igaz történetek szülésről, születésről

1321. nap: Buborékban születni (Lilla)

1321. nap: Buborékban születni (Lilla)

Elküldöm a mi szüléstörténetünket. A rövidített, nyilvánosan is vállalható verziót. Alig múltam 17 éves, amikor a szülés.hu-n elolvastam a szüléstörténeteket. Egymás után faltam őket, és mindig nagyon vártam, hogy bővüljön a lista, mert annyira jó volt olvasni. Amikor ott „elfogytak”, próbáltam más oldalakon is keresgélni. Akkoriban keveset találtam, még nem volt ennyi fórum, mint most, és különösen érdekeltek a kórházi történetek, amiket ha találtam is, teljesen más élményt nyújtottak. Az addigiakkal ellentétben a kórházi szüléstörténetek mind nagyon rövidek, sablonosak, egyhangúak voltak. Sehol egy mesés sztori, amiben megelevenedik az olvasó szeme előtt a helyszín, a hangulat, az érzések, a csoda. Úgy gondoltam, hogy ez nem az anyukák írói tehetségén múlik. Óriási szakadékot éreztem az otthon (bábával) való szülés és a kórházban történő szülések között.

Majd eltelt hét év, ami közben figyelemmel kísértem az otthonszüléssel kapcsolatos ügyek alakulását, képben voltam. Volt egy elképzelésem arról, hogy én hogyan szeretném. És minden másképp lett. Amikor hallottam a híradóban dr. Cs. nyilatkozatait, az „otthonszülés kórházban” kifejezését, hát szabályosan rosszul voltam. Paradoxon. Nem tudtam másként értelmezni.

Aztán megfogant a kisbabám, nagyon vártuk, de nem terveztük, ő jött, először azt hittem, a legrosszabbkor. Hiszen ekkor volt tilos otthon szülni, a rendelet élt, engedélyek még sehol stb. És mégis hihetetlenül jól alakultak a dolgok a körülményekhez képest, és tudom, hogy Nektek köszönhetjük ezt a sok változást, ami néha kevésnek tűnik, de én most egy mesés kórházi szüléstörténetet tudok nektek elküldeni!

Hogy miért nem küldtem eddig? Talán azt reméltem, hogy már nem kell tovább számolnunk!

Kislányom pont arra a zűrzavaros időszakra időzítette jövetelét, amikor éppen tilos volt az otthonszülés. Az infohétre azért elmentem, hiszen évekkel ezelőtt elhatároztam, ennyi jár, bármi lesz még tavaszig. Majd sok-sok lehetséges utat végiggondolva választottunk egy szülésznőt, nem sejtve, hogy ennyire jó döntést sikerült hoznunk ezzel. Örök hála ezért a lehetőségért a D. kórház szülészetének, akkori osztályvezető főorvosának (személyesen nem találkoztunk).

A terminust kicsit túlléptük, házi praktikák és bábakoktél ellenére sem indult meg magától a szülés, így reggel hétre CTG-re mentünk be a szülésznőmhöz Ferivel, gyalog az erdőn át. CTG, ultrahang, majd a főorvosi vizsgálat, aminek a végén prosztaglandinos indítás rendeltetik el, azonnali hatállyal. Szerettem volna elkerülni azt a helyzetet, hogy a szülésznőmnek egy ledolgozott műszak után kelljen velem bent maradni, mégis így alakult. Nem reggeliztem, innentől pedig nem volt szabad. Szőlőcukor és víz volt az egész napi menüm. Szép lassan, ráérősen intézték a felvételt, közben 20-25 percenként már maguktól jöttek összehúzódások. Délben kaptam meg a prosztaglandinzselét, amiből nem sokat éreztem, de onnantól tényleg ötpercenként voltak kedves, fájdalmatlan, de határozott kontrakciók. Drukkoltam, hogy ne múljanak el, mint már annyiszor az elmúlt pár napban. A dúlám is megérkezett, és lassan elfoglalhattuk a legalternatívabb, lakberendezett szülőszobát.

A férjem, a szülésznőm és a dúlám felváltva masszírozták a derekam, amikor úgy látták jónak, homeopátiás bogyókat is kaptam és finom illatú olajokat. Szép lassan azért haladt a dolog. Az első CTG-t fekve csináltuk, borzasztó kényelmetlen volt, de gondoltam, csak 20 perc, kibírom én azt. Csakhogy így nem voltak teljesen jók a szívhangok. Amint kényelmesebb pózra váltottunk, rendeződött. Mennyire igaz, hogy ami nem jó a kismamának, az a babának sem…

Rendszeres időközönként ki kellett menni vizsgálni, a szülésznő mindig biztatott, bár mintha kétszer egymás után ugyanazt mondta volna a tágulásról. Többször emlegette a forró fürdőt, mint lehetőséget, de én nem mertem elfogadni, még féltem, hogy annyira jól csillapítja a fájdalmakat, hogy el is múlnak. Maradt a masszázs és a magamra figyelés, nagyjából este hatig. Én akkor néztem utoljára az órára, és akkoriban tartottam kétujjnyi tágulásnál.

Időnként be-benyitogattak, volt, aki kulcsot keresett, más valaki matracot vitt el, egyszer egy műtősnő nézett be, mert a doktor úr azt mondta, innen kéne vinni valakit császárra. Segítőim gyorsan útbaigazították, hogy a folyosó másik végéről lehet szó. Szerencsére legalább szülésfelkészítő csoport nem vonult be, mint ahogy néhány hete minket is lazán betereltek megcsodálni egy gyertyafényes vajúdást, az lehet, hogy engem frusztrált volna. Ennyi nem zavart, mert mindig ott voltak mellettem ketten-hárman, és azonnal fogadták a betérőket, nekem nem kellett foglalkoznom senkivel. Biztonságban éreztem magam és a kisbabám. Ahogy haladt előre a vajúdás, egyre inkább nem létezett számomra más, így voltam egy képzeletbeli védőbuborékban, amit ők tartottak nekem. Műszakváltáskor beköszönt egy kedves fiatal doktornő, ránézett a CTG-re, nagyon szimpatikus volt, megnyugtató, de azért nagyon reméltem, hogy nem lesz szükségem a segítségére.

Este egy vizsgálatnál elpattant a burok, aminek nagyon örültünk, mert így volt mit adminisztrálni, háromujjnyi méhszáj mellett. Arra számítottam, hogy ettől látványosan begyorsul a folyamat és majd jobban fog fájni, de nem így lett.

Már nagyon untam, hogy ki kell menni a vizsgálóba, igaz, ott volt vécé. Utolsó alkalommal már mielőtt fölültem az ágyra, még meg kellett várni egy összehúzódást, Feri nyakába kapaszkodva, arcomat a vállába fúrva próbáltam halkítani a feltörő nyögéseket. Örömmel meg is jegyezte a szülésznő, hogy „aha, ez lesz az”. Ez úttal nagyon kellemetlen volt, nem maga a vizsgálat, hanem hogy ott kellett feküdnöm. Már nem volt feszes a méhszájam, megbeszéltük, hogy most kezd majd bedurvulni a helyzet, ha gondolom, mehetek a kádba. Most már én is úgy gondoltam, így mentünk vissza a szülőszobába.

Megváltozott az eddigi érzés, már élesednek a fájások. Tényleg fáj, nem úgy, mint eddig. Az idáig olyan kényelmes támaszkodós póz már nem jó. Állni sem jó, keresem a helyem. Innentől kezdve eszembe se jut, hogy ez leállhat. Vagy csak már nem érdekel? Vizet kérek. Inni kapok, ami jó, de nem arra gondoltam. Mutatok a kád felé, valahogy nem tudom, hogyan kérjem, amit szeretnék. „Nagy vizet.” hangzik a dúlahang. Igen! Tényleg milyen egyszerű. Megértik, és már készül is a fürdőm. Reménykedem, hogy minél előbb belekerülök, de nem vagyok gyors. Jön egy sodrás, nem bírom állva, letérdelek a kád elé. Jönnek kezek is segíteni, meg egy szivacsmatrac, hogy arra térdeljek, de nem akarok én ott maradni, csak amíg muszáj. A következő szünetben segítenek beszállni a vízbe.

Nagyon meleg, pont olyan, mint kisgyerekkoromban a fürdővíz. Következő szünetben belefekszem. Tényleg nagyon jólesik. Így nem fáj. Az az éles fájdalom, ami miatt le kellett térdelnem az előbb, így eltompul, szinte olyan, mint az elején. Meg is kérdezem a dúlámat, nem baj-e, hogy ennyire lecsillapodott. Valamit válaszol, amit magamnak úgy fordítok le, hogy nem. Megnyugszom, és elhatározom, hogy akkor én most alszom. Szembecsukva lejjebb csúszom a kádban, hogy ellepje a víz a vállaimat. Jólesik a meleg. Nem alszom el, de pihenek.

Feri közben telefonál, mert az otthoniak izgultak, hisz egész nap nem adtunk hírt magunkról. Hallgatom, ahogy beszél. Centikről van szó, abban maradnak, hogy legalább hat centit jelent a bő háromujjnyi. Kellenek az adatok, még ha nem is egyértelmű, mit jelent, mégis mindenkit megnyugtat, ha „tud valamit”. Nem voltam sokáig a kádban, talán fél órát, de csak utólag tudom, mert akkor nem éreztem már az idő múlását.

A szülésznő egy kis szürke kézi készülékkel hallgat szívhangot. Örülök, hogy ez is ilyen egyszerűen megoldható, odanyomja a hasamra, és halljuk is. Nyugodtan fekszem vízben, és ha jön egy hullám, lassan nagyokat lélegzem, mint eddig. Közben mintha jó lenne nyomni. Felrémlik, hogy van olyan szülés, amikor még a teljes tágulás előtt érkezik tolóinger, akkor engedni kell ennek, mert segíti a tágulást. Amikor ezt hallottam, gondoltam, milyen jó lehet ilyen szerencsésnek lenni, de aztán nem is foglalkoztam ezzel idáig. Erre most itt a lehetőség, hogy kipróbáljam. A következő sodrással együtt nyomok, és az hihetetlen jó érzés.

Néhány ilyen után aztán megint megváltozik minden. A hasam teljesen kiemelkedik a vízből, mintha valami fölfelé húzná a köldökömnél fogva, és már nem tudok sóhajtozni, erőlködős hang jön. Ahogy vége, visszacsobbanok a vízbe, egy pillanatra kinyitom a szemem. A dúlám a kád mellett ül, őszinte döbbenettel az arcán. A szülésznő kérdez, hogy van-e tolóingerem. Homlokráncolva gondolkodom, hogy erre most mit válaszoljak. Tulajdonképpen igen, éreztem valami ilyesmit, de nagyon gyengén. Mi van, ha mégsem? Magamban úgy döntök, inkább várok még egyet, megfigyelem, és utána válaszolok. Azt én egyáltalán nem érzékelem, hogy esetleg percekig kell várni, hogy én valamit ki is mondjak a gondolataimból, de senki nem is sürget.

Én úgy érzem, azonnal jön is a következő, megint felránt, nem jó feküdni, baromi kényelmetlen, most már egyértelmű és nagyon erős. Viszont a hasam alja már nem feszít. Amikor vége, megint visszafekszem. Megint kinyitom egy pillanatra a szemem, ezúttal a szülésznőt látom, jön vizsgálni. Szóval nem kell a válaszadással fáradoznom, ez jó. Hátraszól a többieknek, szóljatok a csecsemősnek. Rápillantok, mert nem hiszek a fülemnek, hogy mondhat ilyet? Csecsemősnek szólni? Máris?

Közben összeszedem magam, hiszen mindjárt itt a következő sodrás, és nekem még előre kéne dőlnöm, fölkelni, vagy megfordulni. Mindegy, csak ne fekve érjen a következő hullám. Segítenek kiszállni, ez is egy tökéletes megoldás a problémámra. Vastagon be is takarnak lepedővel, nagyon jólesik, így nem fázom. Kinézem magamnak a franciaágyat, és még időben el is érem a következő összehúzódás előtt. Követik a mozgásom, matracot terítenek az ágy elé, arra térdelek, az ágyra pedig remekül rá lehet támaszkodni. Így ebben a pózban jönnek szépen az összehúzódások. Óriási erővel. Nem fáj, viszont borzasztó kellemetlen, át is fut az agyamon, hogy erre az érzésre nem létezhet fájdalomcsillapító, hiszen ez nem fájdalom, valami más, borzasztó erős érzet. Kapaszkodnom kell. Feri kezét keresem, de eltűnt, van viszont a bal oldalamon dúlakéz. Tökéletes. Tudja is, hogy szükségem van rá, nem kell kérnem, ott van, nyúl, és már szorítom is.

Egy darabig nem csinálok semmit. Történik minden magától. Figyelni csak két dologra tudok, nagyokat lélegezni (legyen a babának bőven levegője) és lazítani (ahol és amennyire lehet és kell). Érdekesek a sodrások. Egyszer csak jön, hátam homorít, kezemmel szorítok, érzem, ahogy a baba jön kifelé. Amikor pedig elmúlik, először a hasam lazul el. A kezemmel még szorítok egy pár pillanatig, mire azt is el tudom lazítani. Megmozdulni csak ez után tudok, ha kell. Amíg nem kell, nem strapálom magam.

Egyik szünetben megkérdezem, visszahúzódik-e a feje. Hiszen ők már látják. Bizonytalannak tűnő választ kapok. Hát most ez a dolga… Szóval igen, jól érzem én, de mit is jelent ez? A dúlám mondja, hogy ez így jó a babának, két sodrás között ő is pihen, levegőt vesz. Tudom én, de akkor sem jut eszembe, miért is tettem föl ezt a kérdést, képtelen vagyok felidézni, mit jelent, a következő sodrás pedig kisöpri a fejemből a szándékot is, hogy rájöjjek.

Melegem van. Megoldják. Valamikor homeobogyókat is kapok. Jönnek szépen a sodrások, viszont egy ponton úgy érzem, nem jön tovább a baba. Vajon meddig fog ez még tartani? Most el kell kezdenem tartalékolni az energiámat, és ilyen szép lassan haladjunk, vagy? A következő sodrás mindig eltörli a gondolataimat. Csak a most van. És most fáj a hasam, lent a szeméremcsontom. Panaszkodom, mert így nem jó. A dúlám erre felajánlja, hogy a következő sodrásnál a kezével tartja a hasamat. Nem nyomja, csak tartja a tenyerével. Beválik, így nem fáj. Viszont haladni nem segít.

Halk beszélgetést hallok a hátam mögül. A szülésznő magyaráz valamit, de alig hallom, alig értem, mert nem is nekem szól. Annyit elcsípek a mondandójából, hogy „várunk még egyet, és ha akkor sem, akkor…” Nem értem, mi lesz, de ha még van egy lehetőségem, akkor próbálkozom. Próbálok rányomni a következő sodrásra, erősen nyomok az összehúzódással, de az sem segít.

Következő szünetben szól a szülésznő, hogy feküdjek fel az ágyra. „Mindjárt” – szólok, mert még a kezemben a szorítás, pihegek egy kicsit, és mikor már tudok, fölmászom az ágyra. Nagyon nincs kedvem mozogni, de ahogy elindulok, érzem, hogy segítség nélkül is tudok menni, akár föl is bírnék állni, ha muszáj lenne, egyszerűen csak semmi kedvem hozzá. Félek a hátamra feküdni, félek, hogy fájni fog a derekam, meg egyáltalán. Majdnem elsírom magam, de nincs sok időm pánikolni. Kezek rendezkednek, párnát adnak, ahogy elhelyezkedünk, már jön is. Kár volt úgy félnem, egyáltalán nem olyan rossz, viszont érzem a babámat elindulni. Kellett a helyzetváltoztatás, így már tudunk tovább haladni, megnyugszom. Feri került mellém, az ő kezét szoríthatom, ez is jó.

Szünetben egy-egy pillanatra föl-föl néztem. Egy alacsony, idősebb nő, a csecsemős nővér jobb oldalt állt egy szívóval. Szegénynek vajon meddig kell itt állnia készenlétben? Úgy érzem, megváratom, még jó, hogy a sodrások eltörlik az ilyen érzéseket. Szemben velem egy másik szülésznő ül és figyel csöndben. Ő egyáltalán nem zavar.

A gátvédelemből annyit érzek, hogy valami hideget öntenek rám. Jólesik, hűsít. A baba első hajpakolása. Azt hittem, sokkal jobban, vagyis, mondjuk, összehúzódások között is fog fájni, ha már ott van a feje, de nem így van. Ugyanolyan jókat tudok két fájás között pihenni, mint eddig.

Amikor már szünetben is látszik a fejecske, kis segítséggel sikerül megtalálni az ujjaimmal. Később én nyúlok le, amikor érzem, hogy már nem húzódik vissza. Így már egy pillanat alatt ki tudom tapintani. Mosolygok, a szülésznőm észreveszi, meg is jegyzi: „Örül, hogy szülhet!” Ez pontosan így van, remélem, tudja. Még megkér, hogy próbáljak fájás nélkül is nyomogatni piciket. Hát én próbálom, de nem érzem az izmaimat. Hamar fel is adom, és el is felejtem, hogy mit kér.

A következő fájás nagyon fájt, sikítottam egyet, amikor kibújt a fejecskéje, utána lelassult, de nem akarom, hogy megálljon, na, csak azt ne, inkább nyomok, így még egy sikkantással a válla kint, és szépen kizubog.

Rögtön fölnéztem, láttam, ahogy a szülésznő egyik kezében tartja Lillát, másikkal leemelgeti a szép vastag liláskék zsinórt a nyakáról, hangosan számolva „egyszer, kétszer, háromszor”. Majd letette, és nyákszívót kért. Megsimogattam a kis fejét, és vártam. Amikor már tisztán lélegzett, jöhetett a hasamra. Azonnal megfogtam, kicsit följebb is húztam, simogattam, nézegettem, betakarták. Megnyugodott, csak akkor nyöszörgött, amikor az arcát törölgették. Így pihentünk egy kicsit.

Nem sokkal később megfogtam a köldökzsinórt. Fehér volt, összeesett. Végignéztem rajta, el se tudtam képzelni, hogy ilyen hamar megszűnt benne a keringés magától, de nem volt lecsatolva. Igazából fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, jött a szülésznőm, és Apuka elvághatta a köldökzsinórt.

A méhlepény nagyon könnyen kicsúszott, a gátamon egy-két kis horzsolás volt csak. Még két órát babázhattunk, szoptattam, örültünk. Úgy éreztem magam, mint aki egész nap túrázott. Kellemes fáradtságot éreztem az egész testemben, de egyáltalán nem voltam álmos, csodásan éreztem magam, és kezdtem megéhezni.

Mire letelt a két óra, a kisbabám pont elszundított, így sétáltunk ki öten a szülőszobából. Elöl a szülésznő, karjában a csöppséggel, utána én a férjemmel és a dúlámmal a két oldalamon, mert hát egy frissen szült nő bármilyen jól van, azért mégiscsak bármikor összeeshet, igaz? Vigyáztak rám. Ha nem állunk meg egy emelettel lejjebb, hanem hazamegyünk, minden álomba illően tökéletes lehetett volna.

Ja, és az adatok: 3250 g, 52 cm, lány. Már kétéves.

Sz. Sz. É.

Viola lányom születése > > >

Dúlaként egy szülésnél > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.