igaz történetek szülésről, születésről

1577. nap: Ez egy ilyen hely! (Anna)

1577. nap: Ez egy ilyen hely! (Anna)

Jaj, már nem is emlékszem…

Az M. kórházba jártunk terhes gondozásra (így külön írva, mert nekem valahogy általában terhesek voltak ezek az alkalmak). Valami szülésre felkészítő előadáson is részt vettünk ott. A főorvos mesélt valami nőről, aki annyira természetesnek vette a szülést, hogy fájdalomcsillapítók használata nélkül sem fájt neki, és ez milyen szép és jó. Hát én is valami ilyesmit szerettem volna.

Megnézhettük a szülőszobákat is. Az odavezető út nekem egy kicsit bonyolultnak tűnt, de a férjem jól tud tájékozódni, nem aggódtam emiatt. Mutattak mindenféle alternatív eszközt a vajúdáshoz és a szüléshez, ezekről már sokat olvastam akkor, és nagyon örültem, hogy ilyen jó helyre kerültem. Azt is mondták, hogy bármilyen testhelyzetben lehet szülni, és ennek szintén nagyon örültem, mert erről is sok helyen írtak, hogy ez milyen fontos. Mindezek tetejébe semmilyen fölösleges beavatkozást nem végeznek. Ez egy ilyen hely!

Az orvosunkkal nem nagyon beszéltünk a szülésről, nem tudom, miért. Csak azt kérdeztük meg, hogy mikor kell majd elindulnunk a kórházba, ha eljött az idő. Azt a választ kaptuk, hogy ha akárhány (erre nem emlékszem pontosan) órája három-öt perces fájásaim vannak, akkor indulhatunk.

Egy nyári éjszakán először tízpercenként pattantam föl az ágyból, mert a méhösszehúzódások idején nem bírtam fekve maradni, sétálnom kellett. Egyre sűrűbb volt a felpattanás és a séta. Majd amikor már ráhúztunk kb. egy órát az orvos által javasolt időre (nem akartunk túl korán érkezni, olvastam, hogy az nem jó), elindultunk a kórházba. Útközben mintha ritkultak volna a kontrakciók (ezt a szót akkor még nem használtam), és mire beértünk a szülészetre, már csak ritkán voltak és nem is olyan intenzitásúak.

A vizsgálat előtt át kellett öltöznöm (de a saját ruhámba lehetett), a férjem bejöhetett utcai ruhában, csak cipőt kellett váltania. A CTG alatt már nem is nagyon volt összehúzódás, elmúlt. A belső vizsgálattal megállapították, hogy még csak alig van nyitva a méhszáj, úgyhogy mehetünk haza. Alig hittem el, hogy a többórás szenvedés után semmit sem haladtunk. Egy fiatal szülésznő még búcsúzásképpen megemlítette, hogy ilyen fájásokkal nem lehet szülni, majd amikor már beszélni sem tudok alattuk, az lesz az igazi, akkor menjünk vissza. Annak azért örültem, hogy nem kellett ott maradnunk órákig vagy esetleg napokig hiába.

Aztán otthon egy óra alvás után újra kezdődött minden. Megint mentünk, de most már maradhattunk. A vizsgálat után megkérdezték, mit szólnék egy kis beöntéshez és borotváláshoz. Jobban tudnak varrni meg minden, ha esetleg mégis szükség lenne rá, a mi (a baba és az én) érdekünk. Beleegyeztem.

A művelet után még jobban fölerősödtek a fájások. Aztán a szülésznő javaslatára vizet folyattam a zuhanyzóban a hátamra. Ez jólesett. Később jött, hogy nem volna-e kedvem kimenni. Kimentem. A társalgófélében folytattam a fel-alá járkálást. Az orvos közben valami Bud Spencer filmet nézett a tévében. A férjem próbált a kedvemben járni, de nem bírtam, ha hozzám ért, ha meg kérdezett (például kérek-e inni), nem tudtam, de nem is akartam válaszolni. Ezek aztán már fájások voltak a javából, és nem emlékszem, hogy lett volna köztük szünet. Még arra is gondoltam, hogy hogy lehet, hogy van egy húgom, ha az én anyámnak is ennyire fájt.

Hogy a burokrepesztés mikor történt, nem is rémlik. Mindenesetre valamelyik belső vizsgálat közben az orvos fölajánlotta, hogy megrepeszti a burkot, mert akkor több órával hamarabb megszületik a baba. Azt is elmagyarázta, hogy a burok nagyon puha, rugalmas, nem tágítja olyan intenzíven a méhszájat, ahogy ezt a baba kemény feje tenné. Ezt megértettük, és mivel már kb. 20 órája vajúdtam (az első „nem igazit” is beleszámolva) beleegyeztünk.

Valamennyi újabb séta után a szülésznő megvizsgált, és újabb ötlete támadt: „szülünk”. Én nagyon örültem, bár nem értettem, miért pont most. De végre bekerültünk a szülőszobába. Ott is nézték a baba szívhangját, de ahogy a többi esetben is, normális volt. Én viszont nehezen viseltem, mert ülnöm kellett közben. Aztán felkerültem a szülőágyra félig a hátamon fekve. Ez sem volt túl kényelmes testhelyzet, de vigasztalt a tudat, hogy „szülünk”.

A következő fájásoknál nyomnom kellett. Nem emlékszem, hány volt. A szülésznő a gátat masszírozta, az orvos mellettem állt és kicsit nyomta a hasamat. Később a szülésznő hívta a férjemet, hogy nézze meg, mennyire ki akar bújni a baba, mert még a fejét is forgatja, hogy előrébb jusson. Ezt az élményt a büszke apa később is sokszor emlegette.

Aztán az egyik nyomásnál egyszer csak kicsusszant, mint valami halacska vagy szappan a kezünkből. Nagyon jó érzés volt. Ráadásul kislány, pedig minden ismerős fiúra tippelt. Mi kivártuk a születését, hogy megtudjuk a nemét.

A hasamra fektették azt a kicsi, szürke hajú lányt. Följebb nem lehetett tenni, mert rövid volt a köldökzsinór. Ott szuszogott, nyögdécselt egy kicsit, de egyáltalán nem sírt. Hamar elvágták a köldökzsinórt, megmérték, felöltöztették, és odaadták az édesapjának. Hosszú ideig nézték egymást. Közben engem varrtak, mert kellett egy pici gátmetszés. Nagyon sokáig tartott.

Majd végre hármasban maradhattunk. A CSALÁD. Talán szoptatni is próbáltuk a kislányunkat, Annát, nem emlékszem pontosan. De arra a néhány órára, amit hármasban együtt tölthettünk, nagyon jó visszagondolni.

H. G. K.

Eszter > > >
Veronika > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.