igaz történetek szülésről, születésről

1242. nap: A hatodik (Egyszer volt, hol nem volt)

1242. nap: A hatodik (Egyszer volt, hol nem volt)

Ez a születéstörténet nem úgy kezdődik, mint az eddigiek. Nem úgy, nem akkor, hanem sokkal, hetekkel, hónapokkal előbb. Született már öt gyönyörű gyerekem Ágival. Volt öt gyönyörű történetem, olyan élmények, amik messze beragyogták a hétköznapokat. Boldog voltam és elégedett. Teljesen kerek volt a világ.

Aztán egyszer barátaink jöttek hozzánk vendégségbe. Régen nem találkoztunk, és váratlan meglepetésként ért, hogy a lány nagy pocakkal, várandósan érkezett. Jó volt látni őket. És amikor elmentek, G-vel egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk: „Úgy irigyeltem őket!” És összemosolyogtunk, és a kezem reszketni kezdett az izgalomtól és az örömtől – akkor most belevágunk? Még egyszer belevágunk?

Nagyon szerencsések vagyunk, vagy nagyon jól illünk egymáshoz, nem tudom, de a baba hamarosan megfogant. Én pedig némiképp sértődötten vettem tudomásul, hogy kisebb-nagyobb kellemetlen testi tünetek folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy másállapotban vagyok. És nemcsak testi tüneteim voltak. Nagyon-nagyon hamar, már az első hónapokban elkezdett foglalkoztatni a szülés. Hogyan is lesz? Rendben lesz? Kibírom? Egészséges lesz a babám? Tele voltam szorongással, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Kívülről is voltak nehezítések. Ágit időközben börtönbe csukták, és bár később kiengedték, házi őrizetben maradt. Nem is reménykedhettem abban, hogy ez a baba úgy születhet meg, mint korábban a testvérei. Nem is reménykedhettem, de azért álmodoztam róla. És időről időre meglátogattam Ágit, összegyűjtöttem mosolyait, jól elraktam magamnak az összes pozitív megjegyzését, amit adhatott, feltöltődtem a közelében – és igyekeztem elhessegetni magamtól azt a kérdést, hogy akkor kivel is fogok én most szülni? Hol? És hogyan?

Próbáltunk persze terveket kovácsolni. Lett kórházi nőgyógyásznőm – életemben először –, nagyon szimpatikus volt. Megismerkedtünk egy Ági-pótló bábával, akinek hihetetlen tiszta tekintete napokon át elkísért a találkozás után is. De akkor is. Ágit szerettem volna.

Persze sokat találkoztam vele ezekben az időkben. A házi őrizetére fütyülve, azt meg- megzavarva, őt kerestem minden nyafogásommal, kételyemmel, panaszommal. A gyerekvárás vége felé közeledtem. A hetek előre haladtával egyre több, egyre intenzívebb jósló fájásom lett, sokszor órákon át jöttek szakadatlan, és teljesen összekuszáltak. Nem tudtam, hogy ez már a szülés-e, vagy ha nem, akkor abba fordul-e hamarost.

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz… Lassan-lassan teltek a napok, és hetekké álltak össze. Az időjárás megbolondult, tizenfokokat változott egyik napról a másikra, de a baba nem mozdult.

Elmúlt a számított időpont, már CTG-re kellett menni, és evvel egy időben furcsa nyugalom költözött belém. Vihar előtti csend, azt mondják. Aztán éjszaka erős kontrakciókra ébredtem. Örültem neki. Húszpercenkét jöttek, sorban, szakadatlan, és közben szépen lassan ránk reggeledett. És ahogy kivilágosodott, megláttam, hogy bár napok óta a tavasz kacérkodott velünk, most szakad a hó. Csendes fehér lett a világ.

Reggeli készülődés, fiúk iskolába, lányok oviba mentek. G. pedig otthon maradt, velem. Mellettem dolgozott, én pedig üldögéltem a konyhai nagyasztalnál, egy teljesen értelmetlen kirakósban elmélyülve, és lassan teltek az órák. A kontrakciók sora mit sem változott, ritkán jöttek, de erősek voltak, és már ritmusuk volt. A délelőtt délutánba fordult, a gyerekek hazajöttek mind, sertepertéltek körülöttem, ebéd, leckeírás, uzsonna – és közben a lassú ritmus bent mélyen, valahol. Nem tudtam, hogy ez már a szülés-e, de most először valahogy nem is érdekelt, arra gondoltam, hogy akkor sem csinálnék mást, ha igen, és akkor sem, ha nem. Ha jött egy erős kontrakció, sóhajtottam, és megálltam egy percre, aztán visszafordultam, a kinti világra. És egyszer csak eljött a pillanat, amikor nem voltak többé kérdések. Tudtam, mit és hogyan szeretnék.

„Menjünk!” – mondtam G-nek – „Ideje van az indulásnak!” Fél óra volt az út talán. Közben nem sok szó esett. Mikor megérkeztünk, már vártak ránk. Bementünk, és én valóban megérkeztem a biztonságba: a kontrakciók perceken belül elborítottak, sűrűek lettek, és nagyon erősek, hirtelen ott találtam magam a vajúdás közepén. Máshol voltam, másként voltam, mint a korábbi szüléseim alkalmával, de ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a gondoskodást kaptam. Körülvett a muskotályzsálya ismerős illata. A hasamon az a forró borogatás…

Állva vajúdtam, a fájások közben meg-megkapaszkodva, és ilyenkor G. tartotta a forró ruhát a hasamra, és közben hátulról hozzám simult, támasztott, tartott. Soha nem érzett közelségbe került, úgy kellett, hogy ott legyen, szorosan a közelemben, mint egy falat kenyér. Szaladtak a gondolataim. Verstöredékek tolultak fel bennem, és különleges ajándék gyanánt azonnal előkeresték nekem az elfelejtett sorokat. „ahogy szorításod egyre hevesebb/ahogy ölelésem egyre szorosabb…” „mossa az eső össze szívünket…” „falam ellened örök omlás”

Kavarogtak a mondatok, és mindegyik adott valamit. Magam elé meredve suttogtam őket, és messzire repítettek. Teljesen elmerültem a teremtő fájdalomban, semmi nem számított, csak a pillanat. Repült az idő, bábám már a babatakarókat készítgette elő, amikor minden megváltozott, elcsendesedett, lelassult. Korábbi félelmeim előlopakodtak, és időt kértek.

G-t faggattam: „Meg tudom szülni? Kibírom? Képes vagyok rá? Honnan jött a félelem? Máskor is így féltem?” És ő válaszolt: „Máskor más volt. Máskor otthon voltunk, Ágival a mi kis házunkban. Most nincs házunk, lebontották, és mi kölcsönlakásban élünk, Ági házi őrizetben, most minden más. És mégis ugyanaz.”

És ebben a percben rájöttem, hogy igen, ez az, ami nehéz. Nem attól féltem én hónapok óta, hogy valami bajom lesz a szülés során, vagy hogy a babával gond lesz, hanem attól, hogy nem tudtam, hogyan, kivel leszek majd ezen a napon. És most itt voltam, idegenben, és hiába tudtam az eszemmel, hogy a legjobb helyen, a legjobb kezekben vagyok, tökéletes biztonságban, a testemnek mégis időre volt szüksége, hogy ne csak tudjam, de higgyem is ezt.

Órák teltek el. A vajúdás ritmusa megtört, korábbi egyenletes, erős hullámai rendszertelenné váltak, és én a kontrakciók szüneteiben már nem azt kérdezgettem, hogy meg tudom-e szülni a babám, hanem hogy „Lehetséges, hogy itt? Lehet, hogy így? Most? Nekem ezt lehet?”

„Igen.” – mosolyogtak rám – „Neked lehet, mindent lehet.” Olyan szeretet vett körül, teljes elfogadás. Lassan visszataláltam az útra, a babámhoz közelítő fájdalommal kikövezett nehéz és gyönyörű útra. Megint előkerültek a babatakarók, a hősugárzó: „Jaj, de büdös, porszagú, régen kellett!” – egyértelműen éreztem, hogy a baba elindul fentről, de nekem még mindig szükségem volt valamire, valami utolsó biztosítékra, hogy minden rendben lesz, engedhetem a babát, nem lesz semmi baj.

És ekkor váratlanul becsöngettek, megtörtént a legrosszabb, amitől félhettem – a kitolási szak kellős közepén idegenek zavarták meg a háborítatlanságomat. Idegenek jöttek, és mivel nem volt más a házban, bábámnak ki kellett menni, elrendezni őket, de ez egy perc volt csupán, és miután visszajött hozzám, nem maradt félnivalóm.

A baba elindult, én kerestem a helyemet, hogyan lenne jó, hogyan lehetne jó? Végül az ágy szélére ültem, G. a hátam mögött megint, ölelt, tartott, én kapaszkodtam belé, éreztem, hogy alagúttá válok, kinyílok teljesen, és a baba egyetlen hosszú tolásra megszületett. Kinyújtottam a kezem érte, és megöleltem.

Karomban a baba, én pedig G. karjában. Korábban soha nem volt ilyen fizikai közelségben, szorosságban, soha nem volt ennyire együtt szülés közben velem. Ennek a szülésnek ez volt az egyik legnagyobb ajándéka, és én meghatódtam az örömtől, hogy így, ennyire pont jól szeret engem. És elborított a szerelem, újra, már sokadszor lángra lobbantam iránta én is. Együtt öleltük a babát, együtt bontogattuk ki percek múltán, hogy meglessük: „Ki érkezett hozzánk már megint?” „Kislány.” – mosolyodtunk el mind a ketten. Micsoda tökéletes világ. Mi lettünk a mesebeli öreg királyi pár, akinek három daliás fia és három gyönyörű lánya van…

Olyan fantasztikus ajándék, hogy mind a hat gyerekem megszülethetett békében, szépen, háborítatlanul. Hogy nem bántottak minket, járhattuk a saját utunkat, élhettük a saját ritmusunkat. Jó lett volna persze nagyon, ha ez a baba is otthon születhet meg, Ágival. Elmondhattam volna, hogy mind ebben a szobában születtetek. Végül is ez a vágyam nem válhatott valóra. De idegenben is teljes szeretetre, elfogadásra, óvó támogatásra találtam, hatodjára is épp úgy vigyáztak rám, ránk, mint a korábbi öt alkalommal, és amikor szülés után néhány órával felkerekedtünk, hogy hazamenjünk a téli éjszakában, bábám Ági pillantásával nézett rám, épp úgy simogatott, mint korábban bármikor.

R. K.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol