Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 453. nap: Ráhangolódva (Réka születése)

453. nap: Ráhangolódva (Réka születése)

Megjelent: 2012. jan. 1.

Harmadik lányunk születése újabb élményekkel gazdagított minket, egyik testvére születéséhez sem volt hasonló, a maga egyediségét hordozta magában.

Az első három hónapban minden rendben volt, és férjemmel úgy határoztunk, hogy még a szülés előtt elutazunk kettesben (pontosabban hármasban) egy hétre Portugáliába, mivel a két nagyobb lányt már itt tudtuk volna hagyni a nagyszülőkre (három és fél, illetve kétévesek voltak). Októberben, egy keddi napon indultunk volna, de előtte vasárnap délben úgy elkezdett dőlni belőlem a vér, mintha a csapot nyitottam volna meg. Kétségbe esetten hívtam Ágit, ő rögtön kórházba küldött, és azt mondta, hogy az is lehet, hogy elveszítjük ezt a gyermekünket, de az is lehetséges, hogy nincs komoly baj. Borzasztó érzés volt, sírva szaladtunk be a Margit-kórházba.

Ott – vasárnap lévén ‒ senki nem volt rajtunk kívül, de az orvosra 35 percet kellett várni. (Az asszisztensnek elmondtuk, hogy miért kellett bejönnünk, ő betelefonált az orvosnak, aki nem vette föl a telefont. Ott volt velünk kint a folyosón, de bekopogni már nem mert.) Végül a férjem kopogott be, és kérte az orvost, hogy legyen szíves, nézzen meg. A hosszú várakozási idő alatt a vérzés kezdett csillapodni. Az orvos még kérdezgetett, hogy hogyhogy nincs kismamakönyvem, majd végre megnézett ultrahanggal.

Amint megpillantottam kis három hónapos Réka lányunkat, aki vidáman úszkált a magzatvízben, rögtön tudtam, hogy ennek a kicsinek semmi baja nincs, és hogy szépen meg fog közénk érkezni. Az orvos is azt mondta, hogy a gyerekkel minden rendben van, csak a méhlepény nagyon közel tapad a méhszájhoz, és abból véreztem. (Később kiderült, hogy nem erről van szó, de akkor ezt még nem tudtuk.)

Ezután mondta, hogy most itt kell maradnom a kórházban, és szigorúan feküdnöm kell. Ekkor elkezdtem sírni, egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy a kicsinknek semmi baja, másrészt, hogy mi lesz Lucával és Künével, ha én ki tudja, meddig nem leszek. Erre az orvos volt oly „kedves” és azt mondta: „Sírjon csak anyuka, hátha attól újra elindul a vérzés, és majd csak elvetéli ezt a gyereket!” Akkor hozzám szinte el sem jutott, hogy mit mondott, csak később döbbentem meg, hogy milyen tapintatlan és együttérzésre képtelen orvosok is vannak.

Hétfőn megnézett egy ultrahangos orvos, és kiderült, hogy a mellső méhfalon megpattant egy ér, ebből keletkezett egy nagy bevérzés, a szerencse viszont az volt, hogy a méhlepény a hátsó falon tapadt, így azt nem tudta leválasztani. Két nap után már csak egy kicsit szivárgott a vér, így saját felelősségre haza tudtam menni.

Itthon is persze szigorúan feküdnöm kellett addig, amíg föl nem szívódik ez a bevérzés. Szerencsére a férjem ebben az időszakban többet tudott itthon lenni, de meg kellett szervezni a mindennapi ebédet, plusz a két lányom felügyeletét. Azért volt nehéz ez az időszak, mert nem tudtam, hogy pár hétről van-e szó, vagy ha végig feküdnöm kell, akkor lehet ez egy fél év is. A bizonytalanságon túl volt bennem egy erős félelem amiatt, hogy a szülés közben el fogok vérezni (mivel az előző szülésemnél igen sok vért veszítettem), és tudtam, hogy ezt nekem még föl kell dolgoznom. Ráadásul emiatt el is bizonytalanodtam, hogy fogok-e tudni itthon szülni. Így Ági javaslatára választottunk egy kórházi orvost is, aki nagyon kedves volt, és mindenre nyitott. Az otthonszülésre és a kórházi szülés lehetőségére is fölkészültünk, és nyitva hagytuk a kérdést, hogy akár az utolsó pillanatban dönthessük el, hogy hol szülessen meg a gyermekünk. Közben a félelmemmel is próbáltam dolgozni, és eljutottam oda, hogy ha lehetőségem lesz, elmegyek egy pszichológushoz.

A bevérzés nagysága ‒ minden előírás betartása mellett ‒ nőtt. Újra be kellett látnom, hogy én, bár egész nap fekszem, Lucáékat nem emelem, vigyázok magamra és persze a kicsinkre, sajnos ez kevés, és nem rajtam múlik a további sorsunk. Próbáltam ezt megérteni és elfogadni. Nagyon nehéz volt így feküdni, hogy semmi fájdalmat nem éreztem, így a javulást sem érzékeltem, mégsem csinálhattam semmit. Az állandó derékfájásom elmúlt, de lelkileg sokat gyötrődtem.

Két hónap után a bevérzés elkezdett felszívódni, és három hónap után fölkelhettem. Persze, ezek után kímélnem kellett magamat, de lelkileg sokat jelentett, hogy most már mozoghattam. Három hónap volt még a szülésig, s ez alatt az idő alatt el tudtam járni Frigyes Júlia pszichiáterhez, aki doula is, bába is, és nagyon sokat segített. Többek között azon is sokat dolgoztunk, hogy ez a gyermek, ha lehet, ne siessen úgy a születéssel, mint a nővére, mert az számomra is sokkoló volt, és még csak rá sem tudtam hangolódni a szülésre, amikor már a kezünkben tartottuk őt. A szüléshez közeledve az otthonszülés már nem volt kétséges, és teljesen megnyugodva, fizikailag is jó állapotban vártuk Réka születését.

A két nagy gyerekünk a mamáméknál volt, amikor is húsvét nagyszombatjának reggelén elindult Réka. Szépen haladt a tágulási folyamat, így hívtuk a doulánkat, majd Ágit is. Megkezdték a fájdalomcsillapítást, amikor szépen lassan enyhülni kezdtek, majd teljesen megszűntek a fájások. Nem értettem, mi történik, kínosan éreztem magam, bár Ágiék a legnagyobb tapintattal voltak, kimentek a kertbe, s kérték, szóljak, ha szükség van rájuk. Egy ideig tanácstalanul vártam, de mivel semmi jele nem volt annak, hogy folytatódna a szülés, megbeszéltük Ágiékkal, hogy ők hazamennek, és ha kell, újra hívom őket.

Megebédeltünk, és mivel gyönyörű tavaszi idő volt, elmentünk sétálni. Délután újra indult Réka, és amikor már rendszeresek voltak a fájások, újra hívtuk Ágiékat, és megismétlődött ugyanaz, mint délelőtt. Szégyelltem magam, hogy ilyen „béna” vagyok, így a harmadik gyerekem születésekor, hogy még azt sem tudom megállapítani, hogy születik-e a gyerek vagy sem? Ági folyamatosan támogatott, hogy ne izguljak, ez így is teljesen normális szülés, a kicsi szívhangja tökéletes, és így is tudnak születni gyerekek. Később férjemmel már nevettünk, hogy túl jól sikerült a felkészülésem a lassú szülésre.

Ági megvizsgált, és azt mondta, hogy a méhszáj már csaknem teljesen eltűnt. Vártunk még, de mivel megint csak se híre, se hamva nem volt a folytatásnak, Ági úgy ment el, hogy a szüléshez használt bőröndjét már itt hagyta, és a lelkünkre kötötte, hogy ha újra indul a szülés, akkor abban a pillanatban telefonáljunk, mert különben megint lekési a születést, úgy, mint a második lányunknál.

Ismét eltelt pár óra, én egy picit sem voltam fáradt, és este fél nyolc körül valóban nagy intenzitással nekiveselkedett a mi Rékánk, hogy most már valóban megérkezzen ebbe a világba. Nem mertem rögtön telefonálni, de pár fájás után már sürgettem a férjemet, hogy gyorsan hívja Ágiékat. Ági szirénával érkezett, és Réka pont az ő kezébe pottyant.

Nagyon boldogok voltunk, hogy végre a kezünkben tarthatjuk őt, és utólag hálás voltam Rékának, hogy volt időm ráhangolódni a születésére. Az egynapos vajúdás, a közte lévő sok-sok pihenővel egyáltalán nem merített ki, olyan jóleső fáradtságérzésem volt, mint egy egész napos kirándulás után. Volt még két napunk hármasban, majd megtapasztalhattuk két nagylányunk végtelen örömét és szeretetét, amint csöndben, meghatottan, kézen fogva léptek be a szobába, majd nagy-nagy szeretettel ölelték kistestvérüket. Ennél szebb pillanat nincs a világon.

Sz. V.

Luca >
Küne >
Katica >
Kolos >