igaz történetek szülésről, születésről

1169. nap: Paradigmaváltás (Nemere születése-szülése)

Megjelent: 2013. dec. 17.

Nem emlékszem rá vissza szívesen. Eddigi életem egyik legnagyobb testi-lelki megrázkódtatása volt, ezért.

Kezdettől fogva ideges voltam, ha a szülésre gondoltam. A szülésfelkészítős héten olyan sok mindent megtudtam a várandósságról, szülésről, hogy szó szerint belebetegedtem, és attól kezdve aztán már semmi nyugalmam nem volt. Rejtőzködtem a világ elől, nem akartam, mertem megvallani, hogy otthonszülésre készülünk, de titkolózni is nagy teher volt – úgy a családtagok, barátok előtt, mint a hivatalosságok előtt. Ahogy közeledett az idő, a nyugtalanságom, befelé fordultságom, „űzött vadságom” csak nőttön nőtt, végül már teljesen úrrá lett rajtam; mint egy holdkóros, úgy jártam-keltem, mindenkiben ellenséget láttam, olyant, aki meg tudja, meg akarja akadályozni, hogy jól szüljek.

Így érkezett el az a csütörtök, amikor elkezdett folydogálni a magzatvizem, és éppen aznap kellett először CTG-re mennem Ágihoz – olyan volt emiatt kiszakadni otthonról sok-sok bent eltöltött nap után, mint amikor a pincebogárra rányitják a pinceajtót. Persze, a CTG nem sikerült, s még arra sem került sor, hogy kiderüljön, valóban a magzatvíz csordogál-e, és ha igen, akkor milyen, mert akkor éppen nem csordogált, s mire csordogálni kezdett, Ági elsietett.

Aztán délután itthon kicsit visszanyertem az egyensúlyomat, de este 10-kor már magam is fel tudtam ismerni, hogy ami a lábam közül kiömlött, az a vizem volt. Csak hogy nem víztiszta volt, hanem sárgás, amire azt a választ kaptam, hogy mekóniumos, amivel kórházba kell menni. Nem hittem a fülemnek. Meglátogattam én a körzetes kórházat, de annyira bíztam az itthonszülésben, hogy még össze sem voltam pakolva. Ági csak magyarázta, hogy nem hagyjuk a szarban a gyermeket, s hogy még a legjobb helyen sem várnak x óránál többet a szülés megindulásáig. Teljes paradigmaváltás – kórházi szülés lesz.

Hajnal háromnegyed ötig elviselhető volt a dolog. A szülésznő meg-megvizsgálgatott, tág-tág-tágítgatott, ez fáj-fáj-fájogatott, de azért békén is hagyott, ami alatt szépen jöttek a fájdalomhullámok, Laci velem volt, minden értelemben, így haladtunk a hajnal felé. Még kádba is kerültem, s amikor a hányási-székelési ingerek utolértek, némán adtam át nekik magamat, hogy a szülésznő ne halljon, mert akkor azonnal jött volna. Így meg reméltem, hogy ha nem hallja, hogy hol tartok, akkor hátha mire megjelenik, akár már ki is tolom a gyermeket. Merthogy az a mészáros asszony már éjfélkor kijelentette, hogy reggel hatra meglesz a baba (csak sokkal később jöttem rá, hogy addig tartott a műszakja), s hogy háromnegyed ötkor majd felfektet a szülőágyra.

Így is lett. Hatkor született meg Nemere, s ez a bő egy óra beillett volna kémkínzásnak is akár. Szét a lábat, de egyszerűen nem lehet szülési fájdalom közben – na, jó, akkor nem kötelező a kecske. Nyomjak, de ne kiabáljak – ezt nem lehet némán!! Azok a felnyúlkálások, a francba! Jöhet a helyi érzéstelenítés, ha ennyire nem bírom elviselni. Áll a nagy darab fehérnép a lábam között és méltatlankodik, hogy most már aztán szedjem össze magam! Hogy az a jó kurva istók megbassza a pofádat!

Aztán behívja az orvost. Megrémültem, hogy császár lesz – azt nem akarok! De nem, csak kicsi oxitocin. Jön egy-két újabb fájdalomhullám, nyomok parancsszóra, de a gyermek még nagyon fenn van. Na, elő a vákuumot. Iszkolnék el onnan, ébrednék fel a rémálomból; mondom Lacinak, hogy az mire való, hogy abból mi lehet(!); mondom az orvosnak, hogy azt nem akarom. Na, akkor még egy próbálkozás.

Jön egy újabb fájdalom, már azt sem bánom, hogy a hasamra nyom kicsit, csak már kint legyen a kicsike, közben a szülésznő kettévágott, mint egy disznót, jól belém nyúlt, s kirángatta belőlem a fiúcskát. Drága, drága első szülöttem, hát mit tettek veled?

Rögtön s azonnal elragadták, megmosdatták, mint egy macskát. Lacikám fotózott, de azokra a fotókra azóta sem bírok ránézni – hát hogy néz ki az a szegény kicsi újszülött? Aztán egy percre ideadták, jól bebugyolálva. Mondta Laci, hogy tegyem mellre, de nem mertem – már vitték is el, melegíteni, mert megfázott a szülőcsatornában… Aranyóra? Szaróra.

Rám jött a hidegrázás, majd’ megvett az Isten hidege. Aztán varrás. Még mindig varrt, még mindig varrt, s aztán hetekig még mindig fájt s még mindig fájt, a gyermek meg csak bőgött, bőgött, bőgött, ordított, ordított, ordított, vagy ha éppen nem, akkor szopott. Én meg vele bőgtem meg ordítottam, úgy nyolc hétig, míg mindketten túl lettünk az életünknek ezen a drámáján. A szoptatás-együttalvás-hordozás szentháromsága meg a drága jó férjem és a drága jó anyám szeretete, türelme végül segített magunkhoz térni.

Ennek három éve.

E. L.

Uzonka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.