1168. nap: Félix születése apaszemmel – azaz, hogyan diagnosztizáltak HBA*-val

Ugyanaz a boldogsággal teli izgalom, mint már kétszer azelőtt – hál’ Istennek, vannak dolgok, amit nem veszítenek a fényükből!

1.11, azaz éjfél után nem sokkal: „Elfolyt a magzatvíz” – mondja Kata. „De még hogy folyik!” – mondom magamban, ahogy megyek utána a vécére, csak úgy úszik a lakás. Én meg úszom az örömben. Egyszerre csak szeretet árasztja el a teret.

Törölgetem a padlót. Rövid tanácskozás: mi legyen a logisztika? Úgy döntünk, hogy hívjuk a nagyszülőket, hogy vigyék fel magukhoz a két másik csemetét. Izgatottan érkeznek, a gyerekek meg izgatottan kelnek. Nem is nagyon akarnak menni, aztán megértik, hogy ez most így jobb.

„Hívjuk a bábákat is?” – kérdezi Kata. Abban maradunk, hogy érdemes lenne. Volt már úgy, hogy majdnem későn szóltunk. Hívjuk Mónit és Edinát, akik ki is érnek hamarosan. Mivel még olyan hét-nyolc percre jönnek a fájások, mindenki lefekszik. Mi is. Kata – legalábbis én így fogalmazom meg – hihetetlen rutinnal engedi bele magát a fájásokba, és a közte lévő időben alszik. Én – „hasonlóan hihetetlen rutinnal” – szintén. Kb. reggel nyolcig vagyunk el így, bábák és mi is. Pontosabban Edinát még hajnalban valahová máshová szólítja a sors. Elengedjük, ez is olyan jó.

Aztán már kisebbek a szünetek és erősebbek a jelek. „Az alvásnak vége.” Felkelünk, és felkel Móni is. Miután nagyjából elrendezzük magunkat, minden a helyére kerül, már majdnem kilenc óra van. Egyre rövidebbek a szünetek, és erősebbek, hosszabbak a fájások. Ez a harmadik szülésünk, és úgy érzem, most vagyok én is leginkább jelen. Jó pár év telt el az első gyerkőcünk, Ábel születése óta, és ez biztosan számít. Úgy érzem, most vagyok leginkább együtt Katával, úgy hogy nem próbálom magamat irányítani, hogy most mennyire vele kell lennem. Praktikusan még mindig fejlődhetek azért: a „Tamás, hozd ide a… ott van a…” kezdetű mondatok utáni lázas keresés és kevés eredmény sajnos még mindig jellemző. Hiányosságaimat futó léptekkel próbálom ellensúlyozni. Egyszer vagy kétszer ez talán még derűt is teremt.

Úgy érzem, jó csapat vagyunk. Móni jelenléte nagyon megnyugtató. Hihetetlenül megengedő, ugyanakkor józan, határozott, és a humorérzéke is ott van, ha kell. Katán egyre jobban érzem, hogy közeledik a baba. Ezt nem fogalmazom meg, de az érzés nagyon erős. Fantasztikusnak látom őt, és teljesen meg vagyok róla győződve, hogy meg fogja csinálni. Egy barátunk mondta róla egyszer, amit persze sokakra lehet mondani, de őrá mindig nagyon érvényesnek tartottam: „Helyén van az esze és a szíve is.” Meg a hite. Látom, ahogy erőt gyűjt, és újra és újra nekivág egy-egy szakasznak. Annyira érett, annyira felnőtt! Igazi nő! Közben dolgok történnek: pozícióváltás, helyváltás, labdán ülés. Itt le is fényképezem. Háttérfényben. Az veszi körül. Szép.

Vizet melegítek, textilpelenkát teszek bele és veszek ki! Hoppá, ez forró! Eddig csak láttam, ahogy ezt a bábák és a doulák csinálják, most meg érzem is. Persze boldogan viszem aztán Katának. Móni néha kérdez, szelíden. Esetleg javasol, ha szükség van rá. Amúgy csendben vagy a fájdalomban követjük, ami történik.

Egyszer csak Kata úgy dönt, hogy megpróbál a kádban vajúdni. Egy ideig egész jól halad. Aztán igazán fájdalmas fájások jönnek. „Nagyon fáj!” – kiált fel. Egy ideig még nem tud dönteni, folytassa-e a kádban. Móni javasolja, hogy üljek mögé én is, hátha meg tudom tartani úgy, hogy az segítse őt. Ruha le, kádba be. Próbálom tartani, de hát kettőnknek végképp kényelmetlen az amúgy sem nagy kád. Egyáltalán csoda, hogy férünk be ketten – fut át rajtam. Kata már teljesen biztos benne, hogy nem folytatja itt.

Kimegy a nappaliba. Néhány perc alatt lezajlik, ami még hátra van. Alig ér ki a szobába. Már én is tudom, mi fog történni. Pontosan ezt mondta és így mondta akkor is, amikor az előző két gyermekünk született: „Nagyon fáj!”, „Nem bírom!”. A nappaliban az ágy ugyanaz, amelyiken Léna született, a konyhában a szék ugyanaz, ahol meg Ábel. A lakásban ugyanazok az illatok. A világ benn van most. Csak itt.

Kata fenn van az ágyon. Egy vagy két nyomás, és kint van Félix feje. Mellette vagyok, térdelek az ágy mellett. Minden erőmmel szurkolok neki és imádkozom! Biztatom: „Ez az, már jön!” Talán már Kata is félúton van a fájdalom és az öröm között – gondolom.

Móni hihetetlen nyugalommal és szakértelemmel van jelen. Úgy tűnik, Félix nem a jó vállával akar jönni, ezért kéri Katát, hogy az ágy mellé jöjjön le négykézláb. Így már könnyebb. Móni gyorsan dolgozik, egy kis köldökzsinór-letekerés (családi hagyomány), még egy tolás és…

…MEGSZÜLETETT FÉLIX!

Hihetetlen boldogság önt el mindenkit! A következő percek az öröm, a béke, a zavartalan együttlét percei. Közben egy kis oxigén, mert azért elég gyors érkezés volt ez! Szopizás, öröm és öröm. És Hála!

Aztán egy-két óra még együtt. Lassanként az ünnep egy minden más hétköznapnál szebb hétköznappá szelídül, ahogy elteszegetünk dolgokat, adminisztrálunk, esetleg iszunk, eszünk valamit. Jó együtt. Előveszem a kisebbik fényképezőgépet, ami csöndesebb, és megszületnek az első képek is. Szépek vagyunk rajta mindannyian!

Félix: azt jelenti: BOLDOG! Harmadszor váltunk nagyon boldog családdá, harmadszor vagyok nagyon boldog apuka! Magamban megköszönöm mindenkinek! Katának, a Jóistennek, Móninak, Edinának, a bábáknak, a douláknak… és Áginak is. Most nincs mindenki itt, mégis mindenki itt van. Minden szülésben együtt vagyunk.

*jegyzet: HBA jelentése: Háromszoros Boldog Apuka!

M. T.

Ábel > > >
Léna > > >
Félix születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1908. nap: Hiába szültem, nem tudom, hogy kell
• 566. nap: Kíméletes és csendes szülés (Orion)
• 713. nap: Első veszteség – otthon
• 656. nap: „Nem, nem fognak” (Teréz születése)
• 738. nap: Hihetetlenül egyszerűen (Viola Zóra születése az otthonunkban)