igaz történetek szülésről, születésről

987. nap: Panna első karácsonya

Megjelent: 2013. jún. 18.

Sosem fogom elfelejteni szerintem azt a hangot, azt a pukkanást, ami elindította a magzatvíz meleg áradatát huszonnegyedikén hajnal öt órakor.

Gondoltam éjszaka, hogy valami lesz, mert nagyon enyhe nyomást éreztem a derekamban, amit addig még nem, de nem gondoltam ilyen komoly dologra. Szóval, biztos voltam benne, hogy ez már valami, de azért az már nem semmi, de még tuti van egy-két nap, még csak most jönnek majd a jósló fájások. Épp hogy belehelyezkedtem ebbe a nyugalomba, jött a nagy pukkanás, mintha egy lufi durrant volna szét bennem, csak úgy kongott a belsőm, talán az egész falu hallotta.

Aztán döbbent, néma csend egy másodpercig, majd jött a meleg áradat. Gyorsan felébresztettem Csabit, hozott törölközőt, és egy ideig kuncogtunk, izgultunk, majd megijedtem és aggódtam, majd megint nevetgéltünk, az érzések mint kocsik egy forgalmas autópályán, villámgyorsan cikáztak ide-oda bennem. Félelem, öröm, várakozás, gyerünk már, várjunk még.

Aztán lenyugodtam, végiggondoltam, miket olvastam, és ismét arra jöttem rá, hogy van még idő. Jó, jó, nem egy-két nap, de egy kis reggeli a családdal. Majd az ajándékozás még simán belefér. (Itt volt az egész család és délelőttre terveztük a karácsonyozást.)

De már megint nem jött be az időhúzás. Kábé ötperces fájásaim voltak már reggel hatkor. Telefonáltam Saroltának, aki tudta, hogy hívni fogom, hihetetlen érzékeivel, már várta a hívásom, és indulásra készen állt! Hívtam a bábát is, aki megnyugtatott és kért, hogy majd hívjam, ha van valami, de legkésőbb délben beszéljünk. Egy percre meg is nyugodtam és ismét elhittem, hogy van még idő.

De egyre csak erősödtek a fájások, éreztem, hogy itt se reggeli, se ajándékozás nem lesz, evakuálni kell a házat. A család, az család, de szülni azért egyedül és a drága segítőimmel szeretnék. Míg megértően összepakoltak a többiek, beültem egy kád vízbe, de ekkor már nem bírtam hangok nélkül átengedni a kontrakciókat. Azt hiszem, itt vesztettem el a fonalat… Most ugyan leírom, ami bennem megmaradt, de ez koránt sem biztos, hogy így is volt.

A kádban nem volt olyan jó, ki is szálltam gyorsan, a család már elment, de előtte még Csabi a tesójával nagyon szép kis szülőszobát rittyentett össze, ki tudja, hogyan és mikor, mert közben úgy éreztem, hogy végig velem volt.

Ketten maradtunk, mi és a Bébi (nem adtunk még neki nevet, úgy döntöttük, hogy megvárjuk, amíg személyesen találkozunk), tudtuk, hogy valami nagy csodának vagyunk a részesei.

Majd hamarosan megérkezett Sarolta, és átvette az irányítást. Nagyon örültem neki, megnyugtatott, és még nagyobb biztonságban éreztem magam.

Egyre csak erősödtek a fájások, kapaszkodtam Csabiba, szorítottam, markoltam. Emlékszem, egyszer csak azt mondta Sarolta, hogy ne aggódjak, lesznek még hosszabb és erősebb fájások is. Na, ez nagyon jó volt, mert az éppen jövőket így rövidebbnek és kevésbé fájdalmasabbnak éreztem, és vártam, hogy milyen lesz majd az erősebb.

Furcsa hangokat adtam ki, búgókat, bőgőket, mélyeket, magasabbakat, jólesett megengedni magamnak az üvöltést. Amikor kicsit túl magasra vittem a hangot, Sarka megkért, hogy vigyem lejjebb. Nem értettem, mit vigyek lejjebb és hogyan??? Aztán megmagyarázta, hogy kiabáljak inkább lentről, a hasamból, ne a torkomból, lazítsam el a torkomat. Ez ismét tovább lendített valamin.

A sodrások között egy-egy percre sikerült elaludni, vagy teljesen bekómázni, nem tudom. Van egy olyan emlékem is, hogy mindhárman – Csabi, Sarka, én – elterülünk valahol és alszunk, ki tudja, meddig…

De hol van Ági? Már hívtam két fájás között, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy indul… De mikor volt ez? Mikor ér ide? És egyáltalán, hol tartunk? Minden rendben van? Mennyire vagyok kitágulva? Csabi és Sarolta megnyugtatott, egy-két fájás ismét elvette az eszemet és minden ítélőképességemet, így már nem is aggódtam, csak „fájtam”.

Emlékszem egy olyan pillanatra is, amikor Csabi piros pólójából felemeltem a fejem (mert ő még arra is emlékezett, hogy meleg, piros színekkel kell várni a kicsit, ezért becsavarta a piros izzót, és még piros pólót is vett fel), szóval körülnéztem a szobában, megnyugtatott a piros fény, Sarolta a sarokban készítette a borogatásokat, Csabi a széken, szegény próbál enni, ott egy szendvics, látok egy pókot a sarokban, a meleg anyag meg a hasam alatt. A hasam alatt, amiben még mindig ott van a pici, kis testével fészkelődik bele a szülőcsatornába. Vajon mit gondolhatott Ő?… És látom az ágyat, a paplanomat, finom, puha, meleg, de jó lenne belebújni, egy nagyot aludni, és holnap szülni!

Gyenge időhúzási kísérletemet egy jó erős fájás hiúsította meg. Na, de ez már tényleg más volt, mint eddig. Eddig csak úgy fájogatott, fájogatott, de most, ez tényleg valami más, valami más. Ezt is kiabáltam egyfolytában: „Ez most valami más, valami más!!!” Hol van Ági??? Pont ekkor meg is érkezett, fúúú, fellélegeztem, végre kiderül, mi van, mennyire vagyok kitágulva. Megvizsgált. Gondoltam, most lehetünk félidőben.

Na, de nem!!! Teljesen ki vagyok tágulva, nyomjak még kettőt, és kint van a baba! Próbáltam volna megint időt nyerni, de Ági rám szólt, hogy most nyomni kell igazából, nem átengedni a fájdalmat! Ekkor már tényleg csak az erők dolgoztak, már nem lehetett pihenni, most már tényleg el kell hinni, hogy kisbabám lesz, ez velem történik, anya leszek, nincs visszaút…

Elragadott az erő, hiába is akartam késleltetni, vezetett valami, mutatta az utat nekem és neki is ott bent. Jólesett kiabálni azzal az erővel, ki tudja hányszor, amely a végén kisodorta őt, ki tudja, hogyan, mert hogy valójában mi történt, nem is tudom.

Egyszer csak ott volt Ági kezében, és én csak csodálkozva lihegtem, hogyan lehetséges ez??? Csoda!!!

Megérkezett, nagy szemét tágra nyitva nézett, csendesen. Ági megkérte, hogy azért sírjon egy kicsit, és ő megtette, megmutatta a kis hangját, majd nézett tovább csendesen.

Beszélt hozzám Ági, Sarolta, Csabi is, de valójában azt sem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudnám felidézni, hogy mit mondtak, pedig akkor azt hittem, hogy értem.

Egyedül maradtunk. Hárman.

Olyan szépen nézett, köszöntött a szemével, puha bőrével, csöpp szájával, tökéletes lényével. Egy órára vagy talán többre is egyedül voltunk, mind belealudtunk a nagy örömbe, igaz, öt percnek se tűnt ez az idő.

Csodálatos volt minden pillanat a pukkanástól kezdve. Felejthetetlen az a fura légkör, az a megmagyarázhatatlan érzés, ami a szobát, s mindannyiunkat átjárta. Puha, vörös, békés melegség. Nagyon nehéz róla írni, mert akkor, ott, tényleg csak a pillanat volt, az átélés. Se múlt, se jövő, épp ezért valójában leírhatatlan.

Egy kis faluban, hóban, karácsonykor… Ha elképzeltem volna a legszebbet, akkor sem tudtam volna megközelíteni azt, ahogy, amikor, ahol Panna Sára megszületett. Hat napig a kutya se nézett felénk, senki nem tudta, hogy mi történt, mennyei, felejthetetlen napok voltak!

Sokat gondolok a történtekre, szinte minden nap más és más jut eszembe, mást érzek, annyira megfoghatatlan. Végtelen hála van bennem azok iránt, akik segítettek az utamon. Sarolta és Réka, Csabi és Ágiék, az összes előttem szülő nő, anyukám és nagymamám, akik tovább adták nekem anyai, szülő női erejüket. Köszönet! Hála, hogy segítségükkel vettem a bátorságot és megengedtem magamnak azt, ami természeténél fogva minden nő maga választotta lehetősége lehet, lehetne.

Panna Sára háborítatlanul, otthon, békében jött e világra!

K. H.

Véletlenül kiválasztott mesék.