igaz történetek szülésről, születésről

513. nap: Lehetőség ‒ felelősség (J. J. és Jakab története)

Megjelent: 2012. márc. 1.

Jó, kedves, szorgalmas lány. Kitűnő tanuló, alkalmazkodó. Kiváló zeneakadémiai diplomával, nyelvvizsgával…

Munkahelyek között kerestem az életem továbbját. Mindenhol nagy lendülettel, akarattal, aztán egy év elteltével sehol nem ment tovább. A belső hang azt mondta, nem ez az. Találtam egy férfit, aki az apámmal egyidős. Nem volt apakomplexusom, ezt megvizsgáltuk a pszichológussal. Nagyon-nagyon ragaszkodtam ehhez a férfihoz, és olyan gyermeket szerettem volna, akit tőle kapok. Tíz év után mertem belevágni. Akkor, a 33. születésnapomon eldöntöttem, hogy abbahagyom a pirulákat, mert képes vagyok egy emberi életért felelősséget vállalni egyedül is. Azt a tudást, hogy a legnagyobb tett az életünkben az élet továbbadása, az antropozófiától tanultam.

Érkezett is hamar az áldás!!! Legelső utam Geréb Ági információs estjére vitt. Miért? Vitt az utam. Áldott állapotban voltam, mint Mária, aki elment Erzsébethez, és nála töltött pár hetet.

A várandósság hónapjai nagyon szépek voltak. Tanítottam, és a kollégáktól minden segítséget megkaptam, hogy jól érezzem magam. Találtam magánorvost, akit nem avattam be a terveimbe, de mivel igen befolyásos volt a kórházban, ami közel volt a lakásomhoz, úgy sejtettem, a neve védelme alatt nem érhet bántás.

Közben végigjártam az információs hetet, és készültem. Egyedül. Két kolléganőm vállalta, hogy velem lesznek, egyikük sem szült még. Ágiéktól mindig azt a biztonságot kaptam, hogy a telefont felveszik, és végighallgatnak, figyelnek, nekem fognak válaszolni, és nem a rutint fogják elhadarni. Ez olyan más minőségű „ellátás”, amit ha valaki nem tapasztal meg, nem tudhatja a különbséget!

A kisfiamat tizedike körülre vártam. Csak nem jött, eltelt egy hét, vánszorogtak a napok. Fél éjszakát ültem a nagy labdán, és néztem a teliholdat, hátha lenne kedve kibújni végre. Aztán 29-én elmentem a pszichológusomhoz. Ott a szokott módon lementünk alfába, hogy megkérdezzük belülről, mi a baj. A válasz az volt, hogy szükségem van a segítőm jelenlétére ahhoz, hogy elinduljon a szülés.

Aznap este jött Hanna barátnőm. Éjfélig beszélgettünk, fél egykor elfolyt a magzatvíz. Aztán nem emlékszem a realitásra. Jött a másik kolléganőm, majd a doula is. Nem voltam egészen magamnál, az biztos, de éppen ezt a beavatást szerettem volna megélni. Mindenféle helyzetben jöttek a fájások, rájuk támaszkodtam, aztán úgy éreztem, belehalok, aztán egyszerre csak világosság szűrődött be a redőnyön. „Hány óra van?” ‒ ezzel a kérdéssel eszméltem öt órai vajúdás után.

Mivel nem sikerült Jakabnak kibújni, én pedig már nagyon fáradtnak éreztem magam, kértem, hívjanak mentőt. Nagyon hamar jöttek, lesétáltam a negyedikről, Hanna jött velem, a többiek rendet raktak a lakásban. Azonnal a szülőszobára vittek, kértem az ügyeletes orvost, 15 perc múlva a hasamon volt nagy fiam. A kórházban jól voltam. És jól volt ez így, ahogy volt. A lehetőséggel, hogy úgy legyen, ahogy ezt az anya kívánja.

Fiam most hatéves, egészséges, jó kedélyű, igazi férfi emberke.

Felelősséggel szülni akkor lehet, ha a felelősség belül van az ember lelkében. A felelősség nem a kórházé, és nem az orvosé. Ezt ma sajnos kevesen értik jól.

Ide kívánkozik még, hogy Hanna barátnőm két év múlva szülte első gyermekét. Egy pillanat félelme sem volt, hiszen ő már végigkísért egy szülést. Minden rendben is ment. Lehet-e ennél nagyobb ajándékot adni egy barátnőnek?

B. J. J.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.