igaz történetek szülésről, születésről

1076. nap: Ezt én nagyon szeretem csinálni! (Aliz)

1076. nap: Ezt én nagyon szeretem csinálni! (Aliz)

Tárcsázom a régről jól ismert, de már évek óta nem hívott számot. Ági köszön, és mielőtt bármit mondhatnék, megkérdezi: „Babát vársz?” „Öööö, igen” „Akkor gyertek el az információs estre pénteken.” „Öööö, oké.” – és hálás vagyok, mert előtte biztos hosszasan keresgéltem a szavakat, de nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz. Ilyen magától értetődő. Mint annyi minden Ágival.

Szerencsém van, sokat tanulhattam tőle és gyerekeitől: nagyfia osztálytársam és legközelebbi barátom volt, a kisebbekkel pedig gyerekvigyázóként lehettem, amíg Ági szüléseket kísért. Ezért fordulhatott elő, hogy én már 17 évesen olvastam a Születés művészetét, és nem is volt kérdés, hogy ha majd egyszer szülök, azt otthon teszem.

Az információs est még az érdi házban van, egy jeges, januári estén. Minden jelenlévő nőci szép nagy hassal bír már, én vagyok az egyedüli lapos, a várandósság tizenvalahányadik hetén, de minden bizonytalanság nélkül. Információs hétre már egy kicsit később megyünk, szerencsére van segítség is, aki fordít Donalnak, így én figyelhetek. És iszom minden előadó szavát. Nem is tudok elképzelni ennél érdekesebb témát, mint a várandósság, a szülés és a szoptatás.

Közben a kislányunk odabenn növöget, a mi szerelmünk, boldogságunk idekint növöget, és nagyon várjuk a találkozást. De elsőszülöttünk nem szeretné elkapkodni, közeledik és el is múlik a kiírt időpont, járunk CTG-re Ágihoz, és bár tudom, hogy minden rendben, azért egyre türelmetlenebbül figyelem a jeleket. Figyelném, ha lennének. Akkor legyen egy kis hegymászás! Semmi. Akkor legyen több intimitás! Semmi. Akkor üljünk be a lehető leghosszabb filmekre, hogy majd félidőben kelljen kijönni! De nem kellett. A 42. hét vége közeledik…

És akkor egy viharos vasárnap hajnalban valamit érzek. Valami ELKEZDŐDÖTT! Ülök negyedik emeleti ablakunkban, fél három van, a sötétben írom a naplómba, milyen csoda van készülőben. Persze, ez még csak a látenciaszak, időről időre valami picike hullám simogatja a méhemet. Inkább alszom még egy kicsit.

Napközben ezek a pici hullámok folytatódnak, remekül érzem magam, vagyis majd’ kibújok a bőrömből. Sétálok egy hatalmasat a Margitszigeten, amíg Donal szokásos köreit futja. Az a terv, hogy nővérem, akinek a kórházi szülésénél jelen voltam sok-sok évvel ezelőtt, most eljön az én szülésemre. Ezért amikor szólunk a családnak, hogy talán nemsokára, de még nem kell jönni, nővérem mégis úgy dönt, hogy – vasárnap lévén – vidékről egyszerűbb most jönni, mint ki tudja, mikor. Estére megérkezik Rita, és hamarosan a méhem úgy dönt, hogy ma már nem folytatja ezt a szülésdolgot. Még sokáig ébren maradunk, hogy hátha újra beindul, de nem. Akkor próbáljunk aludni.

A kora reggeli kupaktanácson úgy döntünk, hogy megpróbálunk egy kicsit megfeledkezni arról, hogy tegnap már majdnem szültünk, nővérem elmegy dolgozni, mi pedig valamit kitalálunk. Azt találjuk ki, hogy épp van egy jó kis szabadtéri kiállítás a Hősök terénél, hatalmas légi felvételek, nagyon izgalmas, megnézzük. Én, ahogy a képek labirintusában bolyongok, érzem, hogy visszatérnek és sokkal erősebbek is a hullámok. Szuper! Végre! Csak borzasztóan kell pisilnem. Ahogy azt próbálom visszatartani, a kontrakciókat sem tudom engedni. Ezt a helyzetet sürgősen orvosolni kell, nem bírom ki hazáig. Egy kávéház parányi mellékhelysége így írja be magát a szívembe és a szüléstörténetembe.

Otthon próbálgatom, hogy mi esne jól, keresem a helyem. Donal közben újságot olvas. Három óra telik el így, és már kezd egy kicsit zavarni, hogy ő még mindig csak olvas, én meg még mindig nem találtam valami jó kis pozíciót. És akkor becsukja az újságot és mondja, hogy próbáljam meg a babzsákot. „A babzsák nem jó, túl puha.” „Együtt ülünk rá.” Megpróbáljuk így, Donal a falnak dől, én elé ülök, és a térdeit markolom. A következő hat órát a babzsákon töltjük. Ha jön a hullám, engedem, figyelem, szeretem. Csak sok évvel később tudatosul bennem, hogy szegény Donalt minden kontrakciókor teljes erővel a falhoz préseltem…

Közben valamikor megérkeznek a tündérek, Ági és egy fiatal doula, aki tud angolul segíteni, ha kell. Észrevétlenül vannak jelen, köreinken kívül, nagy-nagy biztonságot sugározva. A hullámok pedig jönnek, én meg engedem, lélegzem ki a fájdalmat, hogy nyíljon az út a kislányunk előtt. Szép lassan, észrevétlenül, közelebb jönnek Ágiék, és olyan jó, hogy itt vannak. És ebben a dramaturgiailag legmegfelelőbb pillanatban ideér nővérem. Amennyire nem kellett tegnap este, annyira nagyon szükségem van rá most. Vizes kendővel hűsíti a homlokom.

Én nem érzek változást, átmenetet, de Ági egyszer azt mondja, most már ne lélegezzem el az erőmet, hanem segítsem a babámat. Micsoda? Már tolhatok?! Akkor nosza! Ezt én nagyon szeretem csinálni! Érzem, ahogy halad a szülőcsatornában a kislányom. Érzem, ahogy elreped a magzatburok és elönt a jó illatú víz. Érzem, ahogy a baba feje éget és feszít. Érzem, ahogy kicsusszan…

Aliz megérkezett! Gyönyörű, pirinyó, csodálatos! Rögtön akarom, karomba veszem, és csak nézem, elmerülök a legbölcsebb szempárba. Körülöttünk történnek a dolgok, de én nem tudom megszakítani ezt a szemkontaktust, azt se látom, amikor később valaki, talán Donal, elvágja a köldökzsinórt. Időtlen, illatos boldogság…

Megszületik a méhlepény, Ági nem boldog, a kelleténél erősebben vérzem, és nem lehet igazán megállapítani a lepényről, hogy teljes-e, vagy esetleg bennmaradt egy kis darab. Ez elég veszélyes felállás, gyorsan döntünk a kórházba menésről. A babzsákról az ágyra költözve várjuk a mentőket, éjjel 11 van, megérkeznek és az ügyeletes kórházba visznek. Csak sok évvel később tudatosul bennem, hogy milyen méltatlan és felháborító, ahogy a bábám a benti szobában kellett, hogy kucorogjon, nem kísérhetett be, mert nem vették számba a kompetenciáját, hanem üldözték. Üldözik még most is…

A kórházban altatásban, gondolom, betapintottak, gondolom, átöblítettek. A behozott méhlepénnyel nem törődtek. A behozott köldökvér vércsoportját nem állapították meg, de szerencsére adtak anti D-t…

Már magamnál vagyok egy többágyas szülőszobán, amikor behúzzák a függönyt, a mellettem levő ágyra jön egy nő szülni. Csak ő meg az orvosa. A doki végig mondja, hogy mit csináljon, hogyan lélegezzen, hova kakiljon. A nő nagyon fegyelmezetten követi az utasításokat. A jutalma az, hogy rögtön elviszik a babáját, őt pedig 40 percig varrják.

Hajnalodik, nincs kedvem maradni, a kislányomat akarom. Eddig Donal és Rita felváltva vigyáztak rá itt a folyosón, nem engedték ki a kezükből, pedig a nővérek többször is el akarták vinni a csecsemőosztályra. Végül a kórház dolgozóinak rosszallása ellenére taxiba szállunk és hazamegyünk.

Otthon nyoma sincs, hogy tegnap este itt esetleg szülés történt, a tündérek mindent elpakoltak. Nyoma nincs, de a csoda még itt lebeg a levegőben. Család lettünk. Köszönjük, Aliz!

R. M.

Ella > > >
Klára > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.