt voltak, alig volt egy-kettő, és elég gyengék, szóval megnyugodtam, hogy oké, ez nem az. A doki barátunk is azt mondta, hogy bár nem szülész, de szerinte sem. Éjszaka megint nagyon rossz volt, most már erősebben jöttek és tízpercenként, amire emlékeztem, de alig aludtam megint.

Reggel már próbáltam koncentrálni és mérni, a tíz perc tartotta magát… Megint kád és fürdő… Ja, előző nap a fürdés után elment a nyákdugó, amiről nem is gondoltam, hogy lehet, hiszen nyitva voltam ezer éve. Nekem szabályosan kocsonyás volt, még a színe is arra emlékeztetett, és többszörre több darabban jött ki. Kádban sem javult a helyzet, tartotta magát a tíz perc. Telefon a szülésznőnek, mi legyen… Mondta, igyak valami lájtosabb alkoholt, mert gyógyszert ugye nem lehet… hogy az is lazít, és akkor kiderül, hogy mi ez, mert ha jósló elmúlik… Na, ittam két korty Malibut, hát régen hánytam már alkoholtól, főleg ennyitől, de iszonyatosan megkönnyebbült a gyomrom, és elkezdtem parázni, hogy lehet, hogy ez már az.

Na, ezerrel elkezdtük összedobálni a cumót, de továbbra is tízpercesek voltak, én meg ugye megkaptam, hogy másfél órás, rendszeres, ötperces fájásokkal leszek szíves érkezni. Szóval, telefon ismét, szülésznő, dokinéni, jó, menjünk be, inkább ötször jöjjünk haza, mint egyszer nem megyünk be. Tanakodtunk, hogy cumóval vagy anélkül, végül arra jutottunk, hogy a szülőszobás motyóból viszünk. Konkrétan egy szál hálóing, köntös, papucs kombóval indultunk be, meg egy csomag szőlőcukorral.

Kettő után értünk be, de addigra a kocsiban a tízperces út alatt volt három fájásom, ami már elég brutál volt. Becsöngettem, majd be is estem az ajtón, mert épp jött egy fájás, ott guggoltam a sarokban. Teltház volt, várnom kellett, míg megvizsgált az ügyeletes szülésznő, közölte: öt centi, maradok. Rátettek a CTG-re, volt egy-két fájásom, erősségre nem volt rosszabb a gép szerint, mint még akár egy héttel előtte, szóval, én nem hiszek annak a kütyünek. P. szegény kint várt, azt sem tudta, mi van. Befutott mindenki, mondták uramnak, hogy akkor szülünk, ő meg kétségbe volt esve, mert akkor nyomás haza pakolni. Ez volt három körül…

Átöltöztem és vártam, mert még nem volt szabad szoba. Kinéztem a szülésznőmhöz, hogy akkor én most szeretnék fájdalomcsillapítót. Na, akkor ő bepakolt egy szobába, és kaptam valami enyhét, hogy ezzel kezdünk. Mondanom sem kell, kár volt belém az anyag, mert semmit sem ért. És kérdeztem én a nagy hősnő, hogy akkor EDA terén hogy állunk, mert KELL. MOST. Mondta a szülésznő, hogy nem igazán jó még a helyzet, eléggé fent van a gyerek, és így nem adja be az anesztes, és egy óra múlva megvizsgál megint…

Én bent járkáltam a szobában, mondta a szülésznő, hogy feküdjek le egy kicsit, próbáljak pihenni, mert még kb. öt-hat óra legalább. Meg hogy ne álljak ellen a fájásnak, próbáljak laza maradni, csak ott fájjon, engedjem végighullámzani. Egyébként ez sokat segített nekem, nem fáradtam el annyira. Közben próbáltam urammal értekezni, miket kell még behajigálnia nekem, hát a végén már mondtam, hogy annyira mindegy, csak jöjjön már. Nagy nehezen eltelt az óra, vizsgálat, eredmény: baba még mindig nagyon fent, viszont hétcenti tágulás, szülésznő is meglepődött, hogy milyen gyorsan megy, lényeg, hogy úgy tűnik, bukom az EDÁ-t…

Nem is tudom, P. hánykor esett be, de negyed ötkor még sehol nem volt… Utána felgyorsultak az események, kérdeztem, hogy mi lesz a szúrásommal, dokinéni kielemezte, hogy mire odajutnék, hogy hatna, meglesz a gyerek… Igazából ez akkor nem vigasztalt…

Ekkor jött a feketeleves, mivel nem akart beilleszkedni a szülőcsatornába, meg az utolsó centi nem akart elsimulni, így a következő fájásnál dokinéni próbálta elsimítani… És azt kell mondjam, én nem éreztem fájdalmasabbnak ezt a fájást, mint a többit, lehet, azért, mert már majdnem teljesen ki voltam tágulva… Ekkor repesztették meg a burkot is, a fájásaim jól be is erősödtek, de a gyerök nem mozdult… Háát én nem éreztem kevésbé rossznak, sőőőt, azt hittem, szétreped az összes csontom! Szóval, jött az, hogy öt fájás egyik oldal, öt a másik oldal… És széttapostam P. mellkasát, ott állt a lábamnál, neki támasztottam a felsőt, és fogta a térdem, közben még húztam is szegényt magamhoz, és még a karját is kitéptem.

De meghozta az eredményt, gyerek jött le szépen, belőlem meg a… mivel nem volt beöntés, és nem is bánom, mert nem ezzel voltam elfoglalva, másrészt éreztem, ahogy jött le a gyerek feje, bár nem tudom, milyen, ha van… Összerakták alattam az ágyat, és már tolhattam is kifele, persze, egyfolytában csak azt kérdeztem, hogy még mennyi? Még mennyi? Mondta dokinéni, hogy rajtam múlik, lehet öt-hat vagy 25 fájás is… Hát én már totál kész voltam, akkor is nyomtam, ha nem kellett, sőt, egy-két fájásnál többet visszatartani sem tudtam, el is kezdtem repedni, ekkor mondta a szülésznő, hogy szép dolog a gátvédelem, de ebben az állapotomban nem fog menni, maradjunk a vágásnál, következő fájásnál kaptam is az érzéstelenítőt, nem éreztem belőle semmit, meg a vágásból sem.

Ezek után a második nyomásra kicsusszant az én pici fiam… Kérdeztem, hogy mi van a lepénnyel, hát a következő fájásra, amit alig éreztem már, az is megszületett. E-n alig volt magzatmáz, és a lepény is totál érett volt, minden 40 hetesnek felelt meg… Egyből a hasamra tették, nem is sírt fel, csak nyöszörgött picit. Próbáltunk szopizni is, az is sikerült… Nagyon szerencsés voltam, mert tök sokáig maradtunk a szülőszobán, közben kivitte a szülésznő megmérni meg megtörölgetni kicsit, de kb. három órát még ott pihentünk hármasban, már azt hittem, ott felejtettek minket.

Sajnos, nem felejtettek ott, az osztályon eltöltött időt pedig szívesen kihagytam volna, nem távoztam éppen pozitív élményekkel…

J. É.

Második gyermekem születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.