igaz történetek szülésről, születésről

1049. nap: Végre én szültem, nem az orvos

1049. nap: Végre én szültem, nem az orvos

Második szülésem: amikor megtanultam, bárhogy tudok szülni…

Inkább maradtam volna a „boldog tudatlanságban” és hallgattam volna csak a saját ösztöneimre ahelyett, hogy a természetes szülésről tájékozódtam. Kismamajógára jártam és rengeteget hallgattam, hogy minden egyes beavatkozás milyen lavinát indít el, és hogy mennyire tönkreteszi a baba lelki világát, ha nem teljesen beavatkozásmentesen születik meg. Hatalmas súlyként nehezedett rám ez az elvárás, miközben nem volt rá reális esélyem. Az otthonszülésről még mindig nem tudtam eleget, nem voltam még rá érett, és anyagi körülményeink nem engedték, hogy orvost, szülésznőt fogadjak – bár az sem jelentette volna, hogy biztosítva lesz számomra a háborítatlan szülés.

Annyira küzdöttünk az anyagiakkal, hogy volt, hogy nem tudtam elegendő magnéziumot venni magamnak, keményedett a hasam, és 31 hetesen kórházba kerültem koraszülés veszélyével. Nehezen engedtek haza, majd végig feküdtem innentől. Tudtam, ha 37 hetesen felkelek az ágyból, egy héten belül meg is születik az én kincsem. Úgy is lett. Előző éjszaka már nem aludtam, görcsölt a hasam.

Délben jött az első kontrakció, ebédet főztem, a fiúk pogácsát sütöttek. Különös érzés fogott el, ez most olyan más volt, nem hasonlított az eddigihez. Aztán rá hét-nyolc percre jött a következő, majd újra. Nem fájt, kellemes volt, csak befelé vitte a figyelmem. Azt hittem, másodjára gyorsabb lesz, mint először volt, így nem értettem, mért nem sűrűsödik már, nagyon szerettem volna végre babázni. Délután hatkor hat-nyolc percesek voltak, ilyen rendszertelenül rendszeresek. Szerettem volna, ha történik valami változás. Telefonáltam egyet a dúlámnak, és kitaláltuk, hogy kádba ülök, az majd segít eldönteni, hogy mi ez. Beültem, nem múltak el, de egy órára ritkultak az összehúzódások, majd újra rendszertelenül rendszeresek lettek.

A fiúk közben tévéztek, játszottak a számítógépen, ami baromira zavart, de nem szóltam. Estére három-négy percesek lettek, habár én azt hittem, még mindig hatpercesek. Lefeküdtek aludni a többiek, és én ott maradtam egyedül fáradtan, türelmetlenül, nem értve, mért nem haladok. Alvásról szó sem lehetett, túl erősek és sűrűek voltak ahhoz az összehúzódások.

Éjfél körül nem bírtam tovább a magányt, felébresztettem a férjem, vigyen be a kórházba, valaki segítsen, így nem jó nekem. De bent sem azt kaptam, amire számítottam. Megvizsgáltak és azt mondták, még csak egyujjnyi, ez még nem a szülés, de látják, hogy történik valami, maradjak bent, betesznek a vajúdóba. Nem értettem, mért az mondja, hogy még csak egyujjnyi??! Hát nekem baromi sok munkám volt benne, és az nem csak, hanem már egyujjnyi!!

Férjem így nem jöhet be, menjen haza, majd szólnak, ha visszajöhet. CTG-re tesznek és egyedül hagynak. Megint magányosan vagyok, de most már egy idegen környezetben… Hát nem örülök. Viszont megnyugtat a CTG pötyögő hangja, legalább hallom, hogy dobog kicsinyem szíve, az nem zavar. Időnként ránk néznek, fájások gyengék, rendszertelenek, szívhang rendben. Békén hagynak, így telik az egész éjszaka.

Hajnalra nagyon nyűgös lettem. Elegem lett. Vagy múljon el vagy erősödjön és szülessen meg, de ebből elég, nem bííroom tovább! Jön a váltás, végre valaki megkérdi tőlem, hogy vagyok. Jól a nyakába zúdítom minden nyűgöm, jólesik panaszkodni. Veszek be homeós szereket. Párom ír SMS-t, hogy most már mindenképp bejön hozzánk. Megkönnyebbülök.

Leveszik a gépet, jön egy doki, hogy megnézze megint a méhszájat, de jön egy fizetős kismama, és inkább őt veszik előre. Ő friss, üde és kipihent, dühöngök emiatt, de végül is jobb, mert már rendszeres ötpercesek lettek, mozdul a méhszáj végre, nem is baj, ha kapok még időt.

Sorra kerülök. Kérdezik, hogy akarok-e szülni? Milyen kérdés ez egy átvajúdott nap után?? Hogyne akarnék! Fogok is, már rendszeresek, most hagyjanak békén. Akkor nem tudtam, hogy ez a kérdésük valójában azt jelentette: beavatkozzunk? Gyorsítsunk? Ha ezt kérdezték volna nyíltan, határozott nagy nem lett volna a válaszom. De abban az állapotban már nem láttam a sorok közé.

Doki mondja, hogy megnézi a magzatvizet. Nem bánom, jó lesz tudni, hogy tiszta. Azt hittem, aminoszkópiát csinál majd, a nagy pocakomtól nem láttam, milyen eszközökkel nyúl hozzám, csak hallom, hogy folyik a vizünk… Hát ez meg mit csinált és mért?? Nem erről volt szó! Azt mondta, megnézi, nem azt, hogy megrepeszti a burkunkat. Hogy merte az engedélyünk nélkül kivágni a védőburkunkat?? Még szükségünk lett volna rá…

Az előkészítőbe terelnek, borotválás, beöntés, aztán menjek fürödni. Megint magamra maradok. Nem esik jól a víz, kegyetlenül fájnak már az összehúzódások, és rögtön jönnek egymás után, alig kapok levegőt. Hányingerem lesz. Kiülök az ágyra, próbálok megfelelő testhelyzetet találni, de nem megy, mindenhogy fáj rettenetesen, hangosodom, és mintha már nyomni is kellene, picit nyomok csak.

Szülésznő előkerül, menjek át a szülőszobára, aztán behívja a párom. Mennék én, de már egyfolytában fáj, mozdulni se bírok. Megfogja a hasam, kőkemény. Elégedetten bólint, igen, ezek már jó fájások! Nem igaz, úgy látszik, kórházban csak szenvedve szabad szülni. Segít felállni, és míg átsétálunk a hosszúnak tűnő folyosón, enyhül a fájdalom, jólesik, fellélegzek. Odaérek az ágyhoz, mondja, hogy feküdjek fel. Nem akarom, magasnak is tűnik, és olyan jó állva, sétálva. De csak noszogat, én meg felmászom, és megint baromira fáj.

Elmegy a férjemért, közben tolófájások jönnek, felhúzom a lábaim, muszáj nyomnom, nem bírom visszatartani. A másik szülésznő veszi észre messziről, hogy mi történik, jön, segít, szól a társának, rohan mindenki. A fejecskéje jön, iszonyatosan éget, közben telefonálnak az orvosnak, ő is szalad, kint a feje. Azt hittem, elmúlik a fájdalom, de nem, a teste is fájva bújik ki, majd a lábacskái is kicsusszannak.

Felnézek, megismerem, igen őt vártam, majd visszahanyatlok, megvárom, míg a hasamra teszik. És összenézünk! Ott van a kis drágám, megcsináltuk, én szültem, nem az orvos! Annyira örülök neki, beszélek hozzá, ölelem, simogatom. El akarják vinni – nem értem, mért –, de nem hagyom.

Harmadjára cselt vet be a szülésznő: azt mondja, csak megméri és visszahozza. Így odaadom. Közben megnéznek: a gátam és a méhszájam is szakadt – azért fájt annyira, nem volt még nyitva teljesen, úgy szültem. Össze kell varrni, de akkor a babát már nem adhatják vissza, felviszik. Nem akarom, könyörgök érte, a csecsemős vissza is adná, de a szülésznő nem hagyja. Dühös leszek, leütném, mért veszi el a gyerekem? Kirángatják belőlem a lepényt, nyomkodják a hasam, nagyon fáj, tiltakozom, lököm el az orvost, de erősebb nálam. A varrás szörnyűséges rémálom, jajgatok közben végig, ők csitítnak.

Mikor felvisznek a gyermekágyra, rögtön megyek ki a babámért, és többet nem engedem el magam mellől. Kemény utófájásokkal küzdök, hiába csak második. Tíz hétig fájt, lüktetett nap mint nap a méhszájam. Megfogadtam, hogy többet kórházban nem szülök.

Lehet, hogy mégis van valami abban, hogy minél nagyobb a fájdalom, annál jobban örül az anya a babájának, nálam ez igaz, tényleg ennek a babának örültem a legjobban, amikor a hasamra tették, és azóta is ő a szívem csücske.

V. K.

Vetélés > > >
Első szülésem > > >
Vetélés > > >
Harmadik szülésem > > >
Vetélés > > >
Negyedik szülésem > > >
Ötödik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.