igaz történetek szülésről, születésről

1347. nap: Angyali üdvözlet (Liliom)

1347. nap: Angyali üdvözlet (Liliom)

Mikor a kisebbik fiam már nagyobbacska lett, újra tanulásra adtam a fejemet. Úgy éreztem, eljött annak az ideje, hogy felépítsek egy új életet, egy olyan életet, ahol kötetlen munkarendben, a gyerekek mellett dolgozhatok.

A testem addigra már szépen regenerálódott, utat engedtünk a leendőnek – és ő azt mondta: várj! Mi két év körüli korkülönbséget szerettünk volna a kicsik közt – három év és három hónap lett belőle.

Pünkösd vasárnapján a nagyobb elém penderült, és megtudtam, mit jelent az angyali üdvözlet. Lányt várok, Liliom a neve. Két nap múlva pozitívat teszteltem.

Mindent összevetve, ezt a várandósságot viseltem a legnehezebben. Várandósan szigorlatozni, költözni, kockázatot és konfliktusokat vállalni, szervezni, nagyfiúkat logisztikázni, tudatosan méricskélni mindig, mi fér bele… Sok munkát adott nekem ez az időszak. A kicsi pedig gyönyörűen fejlődött bennem, erőt adott, mikor úgy éreztem, az enyém fogyóban.

Nem tudtam, kivel, hol szüljek. Szerettem volna otthon, de az engedéllyel rendelkező csapatok egyikét tekintve sem öntött el az a bizalom. Azt tudtam egyedül, hogy egyetemi klinikán nem szülök, a régi orvosnőm nem abban jó, amire nekem szükségem van, így vele nem szülök, férfi orvossal nem szülök. Tőle elbúcsúztam, újat nem választottam.

Tele voltam „nem”-ekkel, az egyetlen igent a férjemen kívül a dúlám jelentette, akivel egy képzésre jártunk korábban és dolgoztunk is már együtt.

Lassan kikristályosodtak az elképzelések. Ha minden oké, akkor előrehaladott vajúdással megyek a nem körzetes bababarát kórházba, és ott szülöm meg a lányomat, ha pedig mentőt kell hívnunk, akkor a körzetes kórházban szülök. Ha olyan gyorsak lennénk, hogy itthon megszületne, akkor kihívom a mentőt, és nem megyek be velük sehova. Közben szépen eljártam a tb-finanszírozott vizsgálatokra. Minden alkalommal csodálkoztak, hogy nincs választott orvosom…

Valamiért meg voltam róla győződve, hogy vele nem kell a 40. hétig várnom a találkozásra, így az utolsó heteket egyre türelmetlenebbül viseltem. Egyszer még egy vakriasztást is produkáltam, mire a dúlám megérkezett, minden le is állt. A 41. hétbe lépve már rettenetesen viseltem magunkat és a napi CTG-vizsgálatokat.

Aztán eljött a nap, amikor szólt az ügyeletes doktornő, hogy szeretné megvizsgálni a méhszájamat. Ha másnapig nem szülök meg, akkor befekvés indításra. Frászt kaptam, és beleegyeztem, hogy megvizsgáljon. Mint közben kiderült, nem vizsgálni akart. A méhszáj-stimuláció, főleg, ha beleegyezés nélkül teszik, rettenetesen fájdalmas tud lenni. Rászóltam, hogy azonnal hagyja abba, elnézést is kért.

Alig bírtam hazagyalogolni, annyira fájt mindenem. Dühös voltam. Ez volt az a pont, amikor bementem egy patikába ricinusért. Ha nem indítja meg a szülést, akkor maximum nagyon éhes leszek utána, és addig, amíg meg nem szülök, kerülöm a körzetes kórházat. Megittam a ricinust, meg se kottyant. Feladtam.

Este azonban már tudtam, hogy valami készül. A két nagyfiammal megbeszéltük már napokkal korábban, hogy lehet, hogy éjjel lelépek, miközben alszanak, ne ijedjenek meg. Ezen az estén mindketten engem akartak. Olvastam mesét, énekeltem nekik, mindent, ahogy egyébként szoktam, de most valahogy jobban esett a dalolás. Elaludtunk.

Erős hascsikarásra ébredtem – amikor megkönnyebbültem, még röhögtem is magamon, hogy türelmetlen nőszemély vagyok, Mininő még úgy tűnik, maradni akar.

Olvasgattam picit, aztán hirtelen beindultak az események. Jó haladós ötperces kontrakciók jöttek egymás után. Éreztem, ahogy dolgozik a testem, minden összehúzódást végig tudtam követni, honnan indul, hová tart. Párat megvártam egyedül, aztán felébresztettem a férjemet.

Békésen felkelt, valamelyikünk megeresztette a csapot, majd beültem egy nagy kád forró vízbe. Énekeltem, locsoltam a hasamat. Aztán már ott sem volt jó. Ezt nem bírom már ilyen tempóban sokáig. Már ennyire előre járnánk?

Kiszálltam, kértem, hívja anyámat és értesítse a dúlámat, hogy útközben felszedjük, és megyünk szülni. Párom picit pislogott, de tette, amit kértem. Hol rám húzta a ruhámat, hol tartott kontrakció közben.

Valamikor ébredtek is a nagyfiúk, őket még vissza tudtam altatni – hogy ez mikor történt, már nem tudom. Tettem a dolgom. Anyám megérkezett, beült a fiúk mellé, mi is indultunk.

Csendes, békés és hideg volt az éjszakai város. A dúlám az utcán várt minket, beugrott a kocsiba. Én boldogan kapaszkodtam a majrévasba, és amikor épp nem a kontrakcióval voltam elfoglalva, bevillant, hogy az átmeneti szakban vagyok, most már biztos nem fognak elküldeni. Kontrakció a kocsiban, a kapuban, a liftben, a szülészet ajtajában…

A bába elém jött, bemutatkozott. Megvizsgált – álló burok, kilenc centi. Még felhúztam a bugyimat, amíg átmentem a szülőszobába. Ott rám tette a CTG-t, és elment az adataimat felvenni.

Álltam a szülőágyba kapaszkodva, amikor Liliom elindult. Meghallottam a hangomat – mintha áttört volna egy kapu, tehénbőgés, nyitott felszabadult gége –, és pattant a burok, és jött a lány… minden macera és siettetés nélkül, száguldott kifelé, feszített, de nem fájt.

„Jön a baba!” D. dúlám szaladt a bábáért, férjem nyújtotta a kezét fogadni őt, bár végül a bába kapta el, mert még épp odaért.

Állok a magzatvíz tócsájában, meleg, áldott érzés, és együtt tekertük le a lányról a köldökzsinórt. „Valaki vágja már le ezt a rohadt bugyit!” – így a doktornő, a lábaim körül matatva. Nevetés karcolja torkomat. Sikerült.

A bugyi lent, a zsinór elvágva, a pici a hasamon. Nem vitték el tőlem, ott mérték meg mellettem, míg a repedésemet rendbe tette az orvosnő, a mellkasomon pihegett betakarva. Ez az orvos mindent jelzett előre, tisztelettel szólt, és beleegyezést kért. Utólag beleegyeztem mindenbe, amibe „illik”.

A kórház itt nem volt embertelen. Tisztelettel, kedvesen szóltak anyához, gyermekhez, apához… segítő, támogató légkör vett körül. Két éjszakát töltöttünk bent.

Nem tudom, mi indította el: az erőszak, amit egy másik asszony követett el rajtam, a kilakoltatási parancs, amit elkeseredésemben vetettem be, vagy egyszerűen eljött az ideje… de megtapasztalhattuk, milyen siettetés nélkül szülni-születni, milyen az, ha nem választják szét az anya-baba-apa egységet, és ha nem néznek csúnyán a picurkát karjaikba záró nagyobb testvérekre.

L-B. R.

Máté > > >
Ákos > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.