igaz történetek szülésről, születésről

1296. nap: Akire vártunk

1296. nap: Akire vártunk

Ahogy visszatért a ciklusom, reménykedtünk, hogy mihamarabb bekopog valaki, vagy akár még előbb is, hiszen olyan sokan esnek teherbe szoptatás alatt is. Én nem. Kb. 14 hónapos volt a fiam, amikor szülés óta először megjött. Minden hónap várakozással telt, hogy talán most, majd csalódottan vettem tudomásul, hogy mégsem. Aztán elérkezett az a pont hogy feladtam, visszamegyek dolgozni, majd lesz, ami lesz, természetesen egyből lett egy kétcsíkosom.

Az első gyermekem születése után közvetlenül teljesen elégedett voltam a szülésemmel, egy-két dolgot bántam, hogy úgy alakult, ahogy, de ahogy egyre több és szélesebb információt gyűjtöttem, egyre világosabbá vált, hogy lehetett volna máshogy is… nagyon máshogy… Valahol mélyen már akkor is bennem volt az otthon, de féltem is, még szabályozás sem volt, biztosabbnak láttam a kórházat. Mondjuk már akkor is kiborítottam a doktornőt, mondván akkor jövök be, ha már kint a gyerek feje.

Most viszont teljesen biztos voltam benne, hogy csakis otthon, szerencsére egy alkalmas lakást is kaptunk kölcsön. Teljesen rendben zajlott a várandósságom, dolgoztam, nagyon vártam, hogy végre kint legyen a babám… Nagyon vágytam egy kislányra, és elég hamar kiderült, hogy megadatik, amire vágyom.

Frontokban, napkitörésekben gazdag időszak volt, azon aggódtam, hogy a 37. hetet kibírjuk egyben.

Aznap reggel még nem számítottam semmire, előttünk állt egy farsang, a fiúk születésnapja, készültem a hétvégén hajat vágatni. Kislányom másképp gondolta, szerda hajnalban arra ébredtem, hogy folyik a vizem. Nagyon izgatott lettem, fájás egyelőre nem jött. Lementem még a közelbe beszerezni, ami hiányzott, E. elment oviba, mindenki biztos volt benne, hogy mire hazaér, baba lesz.

Fájás továbbra sincs. Kezdem magam kényelmetlenül érezni, nem szimpi ez a vízfolyásos dolog. Elkezdünk készülődni, párom felfújja a medencét, átvisszük, amire szükségünk lehet. Az idő megy, de még mindig semmi. E. hazakerül az oviból, szólunk a bábáknak is, hogy inkább jöjjenek már. Fél hatkor érnek oda, meghallgatjuk a szívhangot, minden rendben. Várunk. Valahogy úgy érzem, nekem kell ellátnom mindenkit, ez sem segíti a folyamatot, a fájások továbbra is elkerülnek. Doulámmal lemegyünk sétálni, hátha ez megindítja a dolgokat, érzek is némi méhtevékenységet, de fájásnak ezt nem nevezném…

Kellemetlenül érzem magam legbelül, mindenki arra vár, hogy történjen valami, én meg nem produkálok semmit. Nehéz ezt elhessegetni, és akkor még talán nem is tudatosult, csak később visszagondolva. Látom a várakozást mindenki arcán, és egyre jobban kétségbe esem, hogy milyen ciki ez így, mikor fog már történni valami. Egy ponton túl nem bírom tovább, kérek homeopátiás szert. Tizenegy körül M. csinál egy CTG-t, fájások gyakorlatilag nincsenek rajta. A másik bábám felveti kicsit később a vizsgálat kérdését, igaz, hogy folyik a vizem, de lehet, jó lenne tudni, hol tartunk, a víz tiszta, szóval időnk még van, én is tudni akarom, hogy gyakorlatilag fájások nélkül alakult-e már valami. Az eredmény várható volt, szűk egyujjnyi, méhszáj magasan. Ezen a ponton a bábám társaságot robbant, pihenni kellene, mindenki hazamegy aludni.

Alig ér a fejem a párnához, érzem az első összehúzódást, elég erős. Örülök neki, gondolom, én naiv, alszom még egyet… Hát rövid időn belül jön a következő hullám, szintén elég erősen, gondolom, fele sem tréfa, de azért próbálok még pihenni, kevés sikerrel. Kb. fél óra után kimegyek a vécére, üldögélek, felhívom a bábát, hogy valószínű, jöhetnek is vissza. Sűrűn jönnek, nagyon erősnek érzem, elsőre nem fájt ez így, mi történik??? Szólok páromnak, hogy aludjon még, majd hívom, ha komolyodik a helyzet. Átmegyek, a doulám már melegíti is a vizet a borogatásnak, nagyon jólesik, járkálok, próbálom átlélegezni a hullámokat.

Megérkeznek a bábák is, teljesen észrevétlenül. Összefolyik minden, csak befelé figyelek. Mennyivel másabb, mint a kórházban az ágyon vergődve! Egy idő után rájövünk a doulámmal hogy relaxációt is hallgathatnék, nagyon jó, segít még jobban befelé fordulni. Három-négy percesek, de sokkal jobban fájnak, utólag mondják, nincs már burok, ami tompítana, hú, mennyit számít!!!

Egyszer csak megkérdezi a bábám, van-e tervem a medencével? Hoppá, hát miért is nem vagyok már benne? Teljesen elmerültem, gyorsan szólok, hogy mennék bele persze, elkezdik feltölteni. Halványan érzékelem, hogy valami nem teljesen működik, de megoldják. Közben ránézek a telefonomra, hajnali három, hívom a párom, jöjjön. Mikor átér, már mehetek is a medencébe, hihetetlen jó érzés, csak valaki nyomja a keresztcsontom is!!! Nehezen érnek el, mondják páromnak, jöjjön be mellém. Gyorsan hazaszalad átöltözni, közben sikítok, hogy elengedték a derekam, nagyon fáááááááááááj, M. gyorsan átveszi a masszírozást, megnyugszom…

Térdelek a medencében, ráborulva a szélére, és a doulám kezét szorongatom, az arcát nézem, ami csupa biztatás, veszi velem a levegőt. Mindenhol mécsesek égnek, nagyon intim és meghitt minden. Nem zökkent ki senki és semmi, nem erőszakoskodnak vizsgálatokkal, néha szívhangot ellenőriznek, szinte fel sem tűnik.

Ez egyre jobban fáj, félelem tölt el, hogy nem fogom bírni, feladom majd, mint először, könyörgöm egy kis szünetért, ami megadatik, átmenetileg ritkulnak és enyhülnek a hullámok. Ekkor mondja a doulám, hogy most kellene majd lefele lélegezni a babát, ahogy tanultuk, most a rémület önt el, én ezt nem gyakoroltam, nem fog menni, mindig azt hittem, van még idő, belátom, tévedtem. Ő csak nyugtat, minden rendben, csinálja velem, csak rá figyelek, és arra, hogy lélegezzem, érzem, ahogy a baba feje feszít bent mindent, ismerős ez az érzés, elsőre itt vesztem el, nagyon félek, hogy megtörténik megint, és nagyon-nagyon figyelek magunkra, hogy most menni fog… El-elvesztem a ritmust néha, és engedem, hogy eluraljon a félelem, de mindig sikerül visszatérni, elég csak a doulámra nézni.

Hirtelen mindenki nyüzsögni kezd körülöttem, el sem hiszem, mindjárt kint van, érzem a gátamon a fejét, nagyon-nagyon figyelek, hogy ne engedjek az érzésnek, hogy nyomjam ész nélkül, nagyon nehéz, mivel továbbra is háromperceseim vannak, őrjítő a várakozás, talán oda is nyúlok, hogy biztosan ott a feje. Érzem, hogy valamit matatnak körülöttem, de nem arra figyelek, kiderül, a zsinór a nyakán volt, gyorsan letekerik, én csak magamra figyelek továbbra is, egy picit elvesztem a kontrollt, picit rányomok a fájás előtt, gyorsan észbe kapok, és figyelek továbbra is a légzésre és a hullámra, végül jön a megváltó utolsó hullám, és a teste is kint van!

Megcsináltam! Leírhatatlan az érzés, percek múlva már azt mondom, hogy akár most újracsinálnám az egészet.

A lepényre várunk, elég sokat, addig a medencében ülünk hármasban, kimondhatatlan a béke és a szeretet érzése, ami körülvesz.

Örökké hálás leszek a segítőimnek, nem is tudják, mennyit adtak nekem, hihetetlen gyógyító lett a szülésem, nagyon sokat tanított, és nagyon sokat tanultam magamról, megerősített, hogy képes vagyok beavatkozások nélkül is életet adni.

Remélem, a következőt is velük, otthon fogom szülni.

Hát így sikerült, ennyi lenne, bár tudnék még sokat írni, csapongani, de nem teszem. Fogadjátok szeretettel:

J. É.

Első gyermekem születése > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.