igaz történetek szülésről, születésről

765. nap: Kitolás (Gellért születése)

Megjelent: 2012. nov. 8.

„A gyermek a nőnek a fejében fogan.” Így volt ez velem is. A fogantatás pillanatában tudtam, hogy most egy új élet kezdődik. Másnap, amikor utaztam a villamoson, magam előtt láttam, ahogy a sejtek összetalálkoznak, és az új élet elindul az útján. Halad lefelé a petevezetőben és osztódik. Egy kisfiú lesz belőle, a mi első gyermekünk.

Még több mint egy hét volt a szülés várható időpontjáig. Egész nap takarítottam, sürögtem-forogtam, cseresznyét szedtem, sütit sütöttem, vendégeket vártunk estére, akik lemondták este a látogatást. Lefekvéshez készülődtünk. Peti a hasamra tette a kezét és azt mondta, hogy várjon még egy kicsit ez a fiúcska, mert van egy munkája, amit be kell fejeznie.

Gellért nem bizonyult szófogadó gyereknek. Nem telt bele néhány perc, és éreztem, hogy alul valami csordogál. Este tíz óra körül lehetett. Megnéztem, és a magzatvíz csordogált. Mondtam Petinek, hogy feküdjünk le, próbáljunk aludni, az első gyermeknél úgyis lassan történnek a dolgok. Az ágyban forgolódtam, míg ő mellettem aludt. Menstruációszerű fájdalmaim voltak, de ritkán. Nem volt vészes, ha csak ennyi az egész, akkor nem is olyan nagy dolog a szülés.

Közben valami nagy kíváncsiság kerített hatalmába. Vajon milyen lesz? Milyen lesz a szülés? Milyen lesz a kisbaba? Nem tudtam aludni. Kimentem a konyhába összekészíteni a szüléshez szükséges dolgokat. A bábák összeállítottak egy listát, amit be kellett szerezni. Ezeket rendezgettem, amikor Peti is felébredt. A hogylétem felől érdeklődött, de nem tudtam neki mit mondani, még mindig nem éreztem semmi különöset, csak annyit, hogy valami elkezdődött.

A fájdalmak lassan erősödtek. Éjszaka volt, nem szerettem volna senkit felébreszteni. Zuhanyzás, masszírozás váltotta egymást. Hajnalodott, amikor felhívtam a bábát. A hangomból ítélve azt mondta, hogy még van idő, iskolába indítja a gyerekeit, és jön, ha nekem is megfelel.

A fájások egyre erősödtek, már hangot is adtam a fájások alatt. A bábák megérkeztek, megvizsgáltak, azt mondták, minden rendben halad a maga útján. Kerestem a lakásban a helyem, ők ágyat húztak a hálószobában, én a nappaliban az ágy mellett térdelve vajúdtam. Muskotályzsályás borogatást és masszázst kaptam, ez enyhítette a fájdalmam. Belül lázadás volt bennem, miért kell ennek ennyire fájnia?

Majd egyszer csak Peti hozta a hősugárzót, vége a tágulási szaknak, jöhet a kitolás. Az igazi „kitolás”. Innen jött csak a neheze. Nagyon nehezen találtam a testhelyzetet, amiben meg tudott születni a kisfiunk. Végül is a férjem a hátam mögött állva, a hónaljam alatt fogva tartott, én guggoltam. Így jött világra Gellért.

Azonnal felfektettek az ágyra és Gellértet rám helyezték, majd betakartak minket. Nagyon boldog voltam, ölelve, csókolva szorítottam magamhoz. Nem sírt, csak nézelődött. Próbáltuk mellre tenni, egyet-kettőt kortyolt is.

Egy újabb összehúzódásnak köszönhetően megszületett a lepény is. A lepény megszületését erősebb vérzés kísérte. A bába azonnal látta, hogy ez nem a normális vérzés. Felpörögtek az események. Peti mentőt hívott, míg nekem bekötöttek egy infúziót. Ez alatt a doula felöltöztette a kisbabát. Én nem éreztem semmi veszélyt. Erősen véreztem, de még meg is kérdeztem, hogy muszáj-e bemenni a kórházba. Meg kell tudni a vérzés okát, hangzott a felelet.

Engem hordágyon vittek a mentőbe, Peti karján pedig az újszülött Gellért szundikált egy takaróban. A hátán hátizsák a kórházi cuccaimmal, egyik kezében egy kémcsőnyi köldökzsinórvér. Száguldottunk befelé a városba. Bennem semmi halálfélelem vagy ijedség nem volt. Útközben a mentősök vágták a fejünkhöz, hogy milyen felelőtlenek vagyunk, hogy otthon szültünk.

A területileg illetékes kórházban nagy volt a tömeg. Egy óriási szülőszoba volt nyolc ággyal, ezek függönnyel elválasztva. Egy kivételével mindegyiken volt valaki. Erre az üres ágyra tettek engem. Gyorsan jött is egy fiatal orvos, aki nem csak tűvel esett nekem, hanem szintén fejmosást tartott arról, hogy milyen felelőtlen vagyok.

Megtalálták a vérzés okát. A méhszáj, a hüvelyfal és a gát is repedt. A méhszájsebet az okozhatta, hogy Gellért még egy utolsót fordult, amikor ott áthaladt, így elnyírta a méhszájat.

Érzéstelenítés nélkül varrtak össze, szinte jobban fájt, mint a szülés, és ha közben fel mertem szisszenni, csak leszúrást kaptam. Amikor azt mondta az orvos, hogy „most összevarrom a hüvelyét”, le akartam ugrani az ágyról, mert azt hittem, bevarrja, hogy aki ilyen felelőtlen, ne vállaljon több gyereket.

Ezalatt Peti azért küzdött, hogy Gellértet ne macerálják, ne vizsgálgassák. Hagyják aludni a karjaiban. Nem akarták őket beengedni hozzám. Sok vért vesztettem. Teljesen ki voltam száradva, inni szerettem volna és velük beszélni. Megtudni, hogy minden rendben van-e velük.

Otthon a szülés körüli segítők kitakarítottak, beraktak egy mosást, és utána a bába bejött hozzám a kórházba. Rezzenéstelen arccal, nagy alázattal hallgatta a kollégáktól a „kedves” szavakat. Állt az ágyam mellett, fogta a kezem.

Megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyen állapotban vagyok, hazamehetünk-e. Azt mondta, hogy ha elláttak, akkor nyugodtan. Nem volt autónk, se pénz nálunk, ő felajánlotta, hogy hazavisz minket. Így saját felelősségre távoztunk a kórházból. Mivel sok vért vesztettem, amikor felkeltem az ágyról, elvesztettem az eszméletem, de egy kis infúzió után kerekesszékbe ültetve el tudtak vinni az autóig.

Itt még nincs vége a történetnek, mert Rh-negatív anya vagyok, a magunkkal vitt köldökzsinórvérből meg kellett volna határozniuk a kórházban a kisfiam vércsoportját, és az eredmény függvényében anti D injekciót kellett volna kapnom, hogy a következő gyermekemnél ne alakuljon ki vércsoport-összeférhetetlenség, hogy nehogy betegen szülessen. Ezt nem tették meg. Ezért első utunk a vérellátóba vezetett. A karomban aludt Gellért. Óriási forgalom volt csütörtök délután a városban. Nem volt nálunk pénz, pedig egy csekket kellett befizetni, hogy elvégezzék a vizsgálatot. Szóval sok kör után ‒ vérellátó, automata, posta, vérellátó ‒ elindultunk haza.

Este nyolc óra körül értünk haza. Járni nem tudtam egyedül, mezítláb voltam, nagyon gyengének, de boldognak éreztem magam. Itthon vagyunk, és itt alszik a karomban a kisfiam, aki életerős és gyönyörű.

Sz. Zs.

Ágoston >>>
Fülöp >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.