igaz történetek szülésről, születésről

573. nap: Meglepetéspartin (Róza születik)

A harmadik gyermekünket is nagyon vártuk. Már a 36. héttől teljes készenlétben voltunk, a férjem harmincadik születésnapján pedig már a 38. héten voltunk, minden nap vártuk a kicsi érkezését. Ekkoriban mondta az a kedves barátunk, akit feleségével együtt igazán mentorainknak tekintünk életünk sok területén, hogy négy héttel későbbre szervezi a meglepetésbuliját az ötvenedik születésnapja alkalmából egy előkelő étteremben a Dunán, egy hajón. Nem is sejtettük, hogy éppen ezen a születésnapi partin, a 43. terhességi héten kezdődik majd el a szülés.

Már sokkal előbb is voltak méhösszehúzódásaim. Egyik alkalommal annyira rendszeresek voltak, órákon keresztül tízpercenként, hogy felhívtam Ágit. Akkor is éppen egy rendezvényen voltam a két kicsivel, de este tíz körül, hazafelé menet útba ejtettem Ágit. A nővéremet és a férjemet is felhívtam már előtte, hogy készüljenek, mert lehet, hogy szülni fogok ma. Ági megvizsgált, és azt mondta: „Nemhogy most nem fogsz szülni, de szerintem még holnap sem.” Nem volt miért szégyenkeznem: már kétszer szültem azelőtt, tudtam én, hogy milyen, amikor egy szülés kezdődik, hát éppen olyan, mint ezek a jósló fájások voltak.

Teltek a napok, már nem dőltem be semmilyen jósló fájásnak. Minden második nap szorgalmasan elmentem CTG-re, mindig minden rendben volt. Közeledett az ötvenedik születésnap, mi pedig különleges ajándékkal készültünk, de valahogy mégis annyira kicsúsztunk az időből, hogy a születésnap előtti egész éjszaka mindketten ébren voltunk, mert az ajándékot készítettük. (Egy hanganyagot szerkesztettünk, amin a barátok, ismerősök elmondták, kinek mit jelent az ünnepelt személye.)

Másnap délután a férjem elvitte a két kicsit a nővéremhez, én addig CTG-n voltam (minden rendben volt), és mentünk a születésnapra. Közös asztalnál ültünk a gyermekorvosbarátunkkal, I-vel és a férjével. Ők nagyon kedves barátaink. I. klinikai neonatológusként rengeteg (főleg problémás) szülést látott, így az első gyermekünk születésekor még nagyon kételkedően állt az otthonszüléshez. Eddigre viszont már annyira megenyhült, hogy megkérhettem, legyen majd jelen a szülésnél. Nem mint klinikai neonatológusra számítottam rá, hanem elsősorban mint barátnőre. Hiszen ő olyan személyiség, aki úgy tud segíteni, hogy a jelenléte soha nem tolakodó, aki nagyon is gyakorlatias, de ugyanakkor finom, érzékeny lélek.

Remekül szórakoztunk a születésnapi partin, ettünk-ittunk, közben voltak méhösszehúzódások, de én már nem dőltem be nekik, jósló fájások, mondtam, ismerem már őket. Szólt a zene, hozták a tortát, taps, ünneplés, nekem meg nem nagyon esett jól felállni a gyertyaelfújáshoz, mert épp egy kontrakció volt közben. Azért kellemetlenek ezek a jósló fájások, gondoltam, hogy már felállni se lehet tőlük, amikor az ember akarna, de mindegy.

Koccintottunk az ünnepeltre, és I. férje lefényképezett engem, ezzel: „Ki tudja, lehet, hogy ez lesz rólad az utolsó fénykép terhesen?” „Á – mosolyogtam –, dehogy, én már így maradok mindig, terhesen.”

Ebben a pillanatban, csak én hallottam a pukkanást, megrepedt a magzatburok. Hű! Továbbra is mosolyogtam, majd nevetve a következőket mondtam az asztaltársaságnak: „A folt, amit a ruhámon láttok, magzatvíz, mert ebben a pillanatban megrepedt a magzatburok. Nem bepisiltem, rendben?”

Négy baráti házaspár ült a mi asztalunknál, csak a férjem nem volt éppen a helyén. Kicsit távolabb az ünnepelt fiával beszélgetett, akinek a felesége első gyermekükkel volt négy hónapos várandós, és mint leendő apával a gyakorló apa éppen a tapasztalatait osztotta meg. Megkerestem a tekintetét, és jeleztem neki, hogy jöjjön, mert szülünk. „Most?” – kérdezett vissza.  – „Igen.”  – feleltem. Ekkor férjem visszafordult addigi beszélgetőpartneréhez, és mosolyogva azt mondta neki: „Ne haragudj, de most mennem kell, mert szülünk.” Hát, azt az elképedt arcot látni kellett volna, még köszönni is elfelejtett az ünnepelt fia, úgy leesett az álla.

Még onnan, az asztaltól felhívtam Ágit, ő azt kérte, hogy ellenőrizzem, tiszta-e a magzatvíz, és ha igen, akkor nyugodtan maradhatunk még a partin, ameddig jólesik. Így is tettem, kimentem a mosdóba a magzatvizet ellenőrizni, megállapítottam, hogy tiszta, sőt, hogy a ruhámon sincs semmi kínos, úgyhogy maradhatunk. Maradtunk volna mi szívesen, de szép sorban odajöttek hozzánk búcsúzkodni az ismerősök, hogy hallották, hogy mi most szülünk, és hogy könnyű szülést, egészséges babát kívánnak, és így tovább, míg végül az ünnepelt is megköszönte, hogy eljöttünk. Összenéztünk, összemosolyogtunk, és magunkban megállapítottuk, hogy további jelenlétünk, úgy látszik, zavart okozna, úgyhogy hazaindultunk. Mondtuk I-éknek, hogy nyugodtan maradjanak még, sőt, a parti után haza is mehetnek még pihenni, mert van még bőven idő.

Hazamentünk. Én megpróbáltam pihenni, de nem nagyon sikerült. Hajnal három felé telefonáltam Ágiéknak, I-éknek és a nővéremnek, hogy jöjjenek. Nem mintha komoly lett volna a helyzet, inkább csak azért, hogy történjen már valami. A férjem ugye előző éjszaka virrasztott, úgyhogy most aludt, én nem tudtam aludni az izgatottság miatt, egyedül meg unatkoztam, szóval jó volt, hogy jöttek.

Megérkeztek, és beszélgetni kezdtünk. Negyedóránként jöttek a méhösszehúzódások, szép szabályosan. Nevetgéltünk, dumcsiztunk, de négy óra tájban nagyon elálmosodott a társaság. Mindenki lepihent és el is aludt, én is próbáltam, de persze az erősödő és sűrűsödő méhösszehúzódásoktól nem nagyon tudtam.

Fél hatkor kisettenkedtem a szobából, ahol a hölgyek aludtak, a férjemhez mentem, és felháborodottan felébresztettem. Bevallom, arra gondoltam, nem igazság, hogy nekem így fáj, ő meg békésen alszik, szenvedjen már egy kicsit ő is!

Innen a fürdőszobába megyek, mert kakilnom és hánynom kell egyszerre, de nem tudom eldönteni, hogy melyik is legyen előbb, a nadrágomat le kéne tolni, leülni, nem tudom, most egyik sem megy.

Közben mindenki ébren van, Ági javaslatára valahogy a szobába akarnak engem terelni, hogy ne a fürdőszobában szülessen a baba. Én nem tudok menni sem, beszélni pedig végképp nem, és már nem vagyunk közös dimenzióban a lakásban jelenlévőkkel. Valahogy betámogatnak a hálószobába. Kakilni kell, gondos kezek levetkőztetnek, vödröt tartanak, hányni kell, megint jön a vödör, nem jó. „Mi nem jó?” – kérdik. – „Kaki szagú!” – sikerül végre elmondanom. A következő pillanatban tiszta vödörbe hányhatok.

Néhány tolófájás, a férjem hátulról a hónom alá nyúl, tartja a testsúlyom, én így guggolok, magamat nem én tartom, csak nyomok, amikor kell, kibírhatóan fáj, haladunk, szépen, és ott a feje, a következőre az is kint lesz. Túlélem ezt? Rettenetesen fáj egy hosszú pillanatig, aztán kint van.

Nem akarom most megfogni a babát, nem vagyok még magamnál, jó kezekben van a kicsi, de én még nem vagyok kész. Hú, ez fájt, bitangul fájt! Úgy látszik, túléltem! Szép lassan visszatérek, megszületik a méhlepény is. Ági egyfolytában masszírozza a hasamat, hogy húzódjon össze a méh, hogy ne kezdjen el ömleni a vérem, mint az első szülés után. Nem fáj a masszírozás, de azért kellemetlen. Próbálunk szopizni, mert az is összehúzódásra serkenti a méhet. Ennyi segítő között mindig akad, aki gyengéden folytatja a masszírozást. Már nem is annyira kellemetlen, főleg, hogy tudatosul bennem, hogy ez az oxitocininjekció alternatívája. Sőt, egész jólesik.

Egészséges kislányunk van! Milyen édes! Szóval, Te voltál odabenn!

A segítők összepakoltak, elköszöntek, elmentek, mi pedig pihengettünk egész nap. Estefelé sétáltunk egyet.

Másnap a férjem hazahozta a kétéves Flórit és a három és fél éves Virágot. Hazaértek, cipőjüket levették, gyorsan kezet mostak, és jöttek a hálószobába, ahol a franciaágyon végre megpillanthatták, majd ölükbe is vehették az egynapos kistestvérüket. Ahogyan ők fogadták, látni a szemüket, látni őket először együtt – ezt az euforikusan boldog pillanatot zavartalanul megélni életem egyik meghatározóan fontos, katartikus élménye volt.

K. K. K.

Flóri > 
Virág > 

Véletlenül kiválasztott mesék.