igaz történetek szülésről, születésről

823. nap: Én nem aggódtam (MannaBell születése)

Megjelent: 2013. jan. 5.

Este 11-kor lefeküdtem aludni. Két óra múlva felkeltem, hogy vécére kell mennem, és úgy emlékszem, vagy három kontrakcióm is volt alvás alatt. Visszafeküdtem, de nem tudtam aludni, mert egy óra alatt újabb öt méhösszehúzódásom volt, és háromnegyed kettőkor használnom kellett az előző nap odakészített törölközőt, ugyanis el kezdett szivárogni a magzatvíz.

Laci még le sem feküdt, és amikor megjelentem a dolgozószoba ajtajában, hogy: „Beindult.”, akkor egy pillanatra pánikot láttam az arcán, de ez keveredett a „na, erre vártunk mióta” és a „most élünk át egy csodát” arckifejezésével is. Azt kérdezte, hogy elmehet-e még lezuhanyozni. Mondtam, hogy nyugodtan. Erre gyorsan meg is borotválkozott.

Bia, a nagylányom egész nap azt hajtogatta, hogy biztos ma fogok szülni. Már kezdtük elveszíteni a türelmünket, mert állandóan ezzel nyaggatott bennünket. Utólag elmondta, hogy ő annyira így érezte. De hisz előtte már a nemét is megálmodta.

Fél háromkor Laci hívta a mentőket, akik bevittek a klinikára. Az ügyeletes szülésznőnek megmutattam a szülési tervet, és megkérdeztem, hogy van-e valami akadálya a leírtaknak. Olvasás közben végig bólogatott, csak az utolsó soroknál csóválta a fejét. Kérdeztem, hogy mivel van gond, erre azt mondta, hogy a doktornővel majd meg kell beszélni, azt a részt, ami a baba megszületése utáni. (Ne vigyék el tőlem egy percre sem, ne fürdessék, ne mérjék meg.)

Átöltöztem kórházi hálóingbe, csináltak egy vizeletvizsgálatot, felvették az adataimat, megmérték a lázam. Felébresztették az ügyeletes fiatal doktornőt, aki nagyon álmosan, félhomályban, csak egy pici helyi fénnyel vizsgált meg. Nagyon finoman ért hozzám, és előtte mindig mondta, hogy mit fog csinálni, és többször elnézést kért, ha úgy gondolta, hogy ez esetleg kellemetlen lehet nekem. Jó kétujjnyira voltam nyitva. Őt is megkérdeztem, hogy mit szól a szülési tervhez. Azt mondta, hogy vannak dolgok, amik őket kötik, de igazából nincs akadálya a tervünknek.

A szülésznő azt mondta, hogy nincs alternatív szülőszoba, de senki nem szült akkor, így az egész vajúdóban csend és félhomály volt. Az egyik fachban rám kötötte a CTG-t. Megkérdeztem, hogy ennek meddig kell rajtam lenni, mire azt válaszolta, hogy jó tíz percig.

Körülbelül negyed óra múlva beengedték hozzám a párom. Jólesett, hogy ott van, és tudtam, hogy ő is alig várta, hogy velünk lehessen. Nagyon szomjas voltam, és szinte minden kontrakció után inni kértem. A csomagból feltette rám az MP3-lejátszót. Mária kvinttel lehúzott bennünket (éreztem az illatát, és nagyon jó volt), és mondott értünk egy imát.

Egy számot sem tudtam végighallgatni, megjelent a doktornő. Megnézték a CTG papírját. Azt látták rajta, hogy a Babónak nem jó a szívhangja. Én hallottam, hogy kontrakciók alatt lelassul, de a köztes időben visszagyorsult. A párom látta is a monitoron, hogy 110-re is lecsökkent. Én ezt nem érezem vészesnek, mert hallottam, hogy a kontrakciószünetekben visszagyorsul.

A doktornő megvizsgált, és megállapította, hogy eltűnt a méhszájam. Éreztem is, hogy időnként nyomnom kell. A rossz szívhangra több szülésznő is odajött, és aggódva figyelték a grafikont. Nyomhattam. Amikor nyomtam, az egyik szülésznő kijelentette, ha így nyomok, nem lesz belőle semmi. Én meg éreztem, hogy úgy nyomtam, ahogy jólesett, és azt is tudom, hogy az első nyomásra még nem sok baba született meg. Én nem aggódtam.

Még vagy hármat nyomtam a vajúdóágyon, és közben minden áron oxitocinra akartak rábeszélni. Mondogatták, hogy rossz a szívhang, és gyorsítani kell. Mivel szülési tervvel érkeztünk, és nem írtam alá a kórház papírját, amiben hozzájárultam volna mindenféle beavatkozáshoz meg császárhoz, ezért mindenhez a szóbeli beleegyezésemre vártak.

Amikor áttoltak a szülőágyhoz, én mondtam, hogy függőlegesen szeretnék nyomni. Azt mondták, átállítják az ágyat. Közben derült ki, hogy nekik nem azt jelenti a függőleges, mint nekem.

Minden kontrakció között rémisztgettek, és addig nyaggattak, míg beleegyeztem az oxitocininfúzióba. Semmi hatását nem éreztem, és néhány nyomás múlva meg is született a kicsi lány. A párom a fejemnél állt, és amikor én nyomtam, ő tartotta a fejem meg a hátam.

Időközben egyre többen lettek körülöttünk, és felkeltették az ügyeletes adjunktust is. Ő odaviharzott hozzánk, nem kérdezett semmit, nem világosított fel semmiről, csak elfogadhatatlan hangnemben elkezdett velünk kiabálni: minek jöttünk mi ide, minket senki nem hívott, ha nem járulunk hozzá semmihez, akkor miért nem otthon szülünk vagy Geréb Áginál!!! Meg fog halni a babánk, nekünk kell a rendőrségnek megmagyarázni, hogy miért nem engedtük a császárt!!! Mi leszünk a felelősek a gyerekünk haláláért!!! Utasította a beosztottakat, hogy kapcsoljanak ki mindent, és hagyjanak minket békén!!! Hagyjanak magunkra!

Mindezt már a kitolási szak végén. Odasúgtam a páromnak: „Mondtam, hogy menjünk a híd alá szülni.” Amikor ezeket hallottam, úgy döntöttem, hogy ez a doki nem nekem beszél. Próbáltam kizárni a tudatomból a hangját, és nem figyelni rá. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy ott van, és nem voltam vevő a pánikjára és ijesztgetéseire.

Egy hirtelen mozdulattal a doki megvizsgált. Olyan durván belém túrt, hogy rákiáltottam, és kilöktem a kezét a hüvelyemből. Erre csak azt mondta, hogy csak megnézi, hogy állok. A beosztottak a párom szerint szemlesütve, szégyenkezve, szó nélkül tették tovább a dolgukat.

A párom háromszor is nagyon higgadtan, nyugodtam, de erőteljesen szólt az orvosnak, hogy ezt ne most, és ne így vitassuk meg, mert nekem másra kell koncentrálnom, és ha nem tud segíteni, legalább ne hátráltasson, menjen vissza aludni. De a doki csak mondta és mondta. Erre a párom elfojtott tehetetlen dühében befogta a tenyerével a fülemet, odahajolt és megkérdezte, hogy hogy érzem. Azt mondtam neki, úgy érzem, nincs gond. Erre odabújt hozzám, és biztatott: „Nagyon ügyes vagy, ne foglalkozz vele, csak nyomj!” A háttérben hallottam, hogy a doki még hangosabban kiabál, de hozzám nem jutott el, csak a párom nyugtató szavai.

A doktornő a lábaim közt kedves, nyugodt hangon, de határozottan azt mondta: Fontos a baba szívhangja miatt, hogy nagyon gyorsan megszülessen a kicsi. Szedjem össze minden erőm, és nyomjak, ahogy csak bírok. Ez, meg a párom biztatása nagyon jó hatással volt rám. A következő három kontrakció alatt megszületett MannaBell.

Ezalatt viszont úgy éreztem, szétszakadok. A doktornő védte a gátamat (mert a gátmetszést a szülési tervben nem akartam), de így, hogy félig fekve és nagyon gyorsan kellett  nyomnom, repedt a gátam.

A doktornő azt mondta, hagyjam, hogy a szülésznő kézzel rásegítsen. Hallottam már a hasba könyöklős segítésekről, így ellöktem a szülésznő kezét, és én magam nyomtam a pocim, amennyire éreztem, hogy kell.

Amint Manna az utolsó nyomásra egyszerre kicsusszant, egyből elkezdett sírni. A doktornő pár másodpercre a kiskocsira tette, amíg néhány mozdulattal kipréselte a tüdejéből a magzatvizet, és tette is a hasamra, ahol azonnal megnyugodott.

Szerintünk nem várták meg, amíg teljesen leáll a köldökzsinór pulzálása, de a doktornő azt mondta, nézzük meg, már nem lüktet. 4.15-kor Apuci elvágta a köldökzsinórt.

Mivel a legvégén egy kicsit mekóniumos lett a magzatvíz, ezért mégiscsak elvitték megfürdetni. Apa ment vele. Fürdés után meleglevegő-áram alá tették Annát, mégis reszketett és ordított. Megmérték: 3170 g és 51 cm, gyönyörű, egészséges kisbaba (9/10-es Apgar-értékkel).

Ezek után egy plédben odaadták a párom kezébe. Ő magához ölelhette végre a kislányát, aki rögtön elhallgatott a szerető, gyöngéd, biztonságos karjától és a hangjától. Néhány perc múlva hozta a kicsikénket, és odatette a mellkasomra.

Amint kész lett a doktornő a gátvarrással (kívül három, belül néhány), áttoltak a megfigyelőbe. Mannát azonnal mellre tettem, és mindkét mellemet aktívan szopta fél-fél óráig. Utána elaludt. Lacival gyönyörködtünk benne, és próbáltuk feldolgozni a történteket.

Többször mondtam Lacinak, hogy üljön le az ágy mellé, de azt mondta, hogy nem, mert akkor elalszik. Éhes is volt, szendvicsünk is volt, de arra is azt mondta, hogy nem eszik, mert elalszik. Nagyon kimerült.

Hét körül elmentem zuhanyozni, utána levittek a gyerekágyas osztályra. Laci telefonált Biának, elpakolta a cuccaimat, gyönyörködött még Mannában, majd hazament.

Én sokat készültem a szülésre, több bábakönyvet olvastam, tanfolyamokra jártam, szülési tervet készítettem, a klinika szülésfelkészítőjén is részt vettünk, ahol a kritikus pontokra külön rákérdeztünk. Háborítatlan gyöngéd születést szerettünk volna, de tudtam, ha mégsem így sikerülne, akkor annak valamiért így kell történni. Még ha most nem is látom az értelmét. Nincsenek véletlenek!

Sok minden nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztük. A gyöngéd, megható születést sajnos nem élhettünk át. Én mégsem haragudtam senkire, de a páromnak több idő kell, amíg feldolgozza az eseményeket. Én megpróbáltam befelé figyelni, de rá minden külső tényező is hatott.

Még az első nap odajött hozzám a kórterembe a klinika egy magas beosztású doktornője, hogy szeretne velem és a párommal beszélni. Ez meg is történt. Akkor kiderült, hogy a reggeli értekezleten sokat beszéltek a mi szülésünkről. A doktornő nem volt kellően tájékoztatva. Legalább is például a doki túlkapásáról semmit nem tudott. Kiderült, hogy az volt a gondjuk, hogy a szülési tervben semmit nem írtunk arról, hogy komplikáció esetén mit tehetnek. Ez igaz. Mielőtt kinyomtattuk volna, még néhány dolgot javítottunk, és akkor kitöröltük az erre vonatkozó sort azért, mert úgy gondoltuk, hogy nem lesz komplikáció.

Annyira éreztem, hogy Manna gyorsan fog megszületni. Az első gyereknél két és fél óra alatt, a másodiknál egy óra alatt kitágultam. Tudtam, hogy Manna még náluk is gyorsabb lesz. Vele negyed óra alatt két ujjról eltűnt a méhszáj. Ezért nem szültem otthon bábával, ezért nem fogadtam orvost sem. Úgyis az ügyeletesnek kellett volna erre a világra segítenie a Babánkat, mert más nem ért volna oda időben.

Az adjunktus és a vezetője kaptak egy levelet a páromtól. Megjött az igazgatótól rá a válasz, és csak reméljük, hogy másnak nem ilyen élmény lesz a szülés.

D. Gy.

Bianka > > >
Baldó > > >

Első otthonszülés-kísérésem doulaként > > >

Saját születésem története > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.