igaz történetek szülésről, születésről

20. mese: „Gyere, mert megvárlak!” (Ádám születése)

20. mese: „Gyere, mert megvárlak!” (Ádám születése)

Az otthonszüléssel, és egyáltalán a szülés fogalmával először 2009-ben találkoztunk, amikor a párommal részt vettünk egy független bába előadásán. Ledöbbentünk, és ugyanakkor teljesen elvarázsolt bennünket az, amit ott láttunk, hallottunk, annyira más volt, mint az általunk ismert, „túl kell esni rajta” mentalitás. Már akkor tudtuk, hogy szülni csak háborítatlanul érdemes, sajnos kellett még egy plusz kört futni, amíg készek lettünk rá.

Három évvel később vártuk első gyerekünket. A párom nagyon támogatott már akkor az otthonszülés irányában, ha rajta múlik, simán otthon maradtunk volna. Én akkor még nem voltam készen rá. Biológusként az egészségügyben dolgoztam, és bár tisztában voltam vele, hogy nálunk, Erdélyben kórházban lehetetlen háborítatlanul szülni, úgy gondoltam, hogy nem merek elsőre otthon szülni, a józan eszem meggyőzött, hogy a kórház mégis csak biztonságosabb.

Mivel mindenképp apás szülést szerettünk volna, ami az itteni egyetemi kórházban kapásból nem lehetséges, és minél kevesebb rutinbeavatkozást, a megye egyetlen magánszülészete mellett döntöttünk. Mint utólag kiderült, ez nagy melléfogás volt. Az orvosok mindent megígértek, aztán a vajúdás alatt a protokoll sokkal szigorúbb lett, mint az állami kórházban, ezzel védve magukat az esetleges műhibaperektől. Egyszerűen nem tudtam szülni az adott körülmények között, csalódottságomban teljesen összeomlottam, és a műtőben, császárral végeztük.

Igyekeztem túltenni magam a műtéten, és megfogadtam, hogy a második szülésem nem ilyen lesz. Elkezdtem nyitni, információt, kapcsolatot keresni, hogyan lehetne itthon háborítatlanul szülni. És kellő időben új emberek jöttek az életembe, akik megadták a keresett információkat. Így, amikor a második babánkat terveztük, részt vettem egy másik független bába szülésfelkészítőjén, majd császárfeldolgozó workshopján. Sikerült nagyjából elengedni a múltat, és megtanultam bízni, hogy a történtek ellenére is lehet részem háborítatlan szülésben.

Sokkal tudatosabban hívtam a második babánkat, kértem, hogy olyan valaki jöjjön, aki hozzásegít egy gyógyító szép szülésélményhez. Jött is második próbálkozásra.

Az elején még nem fogalmazódott meg bennem tisztán, hogy otthon szeretnék szülni. Még mindig úgy gondoltam, hogy a kórház biztonságosabb, főleg, hogy császár után szeretnék hüvelyi úton szülni. Kezdetnek elég volt az is, hogy meg kellett harcolnom az orvosommal a VBAC lehetőségéért.

Már az első hetekben éreztem, hogy ez egészen más várandósság lesz, mint az első. A lányommal is rosszul voltam az első négy hónapban, de ez a második túltett rajta. Ágyba kerültem, három héten keresztül még a víz is alig maradt meg bennem, közben még szoptattam az akkor másfél éves lányom.

Ugyanahhoz a fiatal orvoshoz mentem vissza várandósgondozásra, aki a lányommal is kísért. Amikor első alkalommal találkoztunk, átnézte a császár utáni papírokat, a kibocsájtót, és megerősítette bennem azt a gyanút, hogy nem volt indokolt a beavatkozás. Azzal tisztában voltam, hogy háború után könnyű hősnek lenni, főleg, hogy egy általa lenézett magánintézményben szültem. Rögtön ki is jelentettem, hogy amennyiben nem lesz komoly orvosi ellenérv, szeretnék hüvelyi úton szülni.

Úgy tűnt, hogy dr. T. támogatja a VBAC-kísérletemet, mégis minden várandósviziten talált valamit, amivel kétségbe vonja döntésemet. Aztán valamikor félidő táján kijelentette, hogy elvileg semmi kifogása nincs, hogy megpróbáljam a hüvelyi szülést, ő mégis programozott császárt javasol. Ha elfogadom, akkor bejön, és megcsinálja a műtétet, ha nem, akkor próbálkozzam az éppen ügyeletes orvossal, mert a terminusom táján ő szabadságon lesz.

Ezzel nagyjából egy időben, az ötödik hónap táján egy éjszaka azzal a független bábával álmodtam, aki hónapokkal előtte tartotta nekünk a szülésfelkészítőt. Reggel azzal a határozott tudattal ébredtem, hogy én otthon fogok szülni, és ehhez többet nem férhetett kétség. Még számomra is érdekes volt ez a hirtelen jött meggyőződés, mivel én még előtte pár nappal is érdeklődtem, hogy melyik magánkórház vállalná be a VBAC-ét az általam készített szüléstervvel. Ez a reggeli ébredés igazi pálfordulás volt számomra, és ettől a naptól kezdve az otthonszülés megvalósítására kezdtem összpontosítani.

Első lépésként felvettem a kapcsolatot a bábával. Ismerte a császáros előzményemet, mégis szinte azonnal rábólintott, hogy ha minden kedvezően alakul, eljön kísérni otthon a szülést. Tudtuk, hogy ez egy nagyon sok változós terv: először is ő kb. 600 km-re lakott tőlünk, a terminusom január hetedike, ami neki akár 12 óra utazást is jelenthet téli útviszonyok között. Bár a császár után eltelt két év, mégis csak egy VBAC-kísérlet lesz, és a legközelebbi szülészet 45 km-re van tőlünk. Ennek ellenére a bába is meg én is úgy éreztük, hogy minden a legsimábban fog menni, bátran belevághatunk. A párom azonnal támogatott, a szüleim úgyszintén (bár édesanyámnak voltak félelmei, ügyesen kezelte), és ezen kívül csak egy-két barátunk tudott róla, akikről tudtuk, hogy feltétel nélkül pozitívan viszonyulnak a tervünkhöz.

Szülés előtt kb. másfél hónappal megtaláltam a doulámat is, aki mellesleg okleveles szülésznő és képzett doula is. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy éppen a szomszéd faluban lakik, és az én szülésem előtt három hónappal otthon teljesen egyedül szülte meg a kislányát, tehát volt közvetlen tapasztalata is. Ő volt a B terv arra az esetre, ha a magyarországi bába nem érkezne meg időben. Feltétel nélkül megbíztam benne, és nem jelentett problémát a gondolat, hogy esetleg csak vele fogok szülni. Éreztem, hogy jó kezekben leszek.

Az utolsó várandósviziten alaposan kikérdeztem az orvosom a VBAC-os tapasztalatokról. Azt mondta, az állami kórházban, ahol dolgozik (és ahol elméletileg nekem is szülnöm kellett volna) kb. három nőből kettőnek sikerül szülni császár után. A közel 20 éves szakmai tapasztalata során még soha nem találkozott hegszétválással, igaz, hogy a VBAC-esekat békén hagyják, szülésindításról szó sem lehet, nem adnak oxitocint.

Becsületére legyen mondva, elmondta, hogy szerinte nekem minden esélyem megvan a sikerre. Sokat számít, hogy az első gyerekemmel több mint 12 órát vajúdtam, furcsállotta, hogy császár előtt nem nézték meg a tágulást, tehát nem tudjuk, meddig jutottam akkor. A baba teljesen rendben volt, a legkedvezőbb pozícióban, már a 38. héten rögzülve, ráadásul súlyra sem becsülte túl nagynak.

Beszélgettünk egy kicsit a protokollról is, ami nem éppen anyabarát, nem lehet nagyon alkudozni. Vajúdás, szülés alatt senki kísérőt nem engednek be, mivel először szülök, lesz gátmetszés, és persze kecskén, háton fekve, kikötözve kell a babát „vezényszóra” kinyomni.

Egyáltalán nem tetszett, amit hallottam, reméltem, hogy nem fogok a kórházra szorulni, azt azonban mégsem mondhattam meg az orvosnak, hogy otthonszülésre készülök. Nálunk Romániában még nincs törvényesen szabályozva az otthonszülés, nincsenek hivatalos független bábáink, itt az a „normális”, hogy bemész a kórházba szülni, és maximálisan, zokszó nélkül együttműködsz a kórházi alkalmazottakkal. Szerencsére egyre több anya kezd felébredni, és nem kér a rendszer kínálta lehetőségekből. Szívből remélem, hogy egyszer megérjük azt, hogy a szülő nő törvényesen is maga dönthessen arról, hogy hogyan, kivel és hol szül mindenféle megbélyegzés nélkül. Nem kell mindenkinek otthon szülnie, csak legyen választási jogunk, hol és kikkel érezzük magunkat maximálisan biztonságban.

Ez a beszélgetés az orvosommal még jobban megerősített a tervünkben. Úgy éreztem, ha a kórházban, mindenféle érzelmi támogatás nélkül 66% esélyem van a sikeres VBAC-re, akkor otthon, ismerős terepen, olyan emberekkel körülvéve, akik maximálisan támogatnak és rám figyelnek, ez az esély minimum 95%. Ez az érv volt, ami végleg eldöntött mindent.

Szép lassan közeledett a szülés várható időpontja. Csendben, szűk családi körben eltelt a karácsony, majd eljött az új év is. Bizakodó voltam, kifejezetten jól éreztem magam a bőrömben. A vérnyomásom is teljesen rendben volt, nem volt semmi, amiért aggódnom kellett volna, csak pozitív gondolataim voltak. A doulámmal már jó előre kinéztük, hogy terminus előtt pár nappal telehold lesz, szinte biztosra vettük, hogy akkor fog elindulni a kisfiam.

És így is lett. Január negyedikén hajnali háromkor arra ébredtem, hogy minden csupa víz alattam. Burokrepedés. Egy pillanatra elkapott a félsz. Pont úgy indul, ahogyan nem szerettem volna. Költöm a párom, nagy lelkesen kiugrik az ágyból, indul ellenőrizni a hőmérsékletet és a meleg vizet (fás kazánnal fűtünk). Nem győztem csillapítani, hogy a szülés még kicsit odébb lesz.

Ahogy kikeltem az ágyból, jöttek az első kontrakciók. Amint teljesen magamhoz tértem, azonnal hívtam a pesti bábámat, majd a férjem felhozta az itteni doulámat (pótbábámat). Mire megérkezett és szívhangot hallgatott, rendszeresek lettek a fájások, még enyhék, de kevesebb mint tíz percre jöttek. A párom és a doulám kételkedve néztek össze, egyértelmű volt számukra, hogy pár órán belül megszülök. Még egyszer felhívtam a pesti bábát, megkértem, hogy induljon. „Gyere, mert megvárlak!” És ő hajnali négykor elindult, én meg berendezkedtem a várakozásra.

Bár enyhék voltak a kontrakciók, aludni már nem tudtam. Emlékszem, azon a télen akkor volt a legnagyobb havazás, egész nap esett a hó. Szép lassan megvirradt, reggel felhívtam a szüleimet, hogy jöjjenek a kétéves lányom után, mert vajúdok. Ahogy teltek az órák, egyre ritkultak a fájások, a magzatvíz szivárgása megállt. Minden eshetőségre készen összepakoltam a kórházi táskám, hogy ha mégis menni kell, ne az utolsó percben kapkodjam.

Délelőtt még ebédet főztem, teljesen jól éreztem magam, vártam a bábámat, akivel közben telefonos kapcsolatban voltunk. Félóránként jött egy-egy kósza összehúzódás. Lassan kételkedni kezdtem, hogy valóban elkezdődött-e a vajúdás, és vajon mikor fogok szülni. Apukám volt az, aki átlátta a helyzetet, és megnyugtatott, hogy amint megérkezik a bábám, beindul a tényleges szülés.

A bába több mint 12 óra autózás után érkezett meg. Viccelődve fogadtam, mondtam, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy szülni akarok. Ebédelt, majd a téli szürkületben sétálni hívott hatalmas kertünkben. Közben meghitten beszélgettünk hármasban, vele és a doulámmal.

Este hét óra lett, mire bejöttünk a sétából, és ekkor kezdtek beindulni rendesen a fájások. A doulám még hazament a három hónapos kislányához, mondván, hogy úgysem lesz itt egyhamar szülés. De most már határozottan éreztem, hogy elkezdődött a szülés. Egy óra múlva, este nyolc órakor már én kértem a bábát, hogy végezzen belső vizsgálatot, tudni szerettem volna, hol tartunk. Diplomatikusan csak annyit mondott, hogy még nagyon a folyamat elején vagyunk, de nagyon puha a méhszájam, és szerinte jól fogunk haladni. Utólag bevallotta, hogy csak 1 cm-re voltam nyitva.

Eléggé letörtem, és úgy a bábát, mint a férjemet aludni küldtem, mondván, hosszú lesz az éjszaka. A következő majdnem két órában egyedül maradtam a gondolataimmal, érzéseimmel. Eleinte segített a forró vizes zuhany, de ahogy telt az idő, már nem tudta enyhíteni a fájdalmam. Közben darabokban távozott a nyákdugó, és tudatosan próbáltam koncentrálni, hogy kinyílok.

Mindenféle lazítási technika eszembe jutott, amit az elmúlt hónapokban olvastam, de nem nagyon sikerült hatékonyan alkalmazni őket, egyre kevésbé tudtam koncentrálni. Fáradtnak éreztem magam, kétségeim voltak afelől, hogy lesz-e elég erőm kitartani. A nagy hibát ott követtem el, hogy mindenképp uralni akartam az összehúzódásokat, nem sikerült eggyé válni velük, folyamatosan ellenük feszültem.

Közben érzelmileg mélypontra kerültem, úgy éreztem, nincs tovább, nem tudom végig csinálni, most azonnal akarok a kórházba indulni, egyenest a műtőbe. És dühös is voltam magamra, hogy megint feladom. Mint utólag kiderült, nagy szerencse volt, hogy a kórház ilyen messze volt, ha közelebb lett volna, szinte biztos, hogy bementem volna.

Este tíz óra előtt felköltöttem a férjem, hogy nem bírom tovább. Lejött a bábám is. Olyan nyugalmat és erőt sugárzott felém, hogy elszégyelltem magam. Ismét kértem, hogy vizsgáljon meg, kifejezetten szükségem volt a számszerű adatokra, hogy lássam, haladunk. Bő négy centinél tartottunk, ott, ahol császár előtt az utolsó vizsgálatnál. Akkor eldöntöttem, nem megyünk sehova, végig csinálom az egészet.

Az elkövetkező három és fél óráról csak homályos emlékeim vannak. Sokáig csak a férjemmel meg a bábával voltam, felváltva borogatták a derekam, hasam, ami nagyon sokat segített. A férjem nagyon beletalált a doulaszerepbe, folyamatosan ölelt, tartott, tőle tudtam elfogadni a legtöbb segítséget. A bábám olyan varázslatos erővel rendelkezett, hogy csak rám tette a kezét, és már nem is éreztem akkora fájdalmat.

Egy adott ponton kipróbáltam a fürdést is, ez nem jött annyira be. Egy percet nem tudtam feküdni, muszáj volt végig állnom. Közben a bába egyre gyakrabban hallgatott szívhangot, de egyáltalán nem zavart. Úgy volt ott, mintha ott sem lenne, maximális alázattal próbált a legtöbbet segíteni. Életemben nem találkoztam ekkora alázattal, elfogadással, támogatással.

Gyorsan tágultam, éjfél előtt meghaladtam a nyolc centit. Ekkor érkezhetett meg a doulám, de nem érzékeltem a jövetelét. Már hangosan kiabáltam, totál elvesztem a fájdalomban, amit így utólag nagyon bánok. Nem tudtam tudatosan, szépen átélni ezt a folyamatot, minél hamarabb túl akartam lenni rajta.

Az elülső méhszáj, valószínűleg a heg miatt, nagyon nehezen tűnt el, a bábának muszáj volt kézzel is tágítania. Bár pokolian fájt, mégis pozitívan éltem meg, mert tudtam, hogy csak segíteni akar, és ezzel is közelebb kerülünk a kisfiam világra jöveteléhez.

A vajúdás alatt végig tökéletes biztonságban éreztem magam, egyszerűen tudtam, hogy velünk semmi rossz nem történhet. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy én most meghalok. Bár ilyen nagy fájdalomra nem igazán voltam felkészülve, de tudtam, hogy csak ki kell bírni, mert a végén minden jó lesz.

Több helyzetet is kipróbáltunk, végül a kitolásnál a férjem nyakában csüngtem, ő a karjaiban tartott, a bábám és a doulám a lábamnál térdeltek. Határozottan megkönnyebbültem, amikor végre teljes erőből nyomhattam, és a kontrakciók között is lettek pár másodperces szünetek, amikor összeszedhettem minden erőmet. Most már szinte percenként hallgattak szívhangot, ami végig jó maradt.

Egy adott ponton úgy éreztem, hogy szétszakad a testem, de tudtam, hogy már nincs sok hátra. Az egész alfelem borzasztóan szúrt és égetett, abszolút nem érzékeltem, hogy a bába borogatja, tartja a gátamat.

Arra a pillanatra tisztán emlékszem, amikor megszületett a fejecske. Határozottan éreztem, hogy mozgolódik bennem a kis emberke, igyekszik kiszabadulni a szorításból. Hallottam a bábát, amint mondja, hogy már légzőmozgásokat végez. Akkor már tudtam, hogy erős, egészséges fiam születik.

Még néhány nyomás, és kicsusszant a teste is, ez már lényegesebben könnyebben ment, mint a fejecske. Ahogy az órára néztem, hajnali fél kettő volt. Azonnal hallottam a határozott, mérges sírást, amint a bába kezében volt.

Jó pár pillanatba telt, amíg sikerült elengednem a férjem nyakát, és meg tudtam fordulni. Félig-meddig fekvő helyzetbe kerültem, azonnal rám tették a törölközőkben bugyolált babát. Mintha elvágták volna a sírást. Felemelte a fejecskéjét, és érdeklődve szemlélt bennünket. Óriási harmóniát, hatalmas nyugalmat éreztem, de nem volt az az eufória, amiről sok anyuka beszámolt. Egyszerűen így volt tökéletes az a perc.

Csak most kezdtem visszatérni a valóságba, érzékelni a környezetemet. Elcsodálkoztam azon, hogy csak félhomály volt a szobában, figyeltek arra, hogy ne erős fény fogadja a babát. A méhlepény hamar megszületett, és több mint két órát volt rajtam a baba, mellettünk a méhlepény. Aztán a párom vágta el a köldökzsinórt.

Ezalatt a két óra alatt meghitten beszélgettünk, a fiam a születését követően 15 percen belül egyedül szopizott. A bába közben megvizsgált, szerencsére nem volt komolyabb repedésem, a gátam ép maradt, épp csak annyi horzsolásom volt, hogy érezzem, most szültem.

A párom együtt vizsgálta át a méhlepényt a bábával, ami teljesen rendben volt. Amíg én lezuhanyoztam, megmérték a legényt, 3250 grammal és 52 cm-rel jött a világra.

Hajnali hat óra fele tértünk nyugovóra. Én csak néztem a mellettem szuszogó babát, és képtelen voltam betelni vele. Az elkövetkező három napban teljesen megszűnt körülöttem a világ, és csak a gyönyörű kisfiamat láttam. Szerelmes voltam a saját fiamba, de ez nagyon másfajta szerelem volt, mint amit valaha is éreztem.

A továbbiakban minden a legjobban alakult. Ádám ügyesen szopizott, szinte semmit sem veszített születési súlyából. Nem sárgult be, nem görcsölt, szépen gyarapodott heti 300 grammokat.

Egyedül a családi orvosunkkal volt kezdetben egy kis nehézség, mert nehezen fogadta el, hogy nem kórházban szültem, de megismerve a részleteket, megértette, hogy valószínűleg így volt a legjobb mindannyiunk számára.

A községben valóságos hősök lettünk. Amikor a férjem leadta az anyakönyvezéshez a papírokat, összegyűlt a fél hivatal, és mindenki őt faggatta, hogyan is volt ez az otthonszülés. Kezdetben bolondoknak tartottak bennünket, aztán csodáltak, gratuláltak, és néhányan irigykedtek is. Egy percig sem tagadtuk, hogy tervezett otthonszülés volt.

A kisfiam lassan 14 hónapos, nagyon békés, nyugodt, mosolygós baba, teljesen más, mint a lányunk. Tökéletesen kiegészítik egymást. Még szopizik, együtt alszunk, rendkívül szoros a kapcsolatunk. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott nekem ez az otthonszülés, és szívből kívánom minden nőtársamnak, hogy legalább egyszer az életben legyen egy hasonló szülésben része. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem mentem be a kórházba.

Ezúton is köszönöm a bábámnak, hogy bevállalta a szinte lehetetlent, és ekkora távolságra eljött kísérni bennünket. Köszönöm alázatát, türelmét és támogatását, amit feltétel nélkül adott. Köszönetet mondok továbbá férjemnek és doulámnak, akik teljessé tették a csapatot, és akik nélkül, egyedül, kórházi körülmények között nem sikerült volna a VBAC. És persze nem hagyhatom ki a fiam sem a sorból, aki csodásan együttműködött velünk. Köszönöm az égieknek, hogy így alakult.

D. O.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.