853. nap: Tapasztalt szülés (Zsolti)

Ez a történet egy tavaszi napon kezdődött. Naná, hogy tavaszin – hiszen abszolút és teljességgel a szerelemről szól. Szerelemgyerek vagyok, anyám mesélte sokszor, s hogy nekem is lesz egy, nem gondoltam rá soha.

Tizenhárom év házasság és öt csodálatos gyermek, akik mind otthon születtek, békében, boldogságban. Hogyan lehet mégis oly szerelembe esni, ami hegyeket dönt, s elválaszthat egy ilyen családot? Csak azt tudom, hogy ez velem megtörtént. Bizony beleestem. Dolgoznak a párkák, s egyik napról a másikra új pasi, új család, új helyzet. A kincseimnek apjává válik, nekem szenvedélyes szerelmemmé, és győzöm követni a tempót.

A Kopaszi-gáton kért meg először, azon a mindent elsöprő tavaszon: „Mutasd meg nekem az anyaság szentségét!” S újra ideül valaki a vállamra. Méghozzá egy kisfiú. Ezt néhány hónap múlva látom meg, amint Marokkóban egy este belép a hálószoba ajtaján.

Zajlanak a hétköznapok és vele a transzformáció ebben az új felállásban. Így is, úgy is, de főként ügyesen vesszük az akadályokat. A mámor fátyolán át is látom, hogy a gyerekek jól vannak, s ez a legfontosabb.

Kérünk és kapunk egy csodálatos utazást az Egyesült Államokba. Hat hét kettesben. Rég vágyott pihenés, kilenc év folyamatos szoptatás és 24 órás szolgálat után másfél hónapig csak magammal törődhetek. Köszönöm.

Igen, persze, beszéltünk róla. Megemlítettük egymásnak írt szonettjeinkben, tán nem is egyszer. Mégis, ha kimondom, lehetetlennek tűnik, hogy ismét nekiadjam magam az anyaság testi kötelmeinek. De ő nem tűr ellenvetést, erősebb nálunk, erősebb a gondolatainknál. Szeretkezünk, vívódunk, s nem tágít. Szeretkezünk és követel. S megadjuk magunkat, hisz egymásba karolnak bölcs lelkeink. A puszta létezés gyönyörében követjük végig, amint megfogan – mint akik egy természetfilmet néznek, tudjuk pontosan, mikor mi zajlik. Heverészünk és sétálunk. S mintha az első gyermek volna, andalgunk a meleg szélben, immár hármasban.

Milyen szép is ez, Teremtőm! Milyen csodás az a pár perc, amíg csak én tudom. Az a pár nap, amíg csak ketten tudjuk. Kiélvezzük az önző szülői szeretet minden pillanatát.

Persze, hogy jól vagyok. Hisz imádok terhesnek lenni. Néha-néha keresek valami kis hisztire okot, azért az mégis csak jár egy várandósnak, nem? Na meg, ha már egyszer így alakult, hogy kicsit megint az első gyerekemet várom, akkor megengedek végre egy kicsivel több gyengeséget magamnak. Persze, csak nagyon kicsivel.

Az idő gyorsan telik. Fenébe is, túl gyorsan. Elreppen, és nem tudom eléggé megfogni a pillanatokat. Pedig lelassítottunk, amennyire csak lehet. Nincs más, csak mi magunk. A szerelmünk, a gyerekek. A reggeli, az ebéd, meg a vacsora. És egy egyre gömbölyödő pocak, benne Ficsúrka. Így telik minden nap s minden perc.

Nem járok orvoshoz. Régen se vittem túlzásba, de jártam eleget. Most már járjanak mások, én befejeztem.

Mindenki a 38. héten született, én általában siettetem a dolgokat, ő is előbb fog jönni – mondom Zsoltnak. Ő meg, szegény, el is hiszi. Ja, és titkon lánynak várja. Igyekszem elhallgatni látomásom, és néha-néha én is vágyom a lányra, de azt hiszem, inkább csak miatta.

El is kezdek szülni valamikor a 38. hét elején. Vagy valami hasonló. Téves riadó, látenciaszak, mit tudom én. A gyerek még nem jön.

December eleje. Közepe. Tippek a jeles dátumokra. Kivárja a világvégét is. Szerintem még röhög is rajtunk. Mi meg alázatosan beismerjük, nem tudunk mi frászt sem.

Így hát berakjuk a DVD-lejátszóba John Travolta és Olivia Newton John örökzöld musicaljét, és hagyjuk magunkat elragadni. Már a tizedik percben érzem, fincsi – igazi fincsi kontrakciók jönnek. Aki még sosem vajúdott a Pomádéra, javaslom, próbálja ki egyszer! Felejthetetlen!

A film végén futok, és alaposan kifosom magamat. Naná, hogy hívd a bábákat! És igyekezzenek ám!

Hipp-hopp. Minden a helyén. Olaj, vatta, takarók, gyertyák. Még zene is, asszem. S hogy ez mennyire fáj, nem lehet nem csodálkozni rajta újfent. Sétálok, térdelek, hajolok. Ritmusosan mozgok.

Zsolt velem van. Teljesen velem. S engedi, várja, hogy magammal vigyem, oda, a függöny mögé. Talán egyetlen pillanatra sikerül is, többre nem. A szemébe nézek, s ő az enyémbe. Megvillan az élet ereje. Tudatos és tapasztalt ez a szülés. Ismerem a folyamatokat. Szinte belülről látom a testem, a méhem munkáját. Érzem, amint a kisbaba megfeszül és összerendezi magát, készen a kibújásra. Gyere, kicsim, gyere, Te kedves, ott várlak, ott találkozunk! Most gondolok először az arcára, kezére, testére. Vajon milyen lesz? Most meg fogom ismerni, most meg fogom látni őt.

Nyomnom kell. Nem lehet. Hisz nem is fájt még annyira. Hisz alig kaptam az endorfinból, hé! Az nekem jár! Kérem a jussom! Ez kitolás! Hol vannak Ágiék? Hívd föl! Most azonnal!

Negyed óra, és megérkeznek, ledobják a cuccaikat, lekucorodnak. Alig férnek a szekrény és az ágy közé. Nyomnom kell. Ha hiszem, ha nem, ezek tolófájások. Hát jó, legyen. Engedem magamnak. De nem jön. Valami nem oké. Mintha nem tudna jönni. Nem mozdul. Elakadt? Nyomnom kell. Térdelek, felállok. Leülök. Végül – Ági tippjére – leguggolok mélyen. Na, ez már valami. Most már jön a drága. Érzem, hogy feszít a feje, ott van. A kontrakció végén járok. Engedd nyugodtan vissza, majd a következővel – mondja Ági. Micsoda? Kizárt, rettenetesen fáj, ki kell nyomnom! Hát így is teszek. Kirobban, s reptében felsír kicsit. Mint aki zuhan egy pillanatra.

Jaj, de fájt ez a vége! Hosszú idő, míg ocsúdok. „Zsolti lett.” – súgja Zsolt a fülembe. Naná! Mi más is lehetne.

Szájamhoz húzom maszatos fejecskéjét, és önkéntelenül megnyalogatom, mint a cicamama ellés után. Milyen nagyon finom. És a szaga! Az az édes hússzag. Ezt nem lehet utánozni. Ez felejthetetlen.

Ígértük a fiúknak, felébresztjük őket, de közben nem volt hozzá kedvem. Magammal voltam elfoglalva – hál’ Istennek, végre magamra – nem kívántam őket közben. Most viszont jólesik, hogy ott vannak Zsolt első gondolataiban, és lehozza őket, amint magunkhoz térünk. Pici nézegetés, pici örömködés, és vissza is mennek aludni.

Hát itt van. S már neki is csak előre van. S lehet még egyért aggódni. A hatodik gyermekem. Az első, amelyet neki szültem. A második Zsoltnak. Az első fia. Az első közös. A hetedik az összesből. Kicsi Zsolti. Szerelemgyerek.

És nem volt ott a Geréb. És menjen mindenki a büdös francba, aki erről egy kicsit is tehet! De ott volt Juli, és ez kicsit kárpótolt. És ott volt másik Ági – és így legalább egyszer vele is szülhettem. És nagyon-nagyon jó volt. Velük, az angyalokkal, és köszönöm nekik, hogy vannak, és hogy vannak nekem.

S. T.

Trisztán > > >
Samu > > >
Jónás > > >
Bodó > > >
Róza > > >
Andris > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 24. mese: Gyorsan és pontosan (Alex születésének története)
• 1541. nap: Legyen már vége! (Rozi születése)
• 928. nap: Negyedik fejezet (Jankó)
• 1845. nap: Lehet, hogy meghal? (Jankó születése császármetszéssel)
• 369. nap: Korábbi félelmem feloldódott a szeretetben (Attila)