igaz történetek szülésről, születésről

1638. nap: Az összes égi és földi energia (Mimi születése)

Megjelent: 2015. márc. 31.

Állítólag a frontok, az időjárás-változás meg a holdfázis az, ami a babákat születésre készteti.

Még két napunk volt hátra a terminusig, de nekem szilárd meggyőződésem, hogy a lányom azt is bőven kivárta volna még, ha nem jön be az a hidegfront, az első igazi csodás pesti hóval ebben az évben.

Csütörtökön délelőtt kezdett el esni. Móriccal, kétéves nagyfiammal elmentünk egy kicsit sétálgatni. Eredetileg csak a húsboltig akartunk lemenni hurkát venni, meg vissza, de valahogy benne volt a lábunkban a mehetnénk, pedig akkor már tudtam, hogy aznap vagy holnap szülni fogok.

Már napok óta éreztem, hogy itt az idő, de a fiamat is túlhordtam, meg ááá – gondoltam, a fene se bízik már a női megérzésekben. Hát persze, hogy szülni fogok, előbb vagy utóbb biztosan fogok, hiszen már a 40. hétben vagyunk. De megint türelmetlen voltam már, rossz éjszakák, forgolódás, meg a kínzó gondolatok, hogy mikor jön már, a nyugtalanság is gyötört, hogy a végén mégis kórházban kell szülésmegindítással, na, azt a hátam közepére se kívántam!

Az István meg biztat, hogy mindjárt itt van már a kicsi lány, mindjárt tarthatjuk a kezünkben, és hogy ezúttal menni fog itthon. És emiatt magam se hiszem el, amikor csütörtök hajnalban jönnek a fájások nagyon halványan, de összetéveszthetetlenül, és reggel egy kis barnás vért látok ürülni. Pár óra után viszont semmi, a séta után is semmi, akkor már kezdem azt hinni, hogy csak képzelődtem, és se fájás, se vérzés nem volt, csak vaklárma. Mondom is az Istvánnak, aki hazasietett a melóból, hogy ebből ma nem lesz még baba, talán holnap.

Anyósom is megérkezik, közösen, én meg bőgök, hogy talán ez volt az utolsó sétám kettesben a Móriccal, meg úgy, hogy a pociban a lány. Közben kint egyre nagyobb pelyhekben hull a hó. És szépen indul egy kis vérzéske, nem sok, tágulási vérzés – mondja a bábám –, akkor ma-holnap lesz valami.

És megyünk neki az estének, éjszakának, na, vannak fájások, „Mennyi időközönként?” – kérdezi István, látom kicsit csalódott, amikor intek a fejemmel, hogy nem sok, és nem is fáj igazán szerintem. De ez az éjszakai alvás kincset érhet, tudom ezt már az előző szülés óta, ha holnap mégis elkezdődik.

Felbontjuk este 11-kor a szülésre tartogatott vörösborunkat, elkortyolgatjuk, és ettől sikerül is jót aludnom egy-két óráig, amikor hajnali egy körül arra ébredek, hogy álmomban rendesen elhúzódó fájásom van, és valami ki is folyik a lábam közül. A magzatvíz, finom illatú, átlátszó színű, hívom a bábámat, „Jól van – mondja –, várjuk ki, mi lesz, én még most tartok haza, szólj, ha bármi változik, ha csak ürülget a magzatvíz, az még rendben, holnap délelőtt majd megnézzük.” És megint visszafekszünk aludni.

De már csak hébe-hóba megy a pihenés. Jön a derékfájás, István masszírozza, aztán jönnek szépen a fájások, egyre sűrűbb, egyre erősebb, és egy-egy fájás után egyre több víz és vér. Hajnali ötkor mondom ki a végét, oké, én most már vajúdok, keltem Istvánt és anyósomat, menjenek el Móriccal. Móric még az igazak álmát alussza, amikor pakolom a cuccait, meséskönyveit, autóit, közben már meg-megállok, belélegzek mélyeket, és érzem, ahogy a kontrakciók egyre jobban húznak lefelé, az az ismeretlen erő, egyre inkább elragadja a testemet. Integetek utánuk, ahogy elmennek a csöndes, hajnali hóesésben. Móric megy, Mimi jön…

Egy óra múlva megérkezik az egyik bábám, szívhangot néz, majd megnézi a méhszájamat, négy centi tágulást állapít meg. Hát ehhez még kell, ezen van még mit dolgozni. Én kicsit letörök, akkor még sok van hátra, „De hát tudtuk, hogy nem vagy egy gyorsvonat” – mondja a bábám vigasztalásképp.

És indul a mászkálás, eleinte még jól megy, ide-oda a lakásban, közben beszélgetünk még, megérkezik a másik bábám is. István joghurtot hoz, teát főz, teázunk, beszélgetünk, masszírozza István a derekam. Én ötpercekre be-bealszom, hol az ágyon, aztán a kádban zöld teát szürcsölgetve.

Aztán egyre erősebb-erősebb, egyre inkább ég a derekam, végül fél 12-kor újból nézzük a méhszájat, és itt jön a belső kétségbeesésem, még mindig csak bő hat centi, pedig fáj, most már cefetül fáj, és vajon meddig bírom még? Számolgatok, aztán belefáradok, ha hat óra alatt két centit tágultam, akkor még 12 óra a vége? Na, ne.

Látják a fáradtságot a szememben, és gyorsan kizökkentenek, két homeobogyót tömnek a számba, és sétát írnak elő. Semmiképpen nem feküdhetek le most, maradjak állva, az nyitja jobban a méhszájat. Mi már az utcai sétát nem érezzük publikusnak, ötpercenként jönnek a fájások, így csak a házban a gangon sétálunk, majd lépcsőzünk. Ahogy nő a kétségbeesésem, úgy jön az elhatározásom is, én le nem ülök akkor, addig sétálok, amíg ki nem jön ez a gyerek, csak gyerünk, gyerünk, jöjjön már!

És lépcsőzünk, négy-öt lépcsőfok, csigalassúsággal fel, majd jön a fájás, Istvánra borulok, belégzés, „Gyere, kislány, gyere!”, oda lélegzek, oda képzelem a lélegzetet, a méhembe, a babához, oda húzom le, majd nagy levegővel ki, jól belemegyek, ez az, hadd fájjon. És fáj is, és mire felérünk a harmadik emeletre, érzem, hogy ez már nem ugyanaz a fájás, hanem az a fájás, amit már nem lehet lelélegezni, nem lehet belelazulni, már szorongatom István kezét, és kicsit remegek is, behunyom a szemem.

„Menjünk vissza” – mondom. „Máris?” – kérdezi István, de beleegyezik. Visszaevickélünk, nézek a bábákra, és mondom, hogy úgy érzem, hogy tolófájásaim vannak. „Máris? – kérdezik ők is. – Hát, nem lehetetlen” – és két fájás közt kitapintja a méhszájam. Hoppá, hát itt már alig van valami. És most érzem elérkezettnek a pillanatot, hogy valóra váltsam azt, amit az első szülésemnél nem sikerült, amikor érzem a fájást, leguggolok, és nyomom, jöjjön, aminek jönni kell, és jön is minden, aminek jönnie kell.

Egy óráig vagyok az egyre erősödő tolófájásokban, hol guggolok, hol a hátamon fekszem, de leginkább Istvánra dőlve térdelek, az ő karját szorongatom erővel. Minden egyes fájásnál az összes égi, földi energiát kérem, hogy szálljanak belém, és segítsenek. Erőt ad István, ahogy egyfolytában nyomja nekem a szöveget, erőt ad, hogy érzem a babát a szülőcsatornában, erőt adnak a bábák, ahogy mondják, hogy már nincs sok hátra, és hogy nyúljak oda, és fogjam meg a baba fejét a hüvelyemben. És tolom és nyomom, és minden erőmet összeszedem, az összes létezőt, még azt is, amiről nem tudtam, hogy egyáltalán létezik.

Közben elmegy a magzatvíz is teljesen, de nem értjük, miért megy ilyen nehezen, miért húzódik vissza mindig a baba, érzem, hogy olyan, mintha visszatolatna, pedig én adom neki az erőt… „Na, ezt majd elmeséljük szülés után” – csak fél füllel hallom a bábáktól. Bent tartom a levegőt, és már látják a fejét, na, most kéne még neki egy nagy hajrá, gyorsan pozíciót váltunk, már huszadszorra, István tart engem, és még egy nyomás, meg még egy, és még egy utolsó, és már én is érzem, hogy itt a vége, kint van feje, és rögtön jön a kicsi teste is, és megszültem!

Az egész kicsi testére, a nyakára is rá van tekeredve a köldökzsinór, mint a kötözött sonka, úgy néz ki szegényke, ezért kellett olyan sokat küzdenünk. De szép rózsás a színe, fekete a haja, isteni az illata, és nyávogó kiscica hangon felsír. Ő a lányunk, a Mimi.

T. B.

Momó > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.