igaz történetek szülésről, születésről

949. nap: Minden rezdülésemre finom törődés volt a válasz

949. nap: Minden rezdülésemre finom törődés volt a válasz

Jó nagy pocakkal feküdtem éjjel az ágyunkon, nem tudtam aludni. Hetek óta készültem a nagy eseményre, hogy végre megszületik a kisbabánk. Délelőtt voltam Áginál, és a méhem úgy jelezte a gép szerint, hogy most már kibújik a baba. Mindig azt gondoltam, hogy éreznem kéne valami jelet, de hónapok óta voltak úgynevezett jósló fájásaim, amiknek már nem nagyon hittem.

Szóval, feküdtem az ágyon, és egyszer csak egy halk pukkanást hallottam bentről, lentről, és éreztem, hogy futnom kell a vécére, elkezdett folyni a magzatvíz. Ennyi lenne a jel? Nulla óra 55 perc volt. Valahogy nem így képzeltem. Mivel Szilveszter előestéje volt, a párom a gyerekkori barátaival elment valahová ünnepelni, de kért, ha valami történik, azonnal hívjam. Hívtam. Nem telt bele sok idő, és már otthon volt.

Érdekes, nem volt bennem túl sok izgalom. Teljes természetességgel vettem az eseményeket, vártam a testem jelzéseit, figyeltem a kis pocaklakót. Rendszertelen méhösszehúzódásokat éreztem.

A páromnak ez a negyedik gyermeke, nekem az első. A harmadikja is otthon született, az első kettő kórházban. Nem akart befolyásolni a szülést illetően, de nagyon örült, amikor mondtam, hogy otthon szeretnék szülni.

Természetesen sok mindenen múlik, hogy végül a baba hol jöhet világra, de én reméltem, minden rendben lesz, és a kis lakásunkban, meghitten jöhet a világra. Hogy miért így szerettem volna? Ódzkodásom a kórháztól nem új keletű. Amikor én születtem, a babákat még elvették az édesanyjuktól, és én egy napig nem is kerültem anyukám kezébe.

Egy barátnőmnek megnéztem a kórházi szüléséről a felvételt. Fekszik a szülőágyon, az orvos meg a papa vicceket mesél, ő meg, mint egy hátára fordult bogár, nyög, görnyed, szül. Én a saját szülésemet nem ilyennek szeretném. Hol a meghittség, a figyelés, a törődés, a teljes átélése ennek a csodának?! Mert igenis csoda, ahogy egy új életnek engedünk teret, és nekem van humorom, de nem gondolom, hogy a viccmesélésnek ez a legjobb helye. Végre megszületett a baba, kicsit megkapta, majd elvitték, csövet dugtak a pici orrába, szegény gyerek próbálta elhúzni a fejét, persze esélytelenül, elkezdett éktelenül bömbölni. Meredten bámultam a barátnőmre és a felvételre. Ez komoly? Tényleg így kell lennie? Mert én ezt nem akarom.

Persze, hallottam régen az otthonszülésről, de eleinte nem gondoltam magamról, hogy ezt szeretném. Aztán megtudtam, áldott állapotban vagyok. Sok minden átértékelődött. És elkezdtünk beszélgetni a szülésről, gyerekkori élményekről, kihevert és ki nem hevert traumákról.

Szóval a szülés. A. hazajött és szakértő szemekkel elkezdett figyelni, én csak léteztem. Egy kis idő elteltével mondta, hogy feküdjek le, pihenjek, rendszertelenek a méhösszehúzódások, ebből még most nem lesz semmi. Azért szóltunk Áginak, hogy elkezdődött, beszéltem vele, de nem éreztem szükségét, hogy eljöjjön. Lefeküdtem aludni, és pár órát sikerült is.

Kora reggel egy erős összehúzódás ébresztett, jó nagy adag magzatvízzel egyetemben. Ez kiparancsolt az ágyból. Nagy csoda ez a szülés. Teljesen átadtam magam az érzésnek, nem foglalkoztam mással, és ezt nem is várta tőlem senki. Az idő megszűnt létezni, csak arra figyeltem, ami velünk történik. (Mint utóbb megtudtam, 28 órát vajúdtam, fáradtságnak viszont nyomát sem éreztem.)

Jólesett a muskotályzsálya-olajos borogatás a pocakom aljára. Csak két méhösszehúzódásra nem ért oda a doulám a felmelegített borogatással. Na, erre emlékszem, el sem tudom mondani, mekkora különbség van a vele és a nélküle között. Szegénynek nehéz helyzete volt, a konyha és a fürdő között rohangálva, engem borogatva, masszírozva, mindenre figyelve.

Csodálatos összhangban működtek közre velem a doulám, aki a sógornőm is egyben, a kedvesem és Ági. Életemben nem volt ilyen jó napom, pedig szép élménnyel bőven el vagyok látva. Annyi figyelem vett körül, hogy szinte fürödtem benne, mégsem éreztem semmit tolakodónak. Minden rezdülésemre finom törődés volt a válasz. Váltogattam a helyzetem és a helyem.

Sokáig ültem a vécén, mivel erős székelési ingerem volt, de persze, semmi nem jött ki, csak a pici nyomott belül. Vajúdtam a kádban is, ez csodásan ellazított és nagyon élveztem. Egy idő után Ági megkérdezte, megvizsgálhat-e. Már tolófájásaim voltak, de még nem nyíltam ki teljesen. Kaptam pár homeopátiás bogyócskát, és kijöttem a kádból. Csodálatos dolog lehet a kádban szülni, de nekem mégsem ez volt a legjobb.

Aztán egyre erősödtek a tolófájások. Ági minden alkalommal figyelte a szívhangot. Én helyezkedtem, kerestem a megfelelő helyzetet. Nyomtam, de a kis babó mindig visszahúzódott. Ági mondta, hogy fogjam meg a kicsi feje búbját, meg tudom simogatni. Fantasztikus érzés volt! Egy ideig még húzódott a szülés, valahogy nem éreztem még, hogy kibújik ezektől a tolásoktól.

Akkor Ági azt mondta: „Egy oxitocininjekció segítene.” A tudatomon átjött, hogy ez a kórházba szállítást jelenti. Nem akartam csalódni, csak ezt éreztem. Teljes erőmet összeszedtem, és a következő méhösszehúzódásnál világra hoztam a kisbabám. Sosem gondoltam, hogy ekkora erővel kell majd nyomnom, és hogy ekkora erőkifejtésre vagyok képes. Elsőre csak a fejecskéje bújt ki, és hatalmas levegőt vett. Én nem láttam, mivel négykézláb sikerült megtalálni a nekem legmegfelelőbb pózt. Kiderült, hogy kétszer a nyaka köré csavarodott a köldökzsinór, óvatosan letekerték róla, majd még egy tolás, és végre megszületett, és a karomba zárhattam.

Gyorsan bebugyoláltuk, még azt sem néztük meg, kislányt vagy kisfiút hoztam-e a világra. Ági és a doulánk magunkra hagyott minket, kiélvezhettük a családdá válás pillanatait. Mihelyt elhelyezkedett rajtam, elkezdte keresni a cicim, amit majdnem elsőre megtalált. Olyan erős volt és életrevaló, mint amilyen most is. Aztán kaptam a pocimra egy jó nagy adag fekete trutyit, de hívhatjuk mekóniumnak is. Remélem, nem ez volt a véleménye az első nagy erőfeszítésünkről. A placenta megszülésének idejére a párom kapta a karjaiba a picit, és akkor láttuk, hogy egy kislány boldog szülei vagyunk.

Azt érzem és gondolom, hogy ezt a csodát soha máshogy nem élhettük volna meg. Ha Ági nincs, szegényebbek lennénk egy életre szóló élménnyel. És sajnos, azóta még jobban felértékelődött mindez, mert most lesz két éve, hogy a párom balesetben meghalt.

L. I.

Véletlenül kiválasztott mesék.