igaz történetek szülésről, születésről

1345. nap: Isten ajándéka (Máté)

1345. nap: Isten ajándéka (Máté)

Hosszú várakozás és kb. kilenc hónappal korábban egy vetélés előzte meg párom születésnapját. Aznap akartam elmondani neki a hírt, hogy már két hete késik a menzeszem, és ha jól számoltam, június közepén gyarapodunk.

Akkor görcsölt be a hasam, amikor bevittem a tortát. Tudtam, hogy már nincs miért titkolózni…

Egy hónap múlva újra reménykedni kezdtem. Az előzmények ismeretében a pozitív teszt napján elkocogtam a nőgyógyászhoz. Féltünk, örültünk, mikor melyiket jobban, féltettük azt a parányi törékeny életkét, akire már annyira vágytunk. Január elején beteg lettem, ekkor az előzmények tudatában abban egyeztünk meg az orvossal, hogy veszélyeztetett státuszba kerülök.

A második trimesztert már otthon töltöttem, napra készen, mikor mit és mennyit és hogyan csinál a baba… Remek kondícióban voltam, és nagyon boldog. Kerekedtünk, gyűjtögettem a pici kelengyéjét, fórumozgattam. Meghallgattam a családban mindenki szüléstörténetét, traumatikus élményeit, félelmeit. Meghallgattam, hogy én császármetszéssel fogok valószínűleg szülni, mert megvakulhatok. Utánanéztem, ez nem valós. Mint kiderült, aggódó családom a dokit is faggatta ez ügyben. Én szülni akartam. A férjem csak minket akart, egészségben. A dokim felhívta a szemészemet, szülhetek nyugodtan.

A szülés előtti hetekben egy tanfolyamon napi 12 órát tanítottam. Eljött a kiírt dátum, aztán teltek a napok. Egy beázás miatt szét volt verve a fürdőszoba, még le kellett vágni a csempét. Ez rám várt, mert a fiúk nagyon sokat törték, én meg egyből ráéreztem a csempevágó lelkére: nekem szépen dolgozott. Öt nappal terminus után reggel elmentem édesapámmal a csempevágóért. Délelőtt levágtam a csempét. Megnyugodtam, innentől a fiúk – úgy is mint a férjem és az apám – maguk is be tudják már fejezni a csempézést.

Este a fiatalúr jelentkezett, hogy itt az idő. Tíz-tizenegy körül kezdődött a vajúdásom, éjjel kettő táján mentünk be ötpercesekkel. A szülésznőnket riasztottuk, a dokit ekkor még nem. Aztán felébresztették az ügyeletes dokit, aki megvizsgált, megállapította, hogy egyujjnyira vagyok szűk, és elkezdte felvenni az adatokat. Vérnyomást mértek stb. Amikor írta be a gépbe a dolgokat, nem azokat az értékeket vitte be, amit mért a nővérke. Kérdezte, hány percesek a fájásaim. Mondtam, hogy szűk ötpercenként kb. egy percig tartanak. Erre ő: amióta mi itt beszélgetünk, magának egy komoly fájása sem volt. Itt durrant el az agyam. Én érzem, vagy ő? Arról nem is beszélve, hogy azért, mert nem visítozom, érzem ám… (Nagyon örültem minden kontrakciónak… naná, hogy nem nyekeregtem, hisz napok óta vártam már, hogy beinduljon!!!) Ekkor hívtuk a dokit (mondván, hogy ennél az alaknál én nem szülök). Mikor megtudta, hol tart a dolog, közölte a férjemmel, hogy ráér bejönni később, a szülésznő hívni fogja, nem késik el, most a bábára van szükség, és remélhetőleg rá nem is igazán lesz. Akkor ez nagyon rosszulesett.

Akkor rázódott helyre a világ, amikor megérkezett a szülésznő. Innentől nyugi volt. Meg beöntés. Vajúdgattam. Eleinte tevékenykedtem kontrakciók között, aztán feküdtem oldalt, álldogáltam… Ami volt közben beavatkozás: kézzel tágítás, később intravénásan cukor és oxitocin, aztán burokrepesztés – ezt a szülésznő csinálta – körömmel csípte ki a burkot, nem volt semmi tű), és a kitolásnál végül még dokit is kaptam a hasamra, no, meg egy gátmetszésem is volt. Fullextrás szolgáltatás per vias naturales jeligére. Ugyanakkor alig jöttek be hozzánk, a szülésznő jött gyakrabban, lemosdatott, amikor a férjembe kapaszkodtam, hozta a homeós bogyókat, kizavarta az osztályos dokit, aki rám nyitotta az ajtót, hagytak minket szépen, nyugiban vajúdgatni.

Ami rossz volt, hogy mivel a kórházi protokoll szerint CTG-n kellett volna végig lennem, gyakrabban rakta rám, mert ha jött valami helyi mufti, úgy kellett, hogy látsszon, mintha rendesen tartanák a protokollt. Ez ránk is hozta a frászt, mert kontaktos volt a készülék, és egyszer csak eltűnt a kicsi szívhangja. Én mondtam, hogy épp a rekeszemben támaszkodik, és aki rúg, az él, de nagy futás volt… viszont onnantól nem volt CTG többet. Máig látom, ahogy rajtam kívül mindenki retteg és nem hisz nekem – hisz én csak szülök, nincsen róla papírom…

A szülésznő végig kedves volt, támogatott, biztatott. Egyszer megmasszírozta a derekam, az jólesett.

Egy ponton úgy éreztem, itt már nincs tovább, ezt nem bírom tovább. Ekkor a szülésznő mondta, hamarosan megszületik. Belém égett ez a pillanat. Ha már azt hiszem, nem bírom, akkor hamar a karomban lesz. Így történt.

Szerettem volna állva megszülni. Nem lehet, itt sajnos nem lehet, mondta a szülésznő. Felfeküdtem a szülőágyra. Együttműködtem én mindenkivel, úrinő tud viselkedni. Csak halkan suttogtam a kisfiamnak: „Gyere, picim, nagyon várunk!”

Tartották a lábaimat, míg valahogy kipréselték belőlem a gyereket. Én nyomtam, préseltem, ahogy erőmből tellett. Fájt. Halk nyisszantás – megvolt a gátmetszés, aztán kibújt a gyermek. Felemelték, lila volt, gyűrött és csúcsfejű. Nyöszörgött, majd üvölteni kezdett. „Kérem!” – kiáltottam, így a mellkasomra tették. Puha, nedves, csúszós, szuszogó csoda. A zsinór ekkor még köztünk lüktetett.

Pár pillanat múlva elvették tőlem, zsinórt elvágták, vitték a kicsit mérlegelni. Apja vele tartott. Orrszonda, mérés, fürdetés. Csak azért kerülhetett a mellkasomra, mert a csecsemős lekéste a születését. Mikor felöltöztették, apja kivitte a családnak megmutatni. Közben én megszültem a lepényt, összestoppolta a doktornő a gátamat. Mikor kész lett, visszatértek a fiúk. A szülésznő segített mellre tenni. Az aranyóra alatt a kint drukkoló családtagok sorra bejöttek minket megnézni. Mikor letelt az időnk a szülőszobán, átmentünk a gyerekágyra.

Tündéri volt, összebújtunk. Éjjel végig virrasztottam, nem bírtam nyugton maradni, annyira boldog voltam a karomban szuszogó kicsi gyönyörűségtől. És csak szoptattam, szoptattam, nem bírtam letenni a Szoptatás Világnapján született fiamat, mert úgy messze lett volna tőlem…

Másnap hazamentünk. Aláírtam, hogy felelőtlen némber vagyok, és vállalom a felelősséget, ha sárga, szürke, kék, pöttyös és még csíkos is lesz a gyerekem. Mert ha hazaviszem, az lesz. Nem lett. Otthon minden jobb volt.

Nálam valószínűleg a korábban gondosan beprogramozott nehezítések miatt kellett ez a sok macera – vagy legalább egy részük –, talán nélkülük nem éreztem volna biztonságban magunkat. Nehéz volt ezt magamnak bevallani, hiszen már akkor háborítatlanságra és folyamatos női jelenlétre vágytam. De ami a legfontosabb: megszületett a legnagyobb tanítóm, és első leckeként Máté megtanította nekem, hogy az én testem jó, és tudok szülni.

L-B. R.

Ákos > > >
Liliom > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.