igaz történetek szülésről, születésről

1694. nap: Amíg a többiek látnak esélyt (Júlia Laura születése, 2VBA2C)

Megjelent: 2015. máj. 26.

A negyedik szülésre úgy készültünk, hogy elvégeztünk egy hipnoszülés-tanfolyamot. Én évekig borzadtam a hipnoszüléstől, mert a „hipno” bennem kamuérzést kelt. Aztán meg kiderült, hogy egy relaxációs technika, amely egyébként az élet minden területén alkalmazható, plusz egy nagyon profi szülésfelkészítő tanfolyam, ahol még a negyedik gyerek megszülése előtt is sok új dolgot tanultam.

Új volt az orvosom is, de nem a szülés miatt váltottam, hanem mert régi vágyam volt már, hogy NŐ legyen a gyógyászom, illetve már nem éreztem indokoltnak, hogy egy igen népszerű és emiatt iszonyat elfoglalt sztárdokihoz járjak, akit az előző szülésemhez (két császár utáni hüvelyi szülés, VBA2C) kértem fel. Fogadott szülésznőm is volt, őt nem én választottam, hanem az orvosom, mert vele tud jól együtt dolgozni, összeszokott párost alkotnak, egy nyelvet beszélnek. És tényleg. Két császáros előzménnyel nem érdemes a véletlenre és a szerencsére hagyatkozni. Amikor az orvosommal a szülésről beszélgettünk, rögtön azzal kezdtem, hogy nekem elsősorban időre lesz szükségem. A spontán induláshoz, a táguláshoz, a kitoláshoz. Lassú vagyok, de kitartó.

40+1-nél, este indult magzatvízszivárgással (a harmadik, előző szülésem is úgy indult). Háromnegyed 11-kor. Épp megegyeztünk az apjával a nevében. Hogy akkor Júlia Laura. Vagy Laura Júlia. De ez már részletkérdés. Összehúzódások is elkezdődtek, gyengék, de három-öt percenként jöttek. Az előzményeim (két császár és egy majd’ 24 órás vajúdás-szülés) ellenére én folyton abban a frászban voltam, hogy most nagyon gyorsan fogok szülni.

Kb. fél kettőkor a víz elkezdett löketszerűen jönni, nagy adagokban. Akkor megijedtem, hogy mi van, ha még nem illeszkedett be a feje, és előresodródik a köldökzsinór, elindultunk hát a kórházba. Kettőre értünk be, vizsgálat – kétujjnyi méhszáj. Nem voltam nagyon meglepve, bár titkon reménykedtem egy nagyobb számban.

Aztán CTG, vérvétel, várakozás, kb. fél hatra kerültünk a szülőszobára. Várakozás közben már erősödtek az összehúzódások, csináltam a lassúlégzést, jobb volt. Egyszer a szivárvány meditációt is meghallgattam, de belealudtam.

Na, de a szülőszobán már nem volt kedvem semmit hallgatni, és elég hamar kevés volt a ki-be légzés, befelé jóóól elnyújtottam, ameddig bírtam, kifelé viszont kellett a hang, magyarul lefelé nyögtem. Az orvosom már hatkor megjelent, és attól kezdve végig velünk volt (mármint a kórházban, de persze ki-kiment reggelezni, ebédelni stb., tudtuk, hogy nem lesz villámszülés). Lassan nyíltam, de folyamatosan, talán kilenc körül lett háromujjnyi, dél körül négyujjnyi.

Mindenféle pózt próbáltam, viszonylag sokat mozogtam, persze már időérzék nélkül. A szünetek tartották bennem a lelket. A férjem nagyon profi volt, amikor látta, hogy nem jó már, kérdezte, hogy nincs-e kedvem kipróbálni ezt meg emezt – néha volt, de legtöbbször nem, viszont nagyon megnyugtató volt, hogy ő legalább magánál van és tud gondolkodni. Meg az összes „beavatkozási javaslatnál” (nem sok volt – antibiotikum, cukros infúzió, oxitocin a kitoláshoz) azonnal kapcsolt, kérdezte, hogy mennyire sürgős, lehetne-e várni stb., pont, ahogy megbeszéltük.

Antibiotikumot nem kértük (protokoll szerint kellett volna, amikor letelt a 12 óra a vízfolyás kezdete óta), de a papírokra rákerült, mert különben a csecsemősök adtak volna a babának. A cukros infúziót elfogadtam, mert már remegett a lábam (és, mint utólag megtudtam, az alacsony vércukorszint már az agysejteket is pusztítja, szóval hál’ istennek). És az oxit is kértem, mert akkor már jó ideje jöttek a tolók, de nem éreztem őket elég erősnek. Egyébként is a vége felé volt olyan érzésem, hogy már nincs erőm kitolni ezt a gyereket, de arra gondoltam, hogy amíg a többiek látnak esélyt, minimum addig én is adok magamnak.

És amikor végre becsúszott a szülőcsatornába a fej, akkor már tudtam, hogy nem maradt sok hátra, a szülőágyat átalakították szülőszékké (lent a láb, támaszkodik a sarok), és szívesen fogadtam, hogy mondták, mikor nyomjak, mikor pihenhetek (persze mindig akkor kellett nyomni, amikor egyébként is jött az inger).

Aztán a legeslegvégén, amikor már kibukkant a fej, volt egy icipici feszültség, másként mondták (az orvosom és a szülésznőm), hogy „most”, meg hogy ne zárjam össze a térdem, meg fel is húzták a térdem. Ők már látták, hogy nagy a baba, és csak akkor nyugodtak meg, amikor kijött a válla is. Aztán már könnyedén kicsúszott. (Ja, és mielőtt még kibukkant volna a fej, ahogy ráfeszült a gátra, éreztem, hogy kakiltam is, de nem zavart egyáltalán, a segítőim meg rutinosan eltakarították, még mielőtt kijött a fej.)

Megkaptam a hasamra, jó nagy volt. A méhlepény szinte azonnal kijött, az is jó nagy volt. A köldökzsinór már nem is lüktetett, el is vágták. Délután kettő volt, azaz 12 órája érkeztünk a kórházba, az otthoni vajúdást is beleszámítva caklipakli 15 óra volt a szülés, határozottan nagy fejlődés a három évvel ezelőtti 24 órához képest.

Picit repedtem, az orvosom megvarrta pár öltéssel, erről valahogy nem is beszéltünk előtte, igazából örültem volna, ha ezt el lehet kerülni (a varrást), a pici repedés magától is jól gyógyul, legalábbis ezt olvastam.

Jó két órát hagytak minket hármasban pihenni és ismerkedni, aztán jöttek megmérni és felöltöztetni Júlia Laurát. 5510 g, 64 cm, 37 cm-es fej. Majdnem lefordultam az ágyról. Összeszaladt az egész műszak, még jó, hogy hoztunk saját ruhát, a kórházi ötvenvalahányosak szóba sem jöhettek.

A nagyság ára viszont az volt, hogy nem tudta tartani a vércukorszintjét, és cukros infúziót kellett kapnia, amíg nem stabilizálódott a vércukorszint. Ez mondjuk úgy lett volna a leghatékonyabb, ha az infúzióval párhuzamosan folyamatosan szoptathattam volna, de technikailag ez nem volt kivitelezhető, és így is nagy harcaim voltak a gyerekdokival és a nővérekkel, hogy három-négy óránként szedjék le a szerről és adják ki szoptatni. De szerencsére tankönyvi módon, 48 óra múlva rendeződött a helyzet, és simán hazajöhettünk a harmadik napon.

A tanfolyam legnagyobb haszna számunkra a megszerzett magabiztosság volt, hogy láttunk egy csomó jó szülést (videón), hogy nem féltünk, hogy láttam, hogy a férjem is képben van már, és valódi segítséget jelent majd, nem csak jelenlétet. Ja, vizualizáltam is a nyílást szülés közben. A mély relaxált állapot nem sikerült, de keveset is gyakoroltam ahhoz képest, hogy nem vagyok könnyen lazuló típus. Nagy magabiztosságot adott az is, hogy tudatosan működtem együtt a testemmel (például a minél hosszabbra nyújtott belégzés méhösszehúzódásnál).

A másik kulcsmozzanat szerintem a türelem és bizalom volt a segítők részéről. És hogy semmilyen módon nem gyorsították a szülést. Biztos vagyok abban, hogy ha siettetik, akkor óriási sérüléseink lettek volna. Sokkal-sokkal jobban vagyok, mint az előző, vákumos-gátmetszéses szülésem után, pedig Aliz „csak” 4700 g volt.

K. O.

Szergej > > >
Flóra > > >
Aliz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.