igaz történetek szülésről, születésről

1757. nap: Sodort a sors…

1757. nap: Sodort a sors…

Azt gondolom, hogy 26 éves fejjel, amikor Jankó fiamat szültem, sodort a sors… Ugyanúgy, ahogy váratlanul toppant be az életünkbe és kész tények elé állított, ugyanúgy a szülőszobán is kiengedtem a kezem közül a még soha addig meg nem fogott gyeplőt. Nem voltam tudatos, nem hittem magamban.

Hogy miért lett császármetszés? Csak annyit mondok, ha kérdezik: nem tudom. Mert fizikailag lehet azt mondani, hogy kevés volt a magzatvíz, alig voltak fájások, ez volt a legjobb megoldás akkor. Lelkileg meg lehetne azt mondani, hogy képtelen voltam akkor még SZÜLNI, felvállalni egy sorsot, tudatosan, és anyává lenni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Csak bőgni tudtam, amikor megtudtam, és kiterítve az ágyon, mindenféle eszközökkel a hasamon vártam, mikor esedékes a „műtét”. Közben hallgattam a kicsi szívhangjait, és kétségbeesve, könyörgő tekintettel néztem körül, hátha valaki megszán és mond egy-két jó szót. Egyvalaki odajött, nyugtatgatott, nem nagyon láttam a könnyeimen keresztül, jó ideje sírógörcsöt kaptam.

A nagy pillanatok!!! Másoknál azok lehetnek, nálam akkor kiszolgáltatottság, magány, kétségbeesés, szörnyű volt! És szegény fiam ezt kapta érzésekben a születése előtti pillanatokban. Azért sírtam nagyon, mert szerettem volna, ha jelen vagyok, ébren, ahogy megszületik Jankó, de állítólag csak altatásban lehetett az orvosok szerint „megszülni”. Átaludtam az egészet. (A mai napig nagyon nehéz Jankóval kontaktust találnunk egymáshoz, hogy ennek mi köze lehet a szüléshez – mindenki saját hite szerint vélekedhet róla, én is.)

Nehéz volt az otthoni időszak is, bár nyilván örültünk, de… Amikor az altatásból magamhoz tértem, egy fényképet dugtak az orrom alá, hogy ez a fiam. Röhögtem, sírtam egyszerre: egy kis majomember, szörnyen sikerült kép volt, és annyira megalázónak érzem, hogy nem őt magát adták oda az ölembe, ahogy felébredek, hanem egy képet, amin nem is hasonlított saját magára.

Aztán eltelt néhány év, és a pocakomban egy új élet sarjadt. De csak tíz hétig örülhettem, mert egy délután olyan fájdalmaim voltak, és egyre sűrűsödtek, hogy el kellett hinnem, amit akkor képtelen voltam, elmegy a testemből a kis jövevény. Én igazán akkor éreztem úgynevezett szülési fájásokat, mert Jankónál nem éreztem ezt.

Nagyon kiborultam, de visszagondolva úgy éltem meg, hogy felkészített egy igazi szülésre ez a kisbaba…

P. T.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.