Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 737. nap: Mindent kívülről láttam (Márton Vilmos)

737. nap: Mindent kívülről láttam (Márton Vilmos)

Megjelent: 2012. okt. 11.

Szülés, Születés. Ez történt tizennyolcadikán. Életem egyik legnagyobb Utazásán vettem részt. Kezdem az elején. (Mindent kívülről látva.)

Csütörtök, nem még egy kicsit előbb. Tizenötödike, kedd, mikor is közlik velem, hogy talán csütörtök. A pillanat, amikor éreztem, itt van, itt a Vége, az Új kezdet, de előttem van egy nagy dolog még: menjünk megszülni a pocakomban lakó Emberkét. Szóval, tizennyolcadika reggel, vagyis hajnal, amikor elindultunk, aztán a kórház előtt nem akartam kiszállni a kocsiból… Megijedtem. A férjem átlendítve ezen „betessékel” az ajtón, kis időhúzás még, kávé.

Bejelentkezés, bár az orvos még sehol, viszont jó sok kismama. CTG-gépre fel, ami még a háborús időkből származhatott, kellemetlenül elzsibbadt kezet szerezvén tőle, mivel folyamatosan a hasamhoz kellett szorítani, különben hibát jelzett.

Ezután vártunk. 8.30-kor megjelent az orvos, aki megvizsgált, majd burkot repesztett (kijelentés, miszerint Marci kicsi lesz, maximum 3 kg). Átöltözés, ígéret, ahogy lesz szabad szülőszoba, bepakolhatok. Doula értesítése, és ismételt várakozás.

Fájások sehol, ezért tanács: lépcsőzés. Fel és alá, kezdődő izomláz, ezért leülés a váróban, szülőszoba előtt (jelzem, a csomagok végig a váróban voltak). Bosszantó, hogy összesen egy mellékhelyiség van, és azt sem lehet rendesen bezárni.

Doula érkezése, nőgyógyászat előtti letelepedés, homeopátiás bogyók fájás elősegítése céljából, félóránként pár szem. FÁJÁSOK öt-, majd hárompercenként, közben a férj keze szorongatva, szünetben telefonon való csicsergés.

Dél: van szabad szülőszoba, végre beköltözés, néha szívhanghallgatás, fájások hárompercenként. Fájások alatt férjnek kapaszkodás, egyébként fekvés a földön. Doula próbálkozásai, masszázs, zene, de semmi sem volt jó!

14 óra: orvosi vizsgálat, nyolc centis tágulás, még kettő kell… Innen volt nagyon rossz. Egyre fáradtabban, egyre több szünettel a fájások között, amit csak fekve lehet elviselni. Egyszer hazafelé indulva: „Nagyon fáj”-t hajtogatva… (Utólag számoltak be erről a jelenlévők, érdekes, én nem emlékszem.)

14.45 körül: bejön az orvos, hogy akkor tessék megszülni a babát. Nem ment, nem akartam, elég volt, csak aludni akartam volna. Orvos el, majd még egyszer vagy kétszer vissza, hogy próbáljuk meg (és félvállról a doulának, hogy beszéljen velem, mert úgy látszik, nem akarom megszülni ezt a babát).

15.45 körül: megjelenik a szülésznő, betoltak egy kiskocsit, amin két takaró: egy rózsaszín és egy kék. Újabb próba, de a fájások közti nagy szünet (öt-tíz perc) miatt az orvos infúziót akar beköttetni.

Innen összefolyt minden. Mintha kívülről láttam volna magamat, beszéltem volna, de nem tudtam, csak a gondolataim cikáztak. Ki ez a sok ember, mit akarnak tőlem, miért nem hagynak már…

Az infúzió gondolatára megerősödtem, és úgy döntöttem, nyomok, ha van fájás, ha nincs. Nyomtam, majd szerencsére jött a fájás is. Az orvos leinti az infúziót ‒ megkönnyebbültem ‒, majd bejelenti, gátmetszést csinálna, mert nagy(?) a baba. Beleegyező fejbólintás, pedig belül vadul tiltakoztam.

Levegő bent tart, nyomni, levegő bent tart, nyomni. A kezem a számon, hogy ne fújjam ki a levegőt. „Kedves” segítség, az orvos is nyom velem, vagyis a hasamat préseli.

Kint van a feje, nézzem meg, simogassam meg. Rápillantottam, megijedtem, egy megnyúlt kék valamit láttam… Túl akartam lenni az egészen.

Újabb levegő bent, nyomni (egyszer, kétszer, háromszor?): megszületett 16.02-kor!

A mellkasomon pihent egy gyönyörű, először lilás-kékes-vöröses, hangosan méltatlankodó, nehéz csomag (a köldökzsinórját Apa vágta el). P. Márton Vilmos, aki egy órán keresztül ordított és vacogott felváltva, majd megtalálva a kezét hangos cuppogásba kezdett (szopni nem akart).

Születése után egyből el akarták vinni, de szóltunk, maradjon, míg lehet, így 17.45-ig velünk is volt, amikor is elvitték megfürdetni/felöltöztetni. Apukája kísérte, és ő fürdette meg, majd hozta vissza felöltöztetve büszkén a FIUNKAT. 17 óra körül behozott a csecsemős nővér egy mérleget/centit, hogyha engedjük, akkor lemérné. Ekkor derült ki, hogy az először kicsinek becsült babám nem is olyan kicsi: 3590 gramm és 53 cm.

Négy órát voltunk együtt. ismerkedtünk, belélegeztük azt a semmivel sem összetéveszthető illatot. Majd elvitték megvizsgálni, és 23.00-kor a keresésére indulva újra magamhoz szoríthattam. Azóta el sem engedve…

(Elröppent négy év, Marci nagyfiú már, megszületett a húga, Viola: békében, itthon. Sajnálom, hogy a fiamnak ezt nem adtam meg, de a vele átélt tapasztalat hozta meg a szemléletváltozást, ami megadta Viola számára az annyira vágyott háborítatlanságot.)

P. B.

Viola Zóra születése az otthonunkban >>>