igaz történetek szülésről, születésről

774. nap: Így (is) szültünk mi (Matyi)

774. nap: Így (is) szültünk mi (Matyi)

Három gyermekem születése közül Matyié a „kedvencem”, a másik kettő szüléstől is nagyon sokat kaptam, valahogy mégis Mátyás fiam születése maradt meg bennem dédelgetett szülésként.

Emlékszem, a villamoson zötyögtünk haza a Margitszigetről a legnagyobb fiammal, sütött a nap, fáradt voltam, Ákos meg nyűgös, és akkor arra gondoltam, milyen mókás, itt dülöngélünk a sok ember között, én meg szülök. Hoppá, szülök? Szerencsére egészen közel laktunk a megállóhoz, otthon még Boribont olvastam a gyereknek, de közben már szóltam a férjemnek, jöjjön haza, mert úgy érzem, ebből ma baba lesz, és a barátnőimet is próbáltam elérni, mert ketten is vállalták, hogy segítenek a nagyobb körül, amíg megérkezik a kisebb.

Tudom, hogy amikor először szültem, és megkezdődtek a kontrakciók, egyértelmű volt, hogy ez az, most szülni fogok. Ám Matyinál nem voltam benne biztos, hogy ezek a fájások már „valódiak” vagy jóslók, úgyhogy kezemben a telefonnal még tépelődtem is, hogy most akkor kell-e riasztani a többieket, vagy sem. Persze egy órán belül eldőlt, hogy igen, helyzet van, szerencsére befutott a párom, megjött az egyik barátnőm, és a másik is tépett ezerrel az autópályán, szóval alakultak a dolgok.

A nagyfiamat leküldtük a barátnőmmel a játszótérre, közben megérkezett a másik barátnőm is, és ketten lesték, mit tehetnének értem. Hívtuk persze a bábát, doulát, emlékszem, Ági mondta, számoljunk, mennyi idő telik el két kontrakció között (vagy inkább meddig tart egy?). Az is előttem van, ahogy Bori barátném mondja a páromnak, most mérd, most nagyon fáj neki, és közben járkáltam, meg zuhanyoztam, meg járkáltam, meg álltam a zuhany alatt…

És az valami csodaként él bennem, ahogy a napsütésben Ági nyitotta az ajtót, és abban a pillanatban éreztem, hogy oké, rendben vannak a dolgok, mostantól bármi történik, már biztonságban vagyunk, én is, a baba is. Onnantól képes voltam arra, hogy elengedjem magam, és hagyjam, hadd történjenek a dolgok a maguk menetében.

Tudom, hogy a háttérben a férjem és a barátnőm az utónévkönyvet lapozgatták, és a kifelé készülődő baba nevét keresgették (még nem döntöttünk, hogyan fogjuk hívni), nevetgéltek, és Ági megkérdezett, nem zavar-e, de nem, inkább megnyugtatott, olyan természetes és családias volt.

Az is bennem van, ahogy támaszkodom az ajtófélfánál, és mondom, hogy nagyon elfáradtam, mire megnyugtattál, hogy pihenjek nyugodtan, ezt úgysem csinálja végig helyettem senki. Meg mondtad, hogy menjünk beljebb, mert itt fázni fog a baba. Baba? Hol vagyunk még attól? – és tényleg, már csak percek kellettek.

Ahogy elindultam befelé, fölkaptam egy párnát, fogalmam sincs, miért, és azt cipeltem magammal. Alig értünk az ágyhoz, már ordítottam a férjemért, ami azért vicces, mert a vajúdás alatt jó volt, hogy csak a háttérben tett-vett, összecuccolta a nagyfiam motyóját, akit a játszótérről az egyik barátnőm hazavitt aznap éjszakára magával, szóval nem igényeltem az aktív jelenlétét, de eljött egy pillanat, amikor azt éreztem, ott kell legyen velem.

Térdeltünk egymással szemben, és tartott, amikor pihentem, tudom, hogy valamelyikőtök megkérdezte, akarom-e megfogni a baba fejét, mert már érezni lehet, nem akartam, csak éreztem, nagyon feszít, és azt hittem, sosem bújik már ki. Aztán olyan gyorsan kicsúszott, és a hátamra gördültem, magamhoz kértem, és olyan jó volt, béke és meleg és szuszogás.

Persze, sok kép villan föl bennem arról a délutánról, megannyi hangulat, szín, hang, egy-egy mozdulat, mondat; ám a lényeg, hogy lehetővé tettétek számunkra, hogy figyelemmel és szeretettel kibélelt fészekben szüljünk-szülessünk, és ezt mindhárom alkalommal átélhettük.

Köszönöm.

T. P.

Ákos > > >
Szabolcs > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.