igaz történetek szülésről, születésről

659. nap: Természetesként volt kódolva bennem (Hunor)

Megjelent: 2012. júl. 25.

A történet talán úgy kezdődik, hogy én is császármetszéssel születtem, még a múlt században. No, meg a bátyám is. Valahogy természetesnek volt ez elkönyvelve, így is lehet születni, ha másképp nem megy.

Amikor elsőként várandós lettem, annyira rózsaszín volt a felhő a fejem körül, hogy nem készültem különösebben a szülésre, majd lesz valahogy, a „természet” majd megoldja, annyi minden kialakul körülöttem az életben, ez is meg lesz.

A babám sokáig farfekvéses volt, ekkor kezdtem el ijedezni, mi van, ha mégis császáros lesz, ezért mindenféle módszert kipróbáltam (pl. kineziológia), hogy ő meggondolja magát. Ez valamikor a 36. hét tájékán meg is történt, klinikai orvosom, akihez havonta szorgalmasan jártam, megnyugtatott, most már rendben megszülethet.

Akkor már hírből hallottam az otthonszülésről, de nem érdekelt különösebben, mit árthatna nekem a kórház, gondoltam, hiszen ott „nőttem fel”, második otthonom ‒ egészségügyi végzettségem révén.

Sajnos, az ártás mégis elkezdődött a nagyon jó fej, rendkívül szimpatikus, de leterhelt és kissé kiégett klinikai orvosom által. Azzal kezdte, hogy „csak egy utolsó vizsgálat” címszóval behívott a 39. héten egy adott nap reggelére a kórházba. Kissé fájdalmasnak tűnt a vizsgálat. Majd felküldött CTG-re. Enyhe kontrakciók jelentkeztek, amelyek alatt leesett a baba szívhangja. Hát, akkor telefonáljak haza, mondták, most már szülni fogok.

Később állt össze bennem a kép: ügyeletes volt aznap az orvosom. Unta már az éjszakai szüléseket, pláne munkaidőn kívül, így ujjaival kissé tágította, megpiszkálta a méhszájamat, induljon be a szülés.

De mi nem voltunk készek rá, sem én, sem a babám. Én kialvatlan, fáradt, éhes és szomjas voltam, a babám, gondolom, ijedt. Így nem voltak hatékony fájásaim, nem tágultam. A szülőszobán inni nem adtak, így titokban kijárkáltam a vécére inni. Az éhségemet már nem tudtam csillapítani, mert a férjemnek ki volt kapcsolva a telefonja, így nem volt senki mellettem. Délután négy körül ért be végül, szerencsére a csomagom már kész volt, így hozott nekem gyümölcslét, végre egy kis kalória, de fél óra múlva viszont is láttam mindet a kórházi lepedőn, sugárirányban távozott.

Öt körül az orvos annyira csóválta a fejét, az idő múlását tekintve, hogy elhatározta, burkot repeszt. Ez elviselhető volt, de utána a CTG-s hanyattfekvés az ágyban, egyre erősödő fájásokkal, kevésbé. A kisbabámnak sem tetszett ez a fordulat, mert folyamatosan leesett a szívhangja a fájások alatt. Ettől az orvos aggódni kezdett, várt valamennyit, majd közölte: „Ha ez így megy tovább, keresek egy kést!”

Hát keresett. Pillanatok alatt felgyorsultak az események, altatáshoz előkészítettek, és már toltak is a műtőbe. Nem tiltakoztam, átadtam magam az eseményeknek, kissé meg is könnyebbültem, hogy vége lesz hamarosan, megszületik a kisbabám.

Este hat után született meg Hunor, engem hamar felébresztettek, így láthattam a nedves fejecskéjét, nagy szemével nézelődött, gyönyörű gyermek volt. Éjszakára bevitték az újszülött osztályra, én megkönnyebbült-elégedett voltam, hogy megszületett, egészséges, szép – és én „ilyen könnyen” megúsztam a szülést.

Másnap hajnalban lábra állítottak, és nagyon nehezen, de lesétáltam a babámhoz, karomba vettem, ő meg rám nézett! Békésen, nyugodtan, mintha sosem lettünk volna elválasztva egymástól. Nem felejtem el a pillanatot, amikor először próbáltam megszoptatni, nem tudtam elképzelni, hogyan fér majd bele a mellbimbóm a pici szájába. Akkor még annyira új és ismeretlen volt a helyzet, hogy egy másik ember, ez a kis emberpalánta az én testemet használja, immár kívülről, az életben maradásához és növekedéséhez, egyfajta szemérem is elfogott.

A kórteremben hatan voltunk anyukák, többnyire elsőként szülők, így naponta jött a csecsemős nővér tanítani minket a babákat ellátni (nem is láttam előtte pelenkázást). Egyfajta sorsközösség alakult ki köztünk a pár nap alatt, amíg benn voltunk, így jó volt a hangulat. Nekem összességében is nagyon remek hangulatom volt, szinte eufórikus, fel voltam teljesen dobva, nagyon keveset aludtam, mégis rengeteg energiám volt: boldog voltam.

Lehet, hogy tényleg természetesként volt kódolva bennem a császármetszés, ugyanis semmilyen aggályt nem ébresztett bennem, én teljesen elégedett és boldog voltam a kisbabámmal, végül is egyszer már elhárítottam, megtettem a magamét a császármetszés elkerülése végett (amikor farfekvéses volt a baba), és ha végül mégis császáros lett, akkor ennek így kellett lennie.

A babázás, gyereknevelés továbbra is felhőtlenül zajlott, csak akkor kezdett nekem valami derengeni, amikor második babámat vártam, és közölték, nem biztos, hogy megszülethet természetes úton, pontosan az előzetes császármetszés miatt…

B. M

Árnika >>>
Imola >>> 

Véletlenül kiválasztott mesék.