igaz történetek szülésről, születésről

978. nap: Otthonszülés intézményes happy enddel (Momó)

Megjelent: 2013. jún. 9.

Három nappal túlléptük már a terminust, pedig mi magunk és mindenki a környezetünkben azt jósolta, hogy nem lesz a babánk márciusi, hanem még februárban meg fog születni. És mi magunk is egyre türelmetlenebbek voltunk, habár könnyű és szép várandósságom volt, nem nehezítették meg vizesedések, aranyerek, nyitott méhszáj vagy cukorbetegség.

Már félidőben eldöntöttük a párommal, hogyha továbbra is komplikációmentesen zajlik a terhességem, és a kisbabánk és az égiek is úgy akarják, otthon szülök majd. Az intézményes kereteket nem találtuk az igényeinknek megfelelőnek, és úgy hittük, hogy a szülés nem feltétlenül igényel orvosi beavatkozást, és ugyanígy egy problémamentes várandósság sem. Így én a kötelező ultrahangokon és vizsgálatokon kívül nem is voltam nőgyógyásznál az utolsó trimeszterben már egyáltalán.

A háromnapos terminustúllépés után viszont elharapódzott rajtunk az átkos türelmetlenség: semmiképpen nem akartunk kórházba menni egy szülésmegindítás végett, és már szerettük is volna a kisbabánkat karunkban tartani. A bábáim megnyugtattak: aggodalomra semmi ok, minden baba érzi, hogy mikor kell kijönnie, adjuk meg neki az időt, és élvezzem a vele eltöltött utolsó napokat, hiszen sosem leszünk már egy testben.

Jósló fájásaim voltak, de jöttek-mentek, egyiket sem éreztem rosszabbnak egy komolyabb menstruációs fájásnál. Egy szombat hajnalra azonban állandósulttá váltak, azonban úgy képzeltem, ez akár napokig eltarthat, így csak épp hogy tájékoztattam a bábáimat, abban megállapodva, hogy azonnal jelentkezem, ha erősödést és sűrűsödést tapasztalok a kontrakciókban. Ez estére következett be, amikor rendszeresen jöttek ötpercenként, ám könnyen lelélegezhetőek voltak.

Éjfél körül hívtuk ki a bábáimat, hogy ennek már a fele se tréfa, két órája vannak fájások, és ezek már biztos nem múlnak el. Egy gyors hüvelyi vizsgálat után megállapították, hogy a méhszáj még csak egy ujjnyira van nyitva, így hát magamra hagytak vajúdni.

Lassan teltek az órák, én az ágy és a fürdőkád között ingáztam, többnyire a kádban meleg vízben tudtam jól ellazulni, a kontrakciók közben erősen izzadtam és kivert a víz, két fájás között viszont vacogtam. Tetőzte még ezt egy jó kis hányinger is, az éjszaka során azonban párszor könnyítettem magamon egy kiadós hányással.

Éjjel, olyan három-négy körül a bábák egy újabb vizsgálat során megállapították, hogy nem tágultam tovább, így azt javasolták, hogy igyak egy pohár bort, és próbáljak meg aludni vagy legalább pihenni, mert ha tovább fent maradok, gyorsan ki fogok fáradni, és nem marad elég energiám a nagy hajrára. Aludni nem sikerült, csak kicsit pihenni és relaxálni, a párom a kezemet szorongatva elszunyókált mellettem, és csak arra ébredt, hogy én már nagyokat szuszogok és sóhajtozom.

Reggel hatra felerősödtek a fájások, és nagy ijedelmemre vérezni is elkezdtem. Mire a bábáim visszaértek, elment a várva várt nyákdugóm, és mellé folytonosan jelentkezett egy kis vér. A bábám megnyugtatott, hogy ez csak tágulási vérzés, ez mindenképpen jót jelent. Ekkor már négy-öt centire tágultam.

A következő órákra halványan emlékszem, kissé összemosódnak az emlékek. Hol a mosógépre támaszkodva, hol a vécén ülve, hol a kanapén négykézláb vajúdtam, a bábám általában sajgó derekamat masszírozta és vízzel itatott, folyton ömlött rólam a víz. A fájások leginkább a derekamban és a felső combon voltak érezhetőek, mintha valaki egy lángszóróval odapörkölt volna! Halványan rémlik, hogy közben hasmenésem is volt, de a vécén ülve olyan erős nyomást éreztem alulról már, hogy azt hittem, mentem kiszülöm a babát a vécébe.

Kilenc körül ment el a magzatvíz. A szülésfelkészítésen mindig az érdekelt a legjobban, hogy milyenek lehetnek a tolófájások, most pedig úgy éreztem: hát, ezek azok a híres tolófájások, menten összecsinálom itt magam! A bábáim is érezték, hogy lassan a finisben vagyunk, összekészítettek mindent, ami kellhet a baba fogadására, a párom segédkezett nekik. A kisbabám szívhangjait folyton ellenőrizték, magzatvíz nélkül, immár „szárazon” elég fájdalmas volt minden kis mozdulata.

Ezen a ponton mintha holtpont állt volna be, mint a vihar előtti csendben, a fájások elcsendesedtek, és emlékszem két fájás közt a kanapén még kicsit el is bóbiskoltam. Aztán viszont jöttek ismét újult erővel és fékezhetetlenül, ezeket már képtelenség volt lelélegezni, a szavam elakadt, nem tudtam már se lazítani, se relaxálni, csak a bábák vagy a párom kezét szorítottam görcsösen. Ekkor már nyolc centire nyitva volt a méhszáj, azonban hiába próbálkoztunk álló, guggoló vagy négykézlábas helyzettel, a baba csak nem akart jönni.

Ekkor vette észre egy újabb vizsgálatnál a bábám, hogy lett egy ödéma a méhszájamon. A további órákban vagy percekben vagy években, számomra teljesen megszűnt az idő létezni, ezt az ödémát próbáltuk eltüntetni: három fájást lenyomtunk jobb oldalt, bal oldalt, majd egyenes helyzetben, masszírozták is. Minden hiába, egy kis részen elől mégis megmaradt.

A bábáim és a párom nagy tanácskozásba kezdtek: mi legyen? Látták rajtam, hogy én már az erőim végén voltam, nagyon erősek voltak a fájásaim, a baba feje rajta volt a méhszájon, mégsem tudta magát átküzdeni az ödéma miatt. Hosszas tanácskozás után a kórházra szavaztak, kérdeztek engem, én mit szeretnék. Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy ha ők úgy látják biztosnak, menjünk, de ott vajon mit is várhatok, mi lesz a forgatókönyv. Biztosan kapok egy fájáskeltő infúziót, és akkor hamar kijön a baba – jött a megnyugtató válasz.

Ezek után félálomban összekészültünk, én nagy nehezen összegörnyedve felöltöztem és lecsoszogtam a második emeletről, kétpercenként megállva a fájásoknál. A kocsiban az ülést hátra döntöttük, és ott félig fekvő helyzetemben kapaszkodtam és teljes erőből markoltam meg az ülést. Mire a kórházba értünk, az volt az érzésem, hogy nem tudok felmenni már a szülészetre. Azután meg az is eszembe jutott, hogy menten kérek egy epidurális érzéstelenítést, de a számat nem bírtam kinyitni, csak a bábámat kérdeztem meg aggódva, hogy ugye bejön velem, ne menjen sehová el!

Az ügyeletes doktornő felvezényelt a vizsgálóasztalra, megállapították, hogy bizony az ödéma az valóban ott van, aztán gyorsan le is vezényelt, azzal, hogy itt bizony nincs szükség oxitocinra, már mindjárt jön a baba. A vizsgálószéken míg megvizsgált, a csillagokat láttam, éppen fájás közben nyúlt belém.

Nagy nehezen csigalassúsággal átslattyogtam a szülőszobára, ahol felkászálódtam a szülőágyra, ahol következett a klasszikus tolattatás. „Fájás jön, nagy levegő be, lábakat felhúz, hasprés, nyomás-nyomás-nyomás, levegő kifúj, még egy levegő be…” és újra elejétől fájás végéig. Kicsit katonai stílusban, de úgy tűnik, hatásosan, mert hamarosan mindenki örvendezve kiáltotta, hogy már látják a baba haját. A párom a bal oldalon tartotta a lábam, a bábám jobb oldalt, a doktornő elölről vezényelt, egy másik szülésznő másik oldalról asszisztált.

Aztán jött a horror rész: bizony nem tágulok eléggé a gáton, csak egy kis metszés, ne ijedjek meg! Megijedni nem ijedtem meg, erőm se volt ellenkezni, csak egy könnycsepp gördült ki a szememből, de rögtön arra is gondoltam, hogy ha ez az egyetlen kényelmetlen beavatkozás, amit el kell rajtam követni, akkor hát legyen, ebbe legalább nem sérül meg a baba, csak én.

A gátmetszés után jött is, aminek jönnie kell, egy nagy tolófájással átment a fejecskéje és az egész teste. Végre kint volt, megérkezett közénk a kisfiunk! Rögtön rátették a hasamra, a bábám sietett a piros kis takarójáért, és két óráig együtt is maradtunk így összebújva a szülőszobában, magamba szívhattam az isteni magzatmázas buksijának illatát. Csak gyönyörködtünk benne, el sem hittem, hogy ilyen könnyen ment végül, a fájdalmak rögtön elillantak, és semmire nem is emlékszem belőlünk már, jól kitalálta ezt az anyatermészet!

A további kórházi tapasztalatok alapvetően pozitívak voltak: sem engem, sem a babát nem szekáltak fölöslegesen, Momó fél órát töltött a csecsemős osztályon, míg engem lefürdettek és rendbe raktak. A méhlepényt elvihettük, a baba fürdetését is kérhettük egy nappal későbbre, és a szopizásba se szóltak bele, egyébként a kisbabánk nagyon ügyes volt és már rögtön a szülőágyon nagy érdeklődést mutatott a szopi iránt, és a későbbiekben is olyan gyakorlott volt, mintha világ életében ezt csinálta volna.

Szinte minden ugyanúgy alakult, mintha otthon szültem volna, és így is nagyon hálás vagyok, hogy otthon vajúdhattam 14 nagyon kemény, de földönkívülien egekbe emelő órát, aminek egy percét sem cserélném le egy felgyorsított, bármilyen fölösleges beavatkozással tarkított kórházi szülésre.

T. B.

Mimi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.