igaz történetek szülésről, születésről

1047. nap. Fáj már?!

1047. nap. Fáj már?!

Az első szülésem: amikor rájöttem, én jobban tudtam volna…

Egész gyerekkoromban azt vártam, hogy végre anya lehessek, baba legyen a hasamban. És eljött végre a nap, dobogó szívű apróságot mutat a monitor – örök emlék marad. Teljes rózsaszín ködben vártam, imádtam, hogy életet hordok a szívem alatt, a babámmal nagyon szoros kapcsolatot sikerült kialakítanunk, minden gondolatomra reagált szinte rögtön.

A szüléstől nem féltem, kíváncsian vártam. Sok kismamaújságot olvastam a bennük lévő szüléstörténetekkel, így azt hittem, szükséges velejárói a szülésnek a burokrepesztés, gátmetszés, oxitocin – bár nem értettem, mért és mi lenne ezek nélkül – és természetesen a kibírhatatlan fájdalom. Azt mondták, ha beindul a szülés, tuti észreveszem, mert nagyon fog fájni.

Az orvosom előre befektetett a kórházba, én teljesen megbíztam benne. Elhittem neki, hogy én érzem rosszul, van még időm a szülésig és fiatalabb terhesség, mint gondolom. A kórteremben nagyon jó volt a hangulat, sokat nevettünk, időnként belefájdult a hasam…

Másnap rutin NST, én a szülőszobára kértem magam, hogy szétnézhessek, milyen ott. Ám a gép jelzései alapján már ki sem akartak onnan engedni – én azt hittem azért, mert egyszer leesett nagyon a szívhang. Az engem is megijesztett. Azért még elmentem ebédelni, farkaséhes voltam, közben szóltak, menjek majd vissza megfigyelésre. Hát jó – gondoltam – megfigyelésre visszamegyek, a szülés eszembe sem jutott, hisz nem fájt, csak keményedett időnként a méhem és a dokim előző nap azt mondta, van még időm. Elhessegettem a reggeli gondolatom, amikor megpillantottam magam a tükörben, hogy ez az utolsó pocakos napom.

Újra gépre tesznek – kedves idős szülésznő van –, de egyedül vagyok, a rádió hangja szűrődik be a távolból. Jólesett volna, ha beszélgethetek valakivel, de ha nem, hát akkor meditálok. Évek óta jógázom, könnyen megy. A szívhang közben rendszeresen leesik minden kontrakciónál, de mivel jó kapcsolatban vagyok a babámmal, nem ijedek már meg, tudom, hogy jól van. Felülök az ágyra törökülésben, meditálok, és érdekes mód, mindig nyíló rózsa és kiskapu látványa ugrik be – hmm, nyílik a méhszáj, meg fog születni a babám. De hát az nem lehet, azt mondták, fájni fog, én meg csak valami kellemesen magával ragadó hullámokat érzek. Akkor ez még nem az.

Időnként jön a szülésznő, ránk néz, mondja, hogy nagyon jól teszem, hogy lazítok és a babára figyelek, csak így tovább. Órák telnek el így. Közben orvos is előkerül, egyelőre az ügyeletes, nagyon kedves, udvarias, megkér, hogy megnézhesse a méhszájat és bocsánatot kér a kellemetlenségekért. Furcsán nézek rá, még sosem volt velem ilyen kedves egy orvos sem, de nagyon jólesik.

Azt mondja, már kétujjnyi, előkészítenek, és irány a szülőágy, persze folyamatos NST-vel, hogy ha kell, gyorsan tudjanak lépni! Miii?? Én most fogok szülni? Tényleg? De hát még a párom sincs itt, és nem is fáj annyira, olyan jól érzem magam. Gyors telefon páromnak és szüleimnek, hogy jöjjenek, lehet, nem ér oda, aztán megyek az előkészítésre. Nem esik jól. De utána zuhanyozhatok, az jólesik.

Új szülésznő jön, műszakváltás. Most már feküdnöm kell, ő ott ül velem és néz, pedig most éppen nem vágyom társaságra, most lenne jó egyedül. Nem merem elengedni magam, végig sóhajtozni mélyen a kontrakciókat a tekintete előtt, inkább elbújnék. Kérdi, hogy hát nem fáj? Fájnia kéne, nem jó, ha nem fáj. Nem értem, mért, mikor a méhszáj nyílik szépen, mért kell, hogy szenvedjek? Időnként azért kimegy, olyankor elengedem magam, befordulok, hangosan lélegzem, olyan jólesik az egész, még élvezem. Hát ilyen szülni? Ez jó!

De nem bírják nézni, hogy élvezettel, könnyen szüljek, azt mondják, gyógyszerre van szükség, hogy hamarabb kint legyen a baba. Nem szeretném, de mégis hagyom, hogy bekössék a gyorsító infúziót. Akkor még gőzöm sem volt róla, mit okoz, milyen hatása van. Bíztam a kórházi személyzetben.

Aztán elkezdett fájni. Egyre jobban és sűrűbben, alig bírok már levegőt venni, csak kapkodok, kapaszkodom, szenvedek. Kérdezi a szülésznő, hogy fáj már? Fáj, naaagyon! Akkor jó! Legszívesebben elhajtanám jó messzire, dühös leszek, a fenéket jó, nekem ez nem jó, jobb volt, míg nem piszkáltak. A babáról teljesen megfeledkezem, mert annyira fáj már, hogy nem tudok másra figyelni, időnként elsötétül a világ és zsibbadok, annyira nem kapok levegőt.

Előkerül az orvosom, burkot repeszt, elmegy, de jönnek is a tolófájások. Szülésznő mondja, hogy ne nyomjak, neee, ott kell lennie a dokinak, vissza kell hívnia! De hát hogy a fenébe kell nem nyomni??? Lehetetlen, a testem csinálja magától, nem én nyomok. Rohannak a dokiért, és sok beöltözött ember is érkezik vele, reflektorfény, kengyelbekötözés és most már nyomhatok. De akkor annyira feszít, hogy megállok.

Doki rám szól, nem szabad megállni, nyomni kell, ne tartsak szünetet, és odabólint az ügyeletesnek, aki a hasamhoz áll. Ő közben kézzel tágít, én erre le akarom rúgni a fejét, annyira fáj, hátra is hőköl, értem már, mért szíjazták le a lábam. Aztán gátat metsz, jó nagyot, éget, fáj még az is. De legalább erőt is ad: azt mondja, ő már látja a baba fejét, kevéske szőke haja van, tartsak ki, mindjárt kint lesz. Ez újra éleszt, tudom már, kiért, miért csinálom ezt, de jó is lesz végre látni őt. Elhatározom, hogy követem az orvos utasításait. Következő kontrakciónál nyomok, meg az ügyeletes is tolja ki a babát a hasamnál. Kint a feje, nagy megkönnyebbülés, a puha teste már nem feszít, nem fáj, könnyen kicsúszik, minden porcikáját érzem, csodás élmény.

És felsír nagy mély hangján, felemelem a fejem, de pont úgy tartják, hogy nem látom, óráknak tűnik az a pár másodperc, mire a hasamra kerül. De aztán ott van! Ott van, megnyugszik rögtön, és néz rám csuda szép kék szemeivel. Visszanézek, de nincs erőm beszélni, és hirtelen nem is tudom, mit kezdjek vele. Húha, lett egy gyerekem.

Inkubátorba teszik, míg összefoltoznak engem. Alig várom, hogy visszahozzák. Becsomagolva kapom meg újra, mellre is teszem rögtön, összebújva maradunk a két óra alatt, Apa ekkor érkezik meg.

Másnap, amikor felkeltem, alig bírtam járni, úgy húzott a hasam az első pár napban. Azt hittem, én vagyok gyenge, mert a többiek könnyen járkáltak. Ma már tudom, hogy nem így volt, nekem az átlagosnál erősebb utófájásaim vannak, azért fájt jobban, nem a gyengeség jele volt.

Nehéz gyermekágyam volt, vérszegény lettem, rettentő fáradt voltam állandóan.

Hónapokig úgy hittem, én voltam a béna a kitolásnál, elrontottam, és a doki mentett meg minket. Nem éreztem, hogy én szültem, csak megtörtént velünk. Majd’ egyéves volt már a fiam, amikor ráébredtem, én csináltam jól, én jobban tudtam volna, ha békén hagynak. A gátmetszés évekig sajgott szeretkezés után vagy időjárás-változáskor.

V. K.

Vetélés > > >
Vetélés > > >
Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >
Vetélés > > >
Negyedik szülésem > > >
Ötödik szülésem > > >
Ötödik szülésem > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.