igaz történetek szülésről, születésről

446. nap: A negyedik (Gyönyörű-gyönyörű napra virradtunk)

446. nap: A negyedik (Gyönyörű-gyönyörű napra virradtunk)

Gyönyörű, gyönyörű gyerekvárás volt. Én hiúbb lettem, mint valaha, és végsőkig kiélveztem a nyári ruhás gömbölyű pocak mutogatását. Ebből már gyanakodhattam volna, hogy most nem fiam lesz, hogy egy nőszemélyt hordok a szívem alatt ‒ de nem tettem. Mindig meglepetésgyerek születik nálunk, most is így volt. Ha kérdezték, mit várok, azt mondtam: „Persze, örülnék egy lánynak ‒ de ha négy fiam lesz, avval már világot is ki lehet fordítani a sarkából…”

Augusztus vége felé kellett volna érkeznie, de már jó tíz nappal előbb olyan rendszeres méhösszehúzódásaim lettek, hogy G. vad tempóban száguldott velem a balatoni nyaralásból hazáig. Aztán, amikor végre hazaértünk, minden elcsendesedett, és a következő három és fél hétben jöhetett hidegfront és telehold, mászhattam hegyet vagy görnyedezhettem naphosszat, nem történt semmi. Kedves, barátságos méhösszehúzódások, finom jelzések a babától ‒ itt vagyok, gondolj rám ‒ de a szülésnek még a gyanúja sem merült fel. Áldott időszak volt. Jó volt heteken át mindenórásnak lenni, jó volt a várakozás.

A 42. héten már rendszeresen beszéltünk Ágival, jártunk CTG-re is, készülődtünk rendesen. Sokat, a megszokottnál sokkal többet voltunk együtt G-vel ‒ ő nem szívesen hagyott hosszabban magamra (jó messze dolgozik amúgy), és én igényeltem is a közelségét. Ekkor már állandóan a babára gondoltam, vajon mikor érkezik? Bár még mindig nem tudtuk, ki lakik bennem, G. elkezdte lusta kisasszonynak hívni ‒ való igaz, a fiaink nem késtek, mikor az idejük volt…

Csütörtök. Reggeli séta az erdőben. Rendszeres kontrakciók. Ágit hívom: információs hét van, ha lehet, délig nem érne rá. Lehet. Egykor hívom: kijönne? Hátha. Megjön, megvizsgál, boldog és izgatott vagyok ‒ ez már az? Hát, úgy tűnik. Papírokat tölt, látom, hogy ráírja az egyikre a szülés idejét ‒ az aznapi dátum. Ez egy kicsit visszavet, elkiabálásnak érzem.

Kiküldöm őket a szobából, üldögélek bent, egyedül, nézem a lávalámpa piros buborékjait. Nyitva az ajtó, behallatszik, hogy beszélgetnek. Jó úgy egyedül lenni, hogy a közelemben vannak. Eltelik egy óra, kettő? És akkor felállok, és kimegyek. És megmondom Áginak, hogy menjen haza. A gyerekeimet akarom, a saját, kint lévő fiaimat, és D. születése óta pontosan tudom, hogy amíg a kintiek jobban érdekelnek, mint az érkező, addig még van idő. Ági haza, én a kertbe megyek. A fiúk anyukámmal mesélnek. „Megszületett?” ‒ kérdezik boldogan. „Dehogy ‒ nevetek rájuk ‒ nem látjátok, még milyen nagy a hasam?”

Este, vacsora, fürdetés, mesék. Szuszogó gyerekek. Mi is hamar lefekszünk. Valamikor éjfél után erős fájásokra ébredek. Felkelek, üldögélek kicsit, de amikor G. odajön, még elhessegetem ‒ semmi komoly. Csak nézem a lámpát. Aztán elfáradok, visszafekszem. Fél kettő van. Elalszom, és pontosan tízpercenként hihetetlen erejű kontrakcióim lesznek. Látom az óra világító számait. Alszom, felébredek, alszom, ébredek, és ha fáj, G. kezét szorítom. Ő is alszik, és később elmeséli, hogy ilyenkor mindig azt álmodta, hogy a baba kinyúl a hasamból, és ő szorítja a kezét… Aztán G. határoz: hívjuk Ágit, ez már komoly. Én már nem hívnám. Már nem érdekel.

Kiülök a nappaliba, az van a legtávolabb a gyerekszobától. És nem utolsósorban ez az a szoba, ahol eddig minden gyerekem született… Ülök a sötétben. Valahogy kiestem az időből.

Tudom, hogy G. vizet melegít. Tudom, hogy Ági megérkezik. De már semmi nem érdekel. Ülök egyedül, nagyon fáj és nagyon boldog vagyok. Lassan világosodik. Ági az ablakot nézi ‒ nincs rajta igazi függöny. Behúzza azt a semmiséget, ami van, és azt mondja: ha valaki erre járna, szépet látna. Én is érzem, hogy közel vagyunk már.

Aztán felállok, letérdelek ‒ megint az ismerős érzés. Az elviselhetetlen határán járok, és ugyanolyan hihetetlen, mint első alkalommal. Elképzelhetetlen az egész. Hogy ezt ki lehet bírni, túl lehet élni egyáltalán.

Aztán megszületik. Ráborulok a kanapéra, lihegek. Nem mozdulok. „Jól vagy?” ‒ kérdezi valamelyikőjük. Micsoda kérdés. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán vagyok. Aztán magamhoz térek, persze. Messziről kell visszatérni ebbe a kis szobába. Közben a babát óvó kezek már becsomagolták puha, meleg takaróba. Én végre megfordulok, és kinyújtom utána a kezem. Megölelem. És óvatosan felhajtom a takaró csücskét először felül: ki jött hozzánk?

„De gyönyörű vagy!” Aztán alul is bekukucskálok. Nem hiszek a szememnek. Megnézem még egyszer. „G.! Te is azt látod?!” „Kislány.” ‒ mosolyog rám. „Kislány.” ‒ mondom, de még nem hiszem. Fel sem fogom igazán. Csak lassan, hetek alatt bomlik ki annak a gyönyörűsége, hogy végre lányom is van, hogy megtapasztalhatom a másik féle módit, varrhatok pici szoknyát és flitteres kiscipőt…

Most még csak ez a reggelbe forduló hajnal. Ébredeznek a nagyobbak. Lassan mindegyik megjelenik mellettünk. Csodálják a babát. A köldökzsinórt. A méhlepényt. Valahogy a szüleim is itt teremnek, sosem szoktak ennyire hamar, ennyire azonnal, de most lehet, akkora a szívem, hogy a Gellérthegy is beleférne. Abban a pici szobában legalábbis akkor összegyűlt a világ.

Gyönyörű, gyönyörű napra virradtunk.

R. K.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.