igaz történetek szülésről, születésről

881. nap: Még 21 nap – …és tovább

Megjelent: 2013. márc. 4.

Hát, elértünk ide…

Még elmentem a gyerekek felvételijére, eldöntöttük az összes fontos kérdést, leszerveztük a hiányzó ügyeinket, milyen kedveske ez az iciri-piciri itt a pocakomban, hogy elvarrhattam ennyi szálat. Esténként néha már lázas porszívózásba fogtam, mert úgy éreztem, ma érkezik, más napokon számba vettem, hogy mi hiányozhat még, amire várakozunk, de a legtöbb napon elégedetten szemléltem a nagy eseményre tökéletesen kész lakást, a kuckót, ahol majd világra jöhet. Akkor talán csak én nem vagyok kész…, és így kezdtem el táncolni a tűz körül.

Eleinte csupán egy apró tűzre gondoltam, egy gyertyalángnyira valami oltáron, ahol letehetem, amit már nem kéne tovább cipelni, a régi családom, ami sosem lesz már, az elmaradt tervek, a nyári utazás…, el sem fér itt ennyi dolog, …a nehezen kinevelt csinosságom, a frissen berendezett saját szoba, az önálló élet, a zenészségem, a végre magamban megalkotott és élvezett NŐ…, inkább a földre teszem, mert akkora már ez a halom, …a meghalt húgom emléke és a nagymamámé, aki már nem főz borsólevest, mire a kicsi megszületik…, a megmaradt vágyódás a régi férfi után…, és persze Ági, aki biztosan nem lesz velem…, na, ezek már itt talán el sem égnek…

Aztán – szinte napra pontosan – egy reggel arra ébredek, hogy csordogál valami meleg folyadék a lábam között, sietek is a fürdőszobába, addigra már ömlik, reszketek az izgalomtól, igen, ez az, itt van, most történik ez a csoda velem, rutinból vattát kapok elő, de az olyan régi, hogy halvány sárgának látszik rajta a magzatvíz, na, gyorsan egy újat, azon már sárgább, nem hiszem el, megint egyet, csak bámulom hosszan, nem fogom fel, nem akarom látni, nem akarom tudni…

Telefonálok, valami megnyugtatót akarok hallani, egy kézlegyintést, szóljon rám a hang a telefonban, hogy ne parázzak már feleslegesen, csak türelem, és bambán hallgatom, ahogy kimondja az elfogadhatatlan szót, hogy KÓRHÁZ, de hisz’ tudjátok, mindannyian tudjátok, hogy én nem megyek oda, én képtelen vagyok odamenni!!!

Aztán kiszól belőlem az Anya is, hogy indulás, még azt sem tudod, mi kell egy kórházi táskába, kapkodok, így is jó sokáig tart, mire mindent sikerül összeszednem, keresgélnem kell a szükséges papírokat, a kocsiban még össze-vissza telefonálok, hátha bármibe tudnék kapaszkodni, ami majd kiment, felment, megment…, de végül begördülünk a kórház nagy kapuján, és én bokáig átázott nadrágban, remegve és félve, önként bemegyek valami ajtón, amit csak a személyzet tud majd legközelebb kinyitni.

Itt senkinek sem okoz gondot bármelyik Ági nevének kiejtése, nem akadnak fenn az otthonszülésen, nem bántanak miatta, inkább a maguk módján kedvesek és megértőek próbálnak lenni, segítségeket ajánlanak, és ha nem is örülnek, hogy nem kérek belőle, azért egy aláírásért cserébe fenyegetőzés nélkül elfogadják az ellenvetéseimet.

Egy foteles szobába vezetnek, CTG-re kapcsolnak, sajnálkozva mondják, hogy ezt végig tűrni kell, aztán kérés nélkül olyan szülőszobát kapunk, ahol labda van és nagy heverő, nem pedig szülőágy és műszerek, én csodálkozom, hogy valahogy minden létező lehetőség közül sikerül a legjobbat kapnunk.

És folytatom a táncot a tűz körül. Sorjáznak a dolgok, amiket még odadobhatok a lángoknak, az álmaimat a csendes lakásról, ahol biztonságban szülhetek, ringatom a csípőm, próbálom azt képzelni, hogy otthon vagyok, fel-le járom a másfél métert, ameddig a zsinórok engednek, néha vizsgálat, sajnos nem történik semmi, rádobom még a „forró zuhanyt a keresztcsontomra”, az asszonylányok simogatását, a muskotályzsálya illatát, hallgatom a CTG zuhogó patadobogását, hozzá igazítom a mozdulataimat, mint egy monoton zenéhez, aztán ráhajítom sorra, hogy „nem kérek tágítást, és „nem kérek antibiotikumot”, a gyomromban pánik, a fejemben pattanásig feszültség, menekülésre készen várom a következő, meg a következő órát, a tűzbe dobom, hogy képes vagyok rá és hogy a testem már olyan jól tudja ezt, újabb órákon át várom, hogy elinduljon valami lendület, ami megmenti ezt a csöpp emberkét, és megment engem, aztán ráhányom a tűzre, hogy „nem kérek oxitocint”, és egy tűszúrásnyival később lángra kap minden, a gépek, a falak, a hatalmas utcazaj…, a mardosó lángok között elenyésznek a parancsoló szavak, a durván segítő kezek, a kényszer és a kapkodás, és másfél óra alatt a teljes összezártságból a megszületésig éget szét engem és a régi valóságot.

…Még öt hosszú perc, mire a Kicsit visszaterelgetik az élet felé, és végre megkaphatom…

…Még feleslegesnek tűnő varrások és sürgetések…

…Még három lassú és szép óra, amíg csak fekszünk az ágyon, a Kicsi, Apa és én…

…Még tíz óra, amit a kórháznak adok az életünkből…

És mostantól minden egyes nappal gyógyulunk.

Á. K.

Első szülésem > > >
Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.