igaz történetek szülésről, születésről

549. nap: Adjatok életet otthon! (Sári története)

Megjelent: 2012. ápr. 6.

Otthon született. A lehetőség, hogy ez így legyen, mentett meg engem attól, hogy ne vállaljam őt.

Az első gyerekem kórházban született, és akkor elhatároztam, hogy én ezt még egyszer nem csinálom, nem hagyom, hogy ezt tegyék velem, akkor nem lesz több gyerekem inkább. Hogy miért? Mert undorító volt, ahogy borotváltak, és a beöntés után fájásokkal kínlódva egy kórházi vécébe rohannom kellett, csak hanyatt fekhettem, mert sokan voltunk a szülőszobán, mert igazából meg egyedül voltam egy neonokkal megvilágított szülőágyon, szomjas voltam, de csak vizezett gusztustalan pelenkát adtak, rágcsáljam azt, mert aki arra járt, az belém kotorhatott, mert nem voltam más, csak egy feladat. Pedig volt fogadott orvosom. Aki reggel megérkezett, jó nagy lendülettel átvágta a gátamat, és kipréselte belőlem a gyerekemet, miközben erőtlen tiltakozásom dacára négy tanulónővérke bámult a lábaim közé. Megalázó volt. Aztán a varrás kínjai, a kicsi babámat elvitték, szinte nem is láttam, ordított szegényke, órák teltek el, mire láthattam. Az orvos bájos megjegyzése, míg a hosszú metszést összevarrta, az volt, hogy a férjem nem is kívánhatna szűkebb bejáratot… Napokig nem tudtam rendesen járni, a varrat begyulladt, a kórház jeges gumikesztyűt adott jegeléshez, ennyi. Undorító volt a vizit és a betétek nézegetése, kínszenvedés a gyulladt sebből a varratszedés. Nem számított nekik. A gyerekemet gennyes szemmel, sírósan vittem haza… a szájában penészgombák.

És akkor tudtam, hogy szülni a kórház nélkül oké, kórházban nem oké.

Aztán kilenc év eltelt, várandós lettem, és rettegtem. És nem akartam újra átélni ezt a rémséget, ha a férjem nem állít meg, a rettegés miatt inkább elvetettem volna babát. Aztán úgy döntöttem, inkább kibírom, és amikor egy erős vérzés miatt betegállományba kényszerültem, a családorvosunk kérdezte, nem akarok-e otthon szülni. Dehogynem! Csak nem találtuk Ágit. Két perc múlva a kezemben volt a telefonszáma, és innentől kezdve egy egészen másfajta születéstörténet kezdődött el.

Harmincegy évesen egy 4700 grammos óriás bébit hoztam a világra a lakásunk fürdőszobájában. Sosem felejtem el, ahogy Ági rám nézett és azt mondta: „Szomjas vagy.” És már kaptam is inni. Hogy Kati fogta a vállam, ahogy velem voltak a sötét és forró víztől párás fürdőszobában. Nevettünk is…

Aztán megszületett Sári, aki nem sírt, már akkor szőke haja volt, és komolyan ránk nézett, majd azt mondta: „Hö!”

Ági az apja mellkasára tette az újszülöttet, aki bevitte a szobába, míg én lezuhanyoztam és kikászálódtam a kádból. Sári karja vongálódott, ami Ágit nagyon aggasztotta, egy homeopata orvoshoz irányított minket. A gyerek karja két hét múlva rendben volt, nyolc hónapos korában egy otthonszülést ellenző gyermek-ideggyógyász nem tudta eltalálni, melyik kar volt a beteg…

A szülés alatt berepedt egy kicsit a gátam, Ági össze akarta varrni, de annyira féltem az előző tapasztalataim miatt, hogy nem engedtem. Nem szidott, nem erőszakoskodott velem. Elmagyarázta, mit hogy tehetek és mit nem. Végig biztonságban éreztem magam és biztonságban voltam. Az utcán állt a villogós autó, egy hetes információs előadássorozaton vettem részt, Áginak komoly felszerelése volt, a közelben kórház.

Engem ez a születés gyógyított meg. Hogy nem kell félni, jó dolog. Hogy lehet szépen. Segítenek, nem aláznak meg, nem sértik a szégyenlősségemet, figyelnek rám, és arra a csodálatos dologra, ami történik, hogy szakértelemmel és alázattal van velem az, aki erre szerződött.

Sári a mai napig nagyon apás is. Nagyon más gyerek volt, mint a nővére, aki szegényke kórházban született. Sárival fantasztikus volt, hogy nem kellett egy kórházban alkalmazkodnunk a rendhez, másokhoz, hanem otthon, a saját biztonságunkban kezdtük el a közös életünket. Minden nap fel kellett hívnom Ágit, aki eljött a negyedik hét végén megnézni engem, hogy rendben vagyok-e. És teljesen rendben voltam, vagdosások, varrások nélkül, kilenc évvel öregebben, mint az első szülésnél, ahol járni nem bírtam rendesen napokig…

Sári születése után másnap már ment tovább az élet, ő egy grammot nem veszített a súlyából, hízott rendületlenül és vidoran, magabiztos, határozott és kiegyensúlyozott gyerek lett belőle. Látszik rajta, immár 14 évesen is, hogy itthon van a világban, hogy tudja, hogy vigyázunk rá. Csak azt sajnálom, hogy a nagyobbik lányomnak nem tudtam ezt megadni, hogy otthon, teljes védelemben és tökéletes biztonságban születhessen meg.

Szeretném, ha az unokáim is otthon születhetnének, ha a lányaim szabadon választhatnának az otthonuk és ‒ remélem, hogy kevésbé gőgös és beteg szellemiségű ‒ kórházak között. Ha engem kérdeztek, adjatok életet otthon…

T. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.