igaz történetek szülésről, születésről

1346. nap: Sólyomröpte (Ákos)

1346. nap: Sólyomröpte (Ákos)

Veszekedésekkel kezdtük az újévet. Határokat húztunk, igényeket fogalmaztunk meg, gyakorlatilag újrakezdtük, új szerződéssel: egymást szerető, de egymással sokat küszködő emberek.

És akkor megfogant Ákos. Nem teszteltem sokáig, rendes ciklusom még nem volt, nem mertem hinni a csodában. Aztán március legelején a férjem elvesztette az állását. Épp Mátét vittem úszásra, araszoltam a dugóban a BAH csomópontnál. Jókor – gondoltam – alig van tartalékunk, és babát is várunk… Babát várunk? Így este teszteltem: egy napon érkezett a rossz és a legnagyobb örömhír.

Bátyja már tudta. Néhány hete éjjel úgy aludt, hogy ölelte a hasamat, feje a méhemen, őrizte a benne növekvő lelkecskét a második trimeszter elejéig. A várandósság közel zavartalanul telt, csupán emberem állástalansága, a mindennapos anyagi bizonytalanság és Ákos félidőben kiderülő vesemedence-tágulata árnyékolta be a babavárást. Nagyfiam minden ultrahangot megnézett, puszilgatta a fotókat, nagyon várta a picit.

Lassan beköszöntött a szeptember, tartalékaink kifogytak, és a párom a hónap végén állást kapott. Közben nekiláttunk felkészíteni a lakást a pici érkezésére – festettünk, átrendeztünk, takarítottunk. Mire készen lettünk, bármikor jöhetett a kislegény.

Vártuk nagyon. Mivel a férjem próbaidőn volt, így szabadsága nem volt. Hova tegyem Mátét a szülés idejére? Szülhetünk-e ambulánsan? Rengeteg kérdés gomolygott bennem, nem tudtam elengedni a kicsit. Este, ha férjem hazaért, tízperceseim lettek, reggelre, mire munkába indult, elmúltak. Ez egy hétig így ment minden nap. Elfáradtam. Végül beszéltem a nőgyógyászommal – behívott CTG-re, délután kettő körül megnézett: minden rendben, megnézte a méhszájat: zárt, fent, hátul – minden békés. Szülni, majd ha ki akar jönni a gyerek, ne igyak tonikot, ne ananászozzak, bízzam a fiamban. Beszélgettünk kicsit, nagyon megnyugodtam, partner lesz mindenben – vajúdássiettetés nélkül, oxitocin nélkül, szülés olyan pozícióban, ahogy nekem jó, gátvédelem.

Péntek: férjem hazajön, nem kell sehova menjen a hosszú hétvégén, utána őszi szünet, anyám tud segíteni. Este nyugi, Mátét altatva jöttek az első fájások. Ó, jóslózom újra, ma sem alszom, gondoltam, de hátha… míg az ifjú szopizott (bő félóra) kb. ötször éreztem jó, intenzív és haladós összehúzódásokat. Manó elaludt, szóltam a páromnak, lehet, ez már az igazi. Itt még mondtam azt is, hogy pihenjen, szólok, ha kell.

Táncoltam minden összehúzódás alatt, laza szájjal lélegeztem mélyeket, örültem minden pillanatban, hogy haladunk, hamarosan karomban tartom a fiókámat. Lassan lekerült rólam a pizsama, maradt a tánc. Készítettem muskotályzsályás forró borogatást, ettem a homeós bogyókat. A férjem itt kapcsolódott be a vajúdásba, addig csak ketten táncoltunk: ő és én. Hozta a zsályás pelusokat, borogatott, közben rengeteget nevettünk. Ina Mayt olvasva anno mondtam neki, hogy csókolózni szeretnék fájás közben. Erre hetek óta ez volt az első este, amikor megevett egy hagymát. Utálom a hagyma szagát. Csók kilőve, helyette röhögés a szitun.

Közben beköltöztem a zuhany alá. Jólesett nagyon. Éjféltájban Máté megébredt, én kellettem. Szopizott, visszaaludt, én meg megfogadtam, hogy aki oxitocinnal közelít hozzám, lerúgom. Ha az is ilyen brutális, ha én termelem… aztán vissza a víz alá. Máté két perc múlva jött. Ő is fürdik velem. Oké. Táncolok a víz alatt, Máténak túl meleg, hűtöm. Neki jó, nekem nem. Kijövök.

Döntök: hívom anyámat, bemegyünk a kórházba. Anyám jön, Máté sír, velem akar lenni. Kiskorú segítőm félt, nem érti a dolgot. Végül felöltöm a legszebb ruhámat, megpuszilom a nagyot, indulunk. Mátém anyám karjában zokog. (Hónapokig haragszik rá és nem megy vele sehová nélkülem). Nincs mese, menni kell, mert ha még egy percig nem indulunk, itthon maradok végig, és Ákos veséjét meg kell hogy nézzék, Strepto ellen antibiotikumot meg kell kapja.

Bemegyünk, megvizsgálnak, normálisak, pedig nem erre számítottam. Laborokat tőlem kérdik, elfogadják, amit mondok. Bő kétujjnyi a méhszáj. Beöntés, egye fene. Borotválást nem engedem. Szülőszobában vajúdgatok, CTG. Először az ágyon, juj. Lemásztam, szülésznővel a tappancsot rögzítő gumit leszedettem. Minden oké. Be a zuhany alá. Lassan megmelegszik a víz. Onnantól csak a víz alatt jó. Tolófájás nincs még, csak tojó. Fene a beöntést, miért engedtem. Kiürültem. Innentől jobb. Következő CTG a labdán, szülésznőben volt annyi alázat, hogy térdelve tartotta a tappancsot. Minden oké. Nem tudom, meddig bírom még – gondoltam akkor. Már itt tartanánk? Megnyugodtam.

Nemsokára a dokim jön, megnézné a méhszájat. Majdnem teljesen eltűnt, burkot akar repeszteni. Ő? Mert amint hozzáért, robbant a burok. Jönnek az első tolók, még gyengék. Le akarok mászni. Nem lehet, feküdjek hanyatt. Nem. Oké, feltérdelek az ágyra. Szülésznő: „Te jó ég, én így még sose láttam szülést, hozzá se férek.” Doki itt adja fel, mert ezek szerint ő sem. Feküdjek hanyatt. Nem. Akkor oldalt, de a végén hanyatt kell. Ő nem a Geréb Ági, mondja. Sajnos nem, gondolom és a fene egyen meg, nem ebben egyeztünk meg. Mindegy, kitolok veletek, megszülöm oldalt fekve.

Doki már belém is nyomott egy adag oxitocint. Na neeee. Oldalamon fekszem, nyomok. Nincs időm ellazulni, megvárni, míg magától kibújik. Nyomok fájásszünetben is, ne tudjon visszacsúszni. Kicsi fehér sólymom, csináljuk meg gyorsan, mert bedarál az egészségügy! Látszik a buksija, forduljak hanyatt. Mondja a doki, kell a metszés. Szülésznő, talán nem. Én nyöszörgök, ha már kell, repedni akarok. Nyomok, Ákos kicsúszik, szülésznő fogadja. Ákos azonnal, szép ívesen lepisilte. Veséje működik. Juhé.

Manó a mellkasomon nyekereg. Gyönyörű, felemelő, doki, kórház, mindenki le van tojva. Köldökzsinórt elvágják. Összebújunk. Hamarosan elviszik, apja vele megy. Csecsemős néni tündér, letörölgeti, megméri, manót bepakolják az infra alá, apjával maguk maradnak, mire engem rendbe tesznek, már jönnek is vissza. Orrszondázás, ilyesmi nincs. Közben valamikor megszülöm a lepényt, a repedésemet összeölti a doki. Eltrafál néhány eret, nagyobb a vérzés, mint korábban. Vacak érzés, végigröhögjük.

Fiúk visszatértek, mienk a következő óra. Ákos békésen szopizik. Letelt az idő, menjek zuhanyozni, pisiljek, különben katéter. Ó, hiszen én bravúrosan tudok pisilni, már 30 éve. Lepakolunk az osztályon, Picimmel fel kell menni a koraintenzívre, ott oltják le a tenyésztést a Strepto miatt. Nem vehetem karomba, az apja sem, itt ez a protokoll. Nem hagyjuk ott, megvárjuk. Innentől röviden: kriminális hozzáállás, szocialista maradványmódszerek. A gyereket órákig aszalták a PIC-en, hiába kértük, hogy adják ide. Végén már ordítottunk, mire méltóztattak kiadni. A gyerekem szopási technikája elromlott, aluszékonnyá lett, szopni alig volt hajlandó – valószínűleg betápszerezték, hogy csend legyen… és mi voltunk a gonoszok, akik a gyerekük mellett akartak lenni. Veséje senkit sem érdekelt, a kórházban a vizsgálatokra el akarták különíteni, vizsgálati eredményeket nem akartak elmondani – majd a zárójelentésen elolvashatja, Anyuka.

Nem rettentem meg a nagy múltú intézmény ropogós fehér köpenyeitől, kiálltam a gyerekért. Ismertem a jogaimat, tudtam szoptatni, nem teáztattam bocicumiból, és ez nagyon nem tetszett senkinek. Meg is kaptam az egyik nővértől, hogy „minek itt szülte meg, ha nem hajlandó sem időre szoptatni, sem a szopásokat mérni, sem leadni a gyereket?” 24 órásan kikértem a záróját és hazajöttünk. A vesemedence-tágulatának utánajártam, jogosak voltak aggodalmaim. Kéthetesen már tudtuk, mi a gond, és a lehetséges megoldásokat is láttuk…

A mai napig kavarog bennem az a gondolat, hogy mindenki jobban járt volna, ha akkor nem megyünk be a kórházba. Megszülethetett volna békében, szeretetben, senki se vitte volna tőlem sehová – ami miatt bementünk, ami miatt nem váltottam orvost, az annak tükrében, hogy születés után szóba sem jött, hogy megnézzék a veséit, teljesen értelmetlen volt. A dúlaképzésen jöttem rá, hogy poszterior forgott (a fotókon látszott – de senki sem említette), és a mai napig nem értem, hogy a szülészorvosok, illetve szülésznők számára miért nem triviális, hogy ilyen esetben pláne a szabad mozgás lehetőséget kell a farokcsont számára biztosítani. Kőmetsző pozícióban szültem meg végül Ákost. Egy év Dévény-terápia izomtónuszavar és ferde nyak miatt, aztán a csigolyák elcsúszását háromévesen oszteopata orvos helyre tette. Most TSMT-vel próbáljuk a kialakult féloldalasságokat helyretornászni.

Hároméves elmúlt, amikor egy este elmondta, hogy amikor pici baba volt, egyszer egyedül volt és félt. Hívott, és én nem jöttem. Akkor elmeséltem neki nemcsak a születését, hanem azt is, ami utána történt. Ő már megbocsátotta nekem, én még nem tudtam megbocsátani magamnak.

L-P. R.

Máté > > >
Liliom > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.