igaz történetek szülésről, születésről

1579. nap: Mint egy filmben (Veronika)

1579. nap: Mint egy filmben (Veronika)

Amikor Veronikát vártuk, már nem rohantunk az első gyanús jelre az orvoshoz. Pontosan már nem emlékszem, mikor mentünk, csak arra, hogy a két nővére kérésére megmondták, hogy lánynak látszik. Ekkor már olyan fejlett volt a technika, hogy hasi ultrahang helyett hüvelyivel lehetett csak vizsgálni. (Azért gondolom, hogy „csak”, mert nem ajánlották fel a választás lehetőségét.) Kicsit, inkább nagyon, kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, hogy ez lesz, ráadásul ott volt a két kicsi lányunk is. Lehet, hogy nem kellett volna rosszul éreznem magam, mások számára ez talán természetes, nekem valamiért nem, és még igazából most sem sikerült ezen túltennem magam. Leírni is elég rossz, csak azért teszem, hátha valakinek hasznára lesz így, vagy úgy. Szóval, Veronika volt az egyetlen gyerekünk, akinek nagy valószínűséggel előre tudtuk a nemét.

A várandósság vége felé az óvodában találkoztam egy anyukával, aki otthonszülést tervezett. Addig nem is hallottam róla, hogy ez lehetséges. Kicsit irigykedtem is, hogy milyen bátrak, nekik van lehetőségük, ismeretségük stb. Aztán valahogy egy másik anyukával is találkoztam, aki már az első gyerekét is otthon szülte. Beszélgettünk, és meg is adta azt a telefonszámot, amin megmondják, mikor vannak az információs hetek (talán ez a neve), amin sok mindent meg lehet tudni, meg lehet kérdezni, és nem csak azoknak hasznos, akik otthon szeretnének szülni.

Bennem a két kórházi szülés kapcsán volt néhány megválaszolatlan kérdés, úgyhogy a férjemmel elhatároztuk, részt veszünk ezen az „otthonszülős tanfolyamon”. Az egyik legfontosabb kérdésem az volt, hogy tényleg van-e olyan, hogy tolófájás, mert mindenhol azt olvastam, hogy van, én pedig nem emlékeztem, hogy nekem lettek volna. Azt is írták, hogy egyértelműen meg lehet különböztetni a másik fajtától. Kicsit aggódtam, hogy ha tényleg így van, akkor mi lesz az előző két tökéletesnek gondolt szülésem emlékével, de ez nem volt olyan erős, hogy visszatartson minket a részvételtől. Nem is bántuk meg…

Nem akartam otthon szülni, mert nem tudtam, hogy van rá lehetőség. De, amikor megtudtam, egy idő után elkezdett foglalkoztatni a gondolat. Amellett, hogy nem szeretek kórházban lenni, az orvoshoz járástól is nagyon feszült szoktam lenni, eszembe jutott egy régen látott filmrészlet, amiben egy asszony útközben hozta világra a gyerekét, mert érezte a szülés közeledtét, és elindult segítségért (gyalog). Ez pedig nem ijesztő volt számomra (már akkor sem), hanem kicsit csodáltam, hogy milyen erős, bátor, önálló, egyedül tud szülni, nem kell orvos, burokrepesztés, gátmetszés stb.

Az utolsó orvosi vizsgálaton az M. kórházban megkérdeztem az orvost, hogy szülhetek-e állva vagy négykézláb, ha nekem éppen úgy lenne jó, és hallottam már olyanról, akinek lehetett. Az orvos nagyon készséges volt: persze, ahogy csak tetszik, DE az nekem is és a babának is jobb, ha ők hozzáférnek, és látják, mi történik, ezért szokták javasolni a szülőágyat. (Emlékeim szerint mint egyetlen lehetőséget.)

Talán ez után történt, hogy valaki (lehet, hogy én) megkérdezte az információs héten, hogy mit lehet mondani, kire, mire lehet hivatkozni, ha nem szeretnénk valamilyen beavatkozást vagy testhelyzetet a szülés során. G. Ági akkor azt mondta, hogy a szülés nem a harc ideje még a férjnek sem. Hát, akkor mit lehet tenni, ha az embernek azt mondják, hogy mindent lehet, semmit nem kell, de aztán mégsem úgy van?

Mindezek ellenére sem tudtam eldönteni, hogy otthonszülés vagy nem. Amikor a férjemet kérdeztem, ő annyit mondott, neki jó itt is, ott is, de szerinte nekem jól állna otthonszülés, vagy illik hozzám, vagy valami ilyesmit.

Azt hittük, még van egy kis időnk gondolkodni, mert a 37. héten a szüleim elvitték magukhoz a lányokat, hogy mi részt tudjunk venni az információs hét utolsó két napján. Nagyon emlékszem, hogy ez Márton-napi lámpás felvonulás estéjén történt, ők elmentek, én pedig valami húzást éreztem a hasamban lefelé. Aztán otthon este (a férjemmel való kettesben levést megünnepelendő) még egy jó ajtócsapkodós-ordibálóst (én voltam) veszekedtünk (a tágulási szakasz már akkor elkezdődhetett).

Éjszaka pedig egyszer csak fölpattantam, mert fekve nem bírtam a haskeményedést, aztán egy kicsit később megint, majd 15 percenként. Kicsit izgultam, mert nem tudtam, hogy akkor is jön-e az otthonszülős szaksegítség, ha még nem volt velük ez a 37. heti beszélgetés-vizsgálat. Felhívtam G. Ágit, aki megnyugtatott, hogy akkor is jönnek, de ha elmúlna, várnak minket a két utolsó napra. Veronikával is próbáltam beszélni, várjon még pár napot, de neki aznap kellett jönnie. Miután Ági megnyugtatott, el is aludtam, de reggel (bár méhösszehúzódások nem voltak), nem volt kedvem elindulni. Kicsit talán többnek éreztem egyszerű kedvetlenségnél. Jól is tettük, hogy nem indultunk el, mert néhány órával később újra kezdődött a vajúdás, és ezúttal abba sem maradt a szülésig.

Amikor már egy ideje róttam a köröket egyik szobából a másikba, közben egy radírra, ami a szőnyeg alatt volt „véletlenül” mindig ráléptem (ritmus?), a kedves férjem (akkor már megint jóban voltunk ám) bejelentette, hogy vécére fog menni. Ennek máskor sem örültem volna (olyan sok időnek szokott tűnni, amíg bent van), hát még ilyen helyzetben. Ráadásul, épp abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem is sürgősen mennem kell, de akkor rájöttem, hogy ez az, amiről olvastam, hallottam: a tolófájás. Közben valamikor hívtuk a szüléses számot, G. Ági mondta, hogy jön. A Laci meg gyorsan elszaladt autóval néhány utcával arrébb a dúláért, Zsófiért. Én pedig leterítettem a földre egy dekubituszlepedőt, és az ágy támlájába kapaszkodva énekelgettem a
„Hold, hold fényes lánc,
fényes kapu zárja,
nyisd ki kapud,
Gergely gazda,
vámot adok rája.”

szövegű gyerekdalt. Valahogy ez jutott eszembe…

Aztán, amikor már nagyon fájt minden, az „István, a király”-ból villant be egy részlet:
„Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk.
E földön nála nincs nagyobb erő.
(itt egy sor nem ugrott be, de akkor ez nem tűnt föl)
és nem hátrálok meg a harc elől.”

Aztán egyszer csak éreztem, hogy megrepedt a burok, már nem volt kedvem énekelni. Valami fohászfélét próbáltam mondani, de azt hiszem, nagyon hangosra sikeredett. Néhány kontrakcióval már kint is volt a kicsi Veronika. Az én kezembe született, én segíthettem a világra.

De azt hiszem, ezen akkor nem sokat töprengtem, hanem átmentünk a másik szobába, mert ott volt vízhatlan lepedő az ágyon, és lefeküdtünk. Veronika kicsit sírdogált. Ekkor már hallottam is, hogy nyílik az ajtó, megjött a segítség. Zsófi egyből betakart minket, ami nagyon jólesett, nem is tudatosult bennem, hogy fázom. Tényleg, erről jut eszembe, hogy amikor nem sokkal később a G. Ágiék is ideértek, volt vele egy bábatanonc, Móni, aki pedig egyből a lábfejemet fogta meg a jó meleg kezével. Honnan tudta, hogy arra lenne szükségem? Én sem tudtam. Neki is már gondolatban sokszor megköszöntem ezt, mert nem emlékszem, hogy akkor megtettem volna.

Valamikor később a köldökzsinórt is elvágta valaki, a lepény is megszületett, a gátrepedést az Ági egy öltéssel összevarrta (nem lett volna muszáj, én kértem, mert nem voltam biztos benne, hogy az Ági által mutatottnál nem nyitom nagyobbra a lábam). Érzéstelenítés nélkül varrta, mégsem volt olyan fájdalmas, mint a kórházban, mert fel voltam rá készülve, hogy fájni fog. Mindeközben Veronika az édesapja ölében pihengetett.

Aztán elérkezett a búcsúzás ideje, mindenki indult haza. A férjem még megkérdezte Ágiéktól, hogy mivel tartozunk, mondták, hogy semmivel, még benzinre sem fogadtak el pénzt, és hogy ez a dolog nem is idevaló a szülés utánra. Hát, nem ezt szoktuk meg.

Azt azért sajnálom, hogy nem jegyeztük fel, melyik szakasz mennyi ideig tartott, sem a kórházi, sem az itthonszüléseknél, mert így nem lehet jól érzékelni, hogy miért nem számítottunk még a szülésre. Itthon sokkal gyorsabban ment minden, mint a kórházban. Az is különbség volt, hogy itthon a tágulási szakasz alatt nem voltak olyan erős fájdalmaim, még beszélgetni is tudtam, sőt, az is jólesett, amikor a férjem átölelt egy kicsit (persze csak a járkálások között).

A következő napokban úgy éreztem magam, mint egy hős, vagy valami ilyesmi. Ez a szülés az önbecsülésemnek is jót tett. Sok erő és energia lett hozzáférhetővé akkor. (Néha mostanában is jól jönne.) Sokan kérdezték később, hogy nem féltem-e egyedül. Nem volt időm félni, nagyon el voltam foglalva. Többen mondták azt is, hogy nekik ijesztő rágondolni, hogy egyedül voltam. Nekem pedig most is nagyon felemelő érzés tudni, egyedül is képes egy nő (én is) világra hozni a gyerekét igazából is, nem csak a filmekben.

Nem így terveztük, és a többi szülésnél (volt utána még három) mindig volt velem valaki, de nagyon hálás vagyok, hogy ez így alakult. Mindenkinek. Sok mindenki összehangolt munkája kellett pedig hozzá: a szüleim elvitték a lányokat (nem itt vigyáztak rájuk), a férjem elment a Zsófiért, és egy kicsivel sem értek előbb haza, Ágiék sem jöttek előbb, pedig valamelyikük már itt volt a közelben, csak megvárta a másikat, és nem is beszélve a sok váratlan látogatóról, akik éppen nem akkor jöttek. Van, aki szerint szerencsénk volt, megúsztuk. Szerintünk, ezt így kaptuk ajándékba.

Köszönjük!

H. G. K.

Anna > > >
Eszter > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.