igaz történetek szülésről, születésről

911. nap: Nicsak, egy kezecske! (Anna születése)

911. nap: Nicsak, egy kezecske! (Anna születése)

Nagyon rég óta, már lánykoromban is sokszor foglalkoztatott a szülés-születés témaköre. Óriási szerencsémre már akkoriban találtam interneten, barátok beszámolóiból, könyvekből információt arról, hogy nemcsak egy út van, hogy a háborítatlanság milyen fontos, és hogy a kórházak a legjobb szándék ellenére sem tudnak személyre szabott ellátást nyújtani a legtöbb esetben. Így, amikor megismerkedtünk a férjemmel, kb. a második randevúnkon meséltem neki arról, hogy ha majd gyermekünk lesz és lesz rá módom, én szeretném, ha otthon születhetne meg. Erre ő csak annyit tett hozzá, hogy ő pedig szeretné, ha nemcsak az élet kezdete, hanem a vége se kórházban lenne, ha nem muszáj. És ebben megegyeztünk.

Aztán az esküvőnk után nem sokkal megfogant Anna, és én nagy örömmel és izgatottan vártam, hogy elkezdődjön a felkészülés, az információs hét, hogy vajon az az út, amiről fejben gondolom és érzem belül, hogy jó, vajon tényleg a mi utunk-e. Ezt a felkészülést végül sok minden nehezítette: pont a várandósságom idején csukták le Ágit, minden bizonytalanná és nehézzé vált. Nekünk is, hát még neki, nekik… Rögtön lett A, B, C meg D tervem is… köztük az is megfordult a fejemben, hogy megszülöm én ezt a babát itthon egyedül is… hát, utólag visszanézve nem lett volna jó ötlet. Pedig biztosan tudom, hogy kórházban mi rosszabbul jártunk volna.

Maga a szülés egy pénteki napon kezdődött, a 39. héten, amolyan „Jééé, húz a hasam alja, ezek lennének a jóslók?” érzéssel. Nem is foglalkoztam velük napközben, bár estefelé már elkezdtem írni, amikor éreztem őket, lássam, van-e rendszer. Volt. Kezdetben 45 perc, majd 30, aztán, amire a férjem hazaért, már 15-20 percenként jött némi „érzés”. Mondtam is neki, hogy azt hiszem, jóslózok, a fürdés és az alvás majd elmulasztja. Aha, meg ahogy azt Móricka elképzelte…

A jó nagy kád víz sitty-sutty berendezte nyolcpercesekre. Na, ennek a fele se tréfa, telefon a bábáknak, valami készül, de még semmi komoly, megpróbálunk aludni. Valamennyit sikerült is, aztán hajnalban ugyanúgy hat-nyolc perces, de már fájós fájásokra ébredtem. De még simán visszaszundikáltam két hullám között. Aztán amikor már úgy ítéltük, hogy nincs túl korán, ismét telefon a bábáknak: jöjjenek.

Hiányzó dolgokat összepakoltuk, reggeliztünk, vártunk. Próbáltam felfogni, hogy tényleg nemsokára megszületik, akire várunk, hogy az életem visszavonhatatlanul meg fog változni: anya leszek. Nem majd egyszer, hanem most mindjárt… „De hát én még nem vagyok erre felkészülve!” – motoszkált bennem. De mese nincs, menni kell előre…

És jöttek a hullámok, akkor már újra bent ültem egy kád vízben, és az idő megszűnt létezni. Azt azért érzékeltem, hogy már régóta ázom, és elég sűrűn jönnek a fájások, de nem éreztem őket kibírhatatlanul erősnek. Fogalmam nem volt, hol tarthatunk, hogy ez már lassan a végjáték, vagy még maratonra készüljek. De próbáltam csak az „itt és most”-ra koncentrálni, arra, hogy nyílok, hogy mivel tudom segíteni a folyamatot, a babát.

Aztán egyszer mondták, úgy tűnik, eléggé beleragadtam ebbe a helyzetbe, valamin változtatni kellene, hátha úgy jobban haladna a dolog. Oké, szálljunk ki a kádból, hátha. Féltem, hogy a szárazföldön jobban fog fájni, de szerencsére nem lett kibírhatatlan itt se. Áttelepültünk az ágyra, próbáltam így-úgy, sokféleképpen, gátmasszázs, homeobogyó, biztatás… Szívhangok végig rendben, ez megnyugtatott.

De mintha valamiért csak nem akarna jönni. A bába kért, hadd vizsgáljon meg, mert gyanús vagyok, nincs-e becsípődve a méhszájam. Legnagyobb meglepetésünkre nem, sőt, már a hüvelyben volt a baba buksija. Aztán még jó pár tolás, na, most már tényleg mindent bele, jobb lenne ennek a babának kint.

A következő emlékem, amikor a bába felkiáltott, hogy „Nicsak, egy kezecske!” meg hogy már félig kint van, és levegőt szeretne venni, úgyhogy nyomjam. Nyomtam. És kicsusszant. És rám tették, és sírt-panaszkodott sokat, aztán megnyugodott és szopizott.

Csak akkor jutott eszünkbe megkérdezni, fiú-e vagy lány. „Én már tudom, de nézzétek meg!” – volt a bába válasza. Megnéztük. Lány. Nahát! Nem tudtuk, kit várunk, de mindketten fiút tippeltünk a férjemmel.

A hüvelyemet és a gátamat elég alaposan felszántotta a kisasszony a buksijával együtt érkező kezével; rezgett a léc, hogy ellátható-e otthon vagy kórházba kell vele menni, de végül ezt megúsztuk, szépen összevarrtak, két hét alatt teljesen meggyógyult a seb. Utólag mondták a bábák, hogy négy óra volt a kitolás. Kórházban szinte biztos, hogy nem vártak volna ennyit, rágyorsítottak volna. Így is repedtem, hát még akkor mi lett volna…

Annyira fantasztikus, hogy hagytak a saját tempómban, hogy minden beavatkozás nélkül megszülethetett ez a kicsi ember, hogy voltak, akik szeretettel figyeltek, segítettek, bíztak bennünk, biztattak, ha kellett. Nem tudjuk elégszer megköszönni…

V. O.

Marci > > >
Zsófi születése anyaszemmel > > >
Zsófi születése nagyiszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.