480. nap: Életmesék (Aisa)
Az ötödik mese: a hajnal megismétli önmagát
Nemcsak a bánat, az öröm is képes megkétszereződni. Bár úgy gondoltam, a történet kerek már, a szívem minden sebét begyógyította a kisfiam, amikor egy napon eszembe kellett jusson, hogy Ági mintha valami ilyesmit mondott volna alig több mint egy évvel ezelőtt, hogy „jövök én még hozzátok!” Honnan vette? Eszünkbe se jutott ilyesmit tervezni!
És lőn! Bálint második születésnapja előtt egy hónappal Pünkösdkor Ági épp a szomszédunkban volt anyukájánál. Jelezte is, hogy szülhetünk ám bármikor!
Aisa, a legkisebb gyermekem Pünkösdhétfőn hajnalban gyorsan és kecsesen világra jött. Vele is hasonló volt a szülés menete: kevés, szinte fájdalommentes vajúdás, ami alatt Ágival a teraszon beszélgettünk ‒ ó, hogy ez mennyire csillapítja azt a feszültséget, ami a várva várt, mégis szorongató történéseket megelőzi!
Majd egyszerre jön a sok gyors, erőteljes tolófájás, jókora ordítással kísérem én bizony az ilyeneket, aztán az a megdöbbentő, hirtelen csend, az a mélységes „megáll az idő” pillanat, halk, kiscicanyávogás-szerű hangocska, nem bömböl, hisz nem fél, épp csak szól: „Itt vagyok, megjöttem.” Puha, törékeny, sikamlós kis testecske a hasamon, apró szemét nyitogatja, és édes, és 
hatalmas, és erős és csodaszép.
Mindegy, hányszor éli át az ember a szülés pillanatát, felejthetetlen, mégis mindig új és megismételhetetlen érzés. Az elviselhetetlennek érződő fájdalmak örvénye, a történet kimenetele iránt érzett szorongás, a természetétől fogva önmagától működő testbe vetett bizalom és vele egyidejű kiszolgáltatottság, a vulkánként feltörő ősöröm kontrasztjai adják a szülés borzongatóan szép és nehéz érzelmi ambivalenciáit. Akár a poláris világ egyetlen rövid történetbe való besűrűsödése: egyszerre van jelen jó és rossz, bizonyosság és félelem, káosz és tökéletes rend, ez maga a megélhető Teljesség. Képtelen vagyok mással megosztani, mint azzal, akiben tökéletesen megbízom. A bizalmam alapja, hogy ő is ugyanígy éli meg. Ha kockázatos életeseményként fogom fel – ami igaz is – mégis gépiesített gyártás lesz csupán belőle. Teremtés kontra gyártás.
Képtelen lennék nagyiparban megélni, és ezzel az átéléssel gyermekem életét is nagyban segíteni, mint ott, ahol a saját burkom van. Ez a burok az intézményben letépődik, egy más burok vesz ugyan körül, de az a másoké, mások ritmusa, mások törvénye, mások szabálya, másé, nem az enyém. Vagy még inkább nem a miénk, hisz bennem is él, és még erős szimbiózisban velem is marad hosszan egy lény, akinek szintén saját ritmusa, léte, szabálya, törvénye van.
Aisa, a világ egyik legbékésebb pici királylánya, szintén a napsárga takaróba bújt, vákuumként tapadt mellemre, hosszan szívta magába a világot, amelytől ő bizony cseppet sem félt.
Hajnal volt, mire Ági mindent megnézegetett, rendet rakott és elment, most nem volt álmodásszerű érzésem, kiültem a teraszra, miután már a leányka békésen elaludt, és csak néztem magamban végig ennek a furcsa, de nagyszerű életnek a történetét, ami az enyém, ami a miénk.
Néha elgondoltam akkortájt, vajon melyikük ki lehetett? Bálintban Ábris lénye lakozik, benne ő jött el újra? És Aisiéban Annácskáé? Vagy éppen fordítva? Ma már nem gondolkodom ezen. A temetőben az az icipici sír üres, nincs ott senki. Mind, ki hozzánk vágyakozott, végül megérkezett: ők itt öten az én három gyermekem. Végső soron: Egy.
Jó és rossz, élet és halál, öröm és bánat, megalázottság és dicsőség egyaránt meglátogatott sorsom vonalán. Ezt az Egészet mégis köszönöm. Nincs hiba, nincs vétkes, értelmetlen az önvád, szánalomra pedig végképp semmi szükség.
És néha már zsörtölődő rossztermészetem el is felejti, hogy mennyi nehéz könny volt az ára e hatalmas ajándéknak. Morgok, nyafogok, csapkodok, hogy mennyi játék szanaszéjjel, mennyi a munka, a piszkos ruha, a koszos edény, a kakis pelenka! Figyelemerőműnek lenni, jaj, de fárasztó mesterség! Hat kicsi kéz tud láthatatlanná varázsolni folyamatosan dolgokat, mindig csak azt, ami éppen kellene. Három gyerek! Kamasz, kicsi, pici, ahány életkor, annyi különböző életfeladat!
Aztán megmosolygom magam, mert ezt az Egészet pontosan így, ahogy van, mégis köszönöm. Neked, Ágnes, a belém vetett erős hitedet, a jóra törekvő bízást, tudásodat, a felém nyújtott kezedet. Messze, messze több ez, mint segítség. Jól teszik, ha irigylik ezt tőled üldözőid. Van mit!
Valamiért így lett, mert csak így lehetett. Ezt te meg én, és ez a beteljesült család már biztosan tudjuk. Ez volt az út. Így teljes, így egész. Aki nem hiszi, járjon utána!
D. A. A.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- Day 367. A huge uplifting force (Panni’s birth)
- 1216. nap: Nyílt levél
- 734. nap: Szigorú zárlat (Miksa)
- 32. mese: Nekem kellett még idő (Léna)
- 1886. nap: Új ház – új gyerek
