Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 943. nap: Hétköznapi csoda

943. nap: Hétköznapi csoda

Megjelent: 2013. máj. 5.

Váratlan meglepetésként érkezett… Mindet feldúlt a kis fészkünkben. Mindig is két gyerekről volt szó, azok meg megvoltak. Magam is azt vallottam mindig, hogy két kezem van két gyerekhez, az úgy pont jó. Aztán meglett a kettő, és hiányt éreztem, a hosszú kádban fürödtek, és hirtelen azon tűnődtem, hogy ott még pont van helye egy harmadiknak, a nagy közös ágyunk hirtelen olyan tágasnak tűnt… Aztán szinte minden helyzetben ez kezdett beugrani. De mégis a kettő volt a megállapodás.

Majd jött ő, fittyet hányva a megállapodásra vagy anyagi helyzetünkre, mindent maga mögé utalva. Kemény hetek voltak ezek, a viták és bizonytalanság ideje lett. Aztán elcsendesült minden, és tudtuk, így lesz jó, öten leszünk! Öten leszünk…

Várandósságom elején történt az Alma utcai letartóztatás, teljesen letaglózott. Végre, harmadikra tudtam, hogy nem megyek kórházba, éreztem, hogy képtelen lennék rá! Csakis otthon bírtam elképzelni a szülést már, hogy a második maga döntött úgy, hogy otthon jön, régen dédelgetett álmom vált ezzel valóra. Most meg ez?!? Hogy lehet ez? Mi lesz most? Mi lesz velünk?? Mi lesz Ágival?? Ez nem lehet…

Hónapok teltek a teljes bizonytalanságban, volt, hogy reménysugarat kaptam: lesz otthonszülés májusra, aztán hamar lelomboztak, hogy addigra mégsem lesz lehetséges. Ki vágyna az illegalitásra? Ki vágyna titokban szülni? Én nem. De csak közeledett a május, és csak nem volt más lehetőség. Én meg makacs vagyok, erőszakos, oroszlán, anyatigris… Hajthatatlan voltam, pedig nem vagyok kórházfóbiás, de minden sejtem tiltakozott a gondolattól is.

Aztán jött a megnyugvás: nem kell újra segítség nélkül szülnünk, tudtam, hogy minden rendben lesz, és hatalmas sziklát dobtam le vállamról. Innentől volt felhőtlen a várakozás!

Tizenharmadikára voltunk kiírva, péntek 13-ra… Nem tudtam, ennek örüljek vagy sem. Aztán ahogy a nagyok sem a kiírt napon, ő sem akkor született. Még várakoztatott minket kicsit. Tizenhetedike volt, mindenki otthon tett-vett. Hogy a nagyokkal mi lesz szüléskor, még nem döntöttük el, nem is akartuk, azt gondoltuk, ha eljön az idő, úgy lesz, ahogy lennie kell. Azért a Szia babát már átrágtuk előtte párszor.

Főztem. Paprikás csirke nokedlivel, mindenki kedvence. Ebéd és alvás, most én is vágytam rá. Ébredéskor felültem, és egy nagy durranás volt a hasamban, olyan, hogy a baba végtagjai is beleremegtek. Nem tudtam, mi lehet, hisz azelőtt sosem ment el a magzatvíz magától, így, fájások nélkül. De csak csordogált valamicske, de épp hogy egy csepp. Aztán vér is… De nem ijedtem meg, tágulási vérzés lehet.

Hívtam a bábát, kérdeztem, minden oké, tényleg az lesz, semmi gond. Figyeljük. Fájás sehol, viszont így biztosan tudhattuk, hogy ebből tényleg baba lesz hamarosan, így a fiúkért hívtuk a nagypapát. M. és a két nagy még elmentek a nagy első diákjához igazolványképet csináltatni, én meg nekiálltam nokedlit szaggatni. Még rengeteg nyers tészta volt, ha hagyom, tönkre megy. Szaggattam, szaggattam, és hopp, valami összehúzódásszerű jött, óra: három-négy körül volt. Aztán még egy és még és még. Nem marad abba, hurrááá!

Negyedóránként jöttek, én meg szaggattam a rengeteg nokedlit. Hívtam a fiúkat, hogy siessenek, valami lesz. És hívtam a titkos segítőt, a megmentőm, aki vállalt simán, győzködni se kellett, pedig nem lehetett volna, nevezzük Q-nak… Aki előre mondta, ha bármi baj lesz közben és hívni kell valakit, az veszélyes számára, ha ott találják. El kell bújjon!? Ez annyira bennem maradt, ez a kép. Teljes megalázottság… Hol élünk mi?!

Mondtam, hogy tízpercenként jönnek, de hogy még főzök és nem vészes. Majd három-négy fájással később újra hívtam, hogy mégis jöjjön most már, mert öt percre beálltak! És tényleg, innen nem volt visszaút.

M. hazaért, majd hamar megjött Q. is, megnyugodtunk mindketten, ezt nem egyedül kell csináljuk! Szívhang, minden rendben, zuhanyoznék, sőt, fürdenék. Így is tettem, többiek tevékenykedtek a konyhában, ami egyben a nappalink is volt. Q. levett egy könyvet a polcról és olvasott.

Minden olyan természetes volt. M. bejött, és beszélgettünk, és fájdogáltam. És egyre jobban és jobban, már nem volt megállás, a mondatok félbeszakadtak, és a kád szélét döngettem az öklömmel. Most nem kiabáltam, talán mert bennem volt a félelem a lebukástól, talán mert most máshogy fájt, másképp éltem meg, de fájt, rendesen!

Aztán telt az idő, és rájöttem, hogy kérhetek segítséget, Q. azért ül a konyhánkban, hogy nekem segítsen! Ez valahogy nehezemre esik, a segítségkérés… Sőt, mástól kérni egy pohár vizet, ha ajánlja, még akkor se mindig. Szóval, ezt fel kellett ismernem, és szóltam M-nek, hogy hívja be, kérek borogatást vagy masszírozást vagy valamit. És kaptam, és hogy az mekkora csoda volt?! Egészen más lett az egész, már nem egyedül csináltam, már együtt voltunk, nem gondoltam volna, hogy ez ennyit számít. Ha tudom, már rég szóltam volna, hogy jöjjön be ő is.

Egy idő után szólt Q., hogy szálljak ki inkább, kint „megágyazott” a konyha/nappaliban, a nagy fotelen, ahol az előzőt is szültem. Féltem kiszállni, féltem, hogy másképp fog fájni, és nem tudom, hogy, és nem tudom, mennyire, de biztos még ennél is jobban, ez visszatartott kicsit. Kellett még két-három fájás, mire rá bírtam venni magam az összehúzódások közti rövidke szünetben, hogy felálljak és kiszálljak. Segítettek. Két lépéssel arrébb, a mosógépnél elakadtam, rádőltem, és lábujjhegyre álltam, fááááj… „Q., segíííts!”

Ez volt a nagy különbség a második és a harmadik szülésem közt: hogy itt volt segítség, akinek tudtam panaszkodni, ha kellett, és mondhattam, hogy fáj, a másodiknál nem akartam mondani, hisz szegény M. volt velem csak, és neki elég baj volt az egész helyzet, hogy neki kell helyt állnia, nemhogy még fáj is nekem, és szenvedek. Most szenvedhettem, ha úgy esett jól, és vinnyoghattam is, bár utóbbi nem esett jól, de jött és jött, közben meg, hallva magam, irtóra szégyenkeztem magam előtt, hogy milyen hangokat bírok kiadni, vinnyogok! De nem baj, ez van, minden rendben a szüléssel, haladunk, szívhang jó, és ez a lényeg, nem a vinnyogás.

A konyhába érve négykézláb felkapaszkodtam a támlára a fotelben, és itt már nem emlékszem, hogy egy óra telt el vagy tíz perc, iszonyú intenzív volt az egész, és hagytam magam, hagytam, hogy fájjon.

Kitolás közben bevillant egy kép, hogy az ajtónál rendőrök állnak, és bármikor becsengethetnek… Majd elhessegettem a gondolatot, most gyereket kell szülni!

Lassan, lassan jött is a feje. Majd szépen a teste is, a videóról visszanézve tudom, hogy kétszer a nyakán volt a zsinór, amit Q. egy tapasztalt pörgetős mozdulattal le is varázsolt.

Kis kék csomag, széttárt karokkal, megilletődve, vártuk a nyekergést, sokáig kellett várni, úgy tűnt, mint ha örökkévalóságig várnánk, aztán csak belekezdett, és visított élesen, mint a villám csapott a csendbe, és abba se hagyta. Nagyon kis panaszos volt, aztán szépen megnyugodott, Q. elment.

Este tíz körül született meg, egyig együtt voltunk, majd maradtunk mi hármasban a friss kis családtaggal. Felöltöztettük, és lefeküdtünk aludni. Hajnal három körül erőre kaptam, addig négykézláb bírtam csak „felkelni”, de most végre vitt a lábam is. És a jól megérdemelt hatalmas tál paprikás csirkémet jó sok nokedlivel bekanalaztam, mint aki jól végezte dolgát. Jól is végeztem! Hagyták, hogy végezzem, és ment minden magától…

Nem volt taps, nem volt ujjongás, hogy megvan, jól van, olyan hétköznapi volt az egész, beolvadt a napunkba, az életünkbe… Igazi hétköznapi csoda!

D. E.

Első szülésem > > >
Második szülésem > > >