igaz történetek szülésről, születésről

449. nap: Nyugalom, szeretet és megértés (Levente)

Megjelent: 2011. dec. 28.

…Azután megismerkedtem Anett-tal, aki Veled szülte első gyermekét, majd a másik Ágival a másodikat. Anett elmesélte a szülésélményét (anyukámmal ellentétben, aki azt mondta, a szülést túl kell élni, és bele lehet halni), azt mondta, át kell élni, és hogy boldog, meghitt, családi esemény! Ekkor még mindig csak Anettet mint kiváltságost „irigyeltem”, és azt gondoltam, ez nekem biztos nem menne! Hiszen megmondta az anyám és a nagyanyám is: a szülés életveszélyes krízis, amelyből csak egy orvos kórházastul menthet ki! Egyikőjük sem szoptatott, és azt mondták, ez nekem sem fog menni, mert valami nem működik bennünk. Akkor ezt is elhittem! Természetesen mindkét gyermekem szopott/szopik! Aztán kölcsönkaptam Anett-tól A születés művészete című könyvet, és rájöttem, minden nő képes világra hozni gyermekét, és természetesen táplálni is tudja saját testéből!

Második gyermekünket bábával szültük. A várandósság folyamán telefonos kapcsolatban voltunk a bábákkal, és eljöttek hozzánk látogatóba is. Az orvosi távolságtartó viselkedés után meglepett és furcsa volt az a közvetlenség, önzetlenség, ami mindannyitokat jellemez. Szülés előtt másfél héttel már minden nap voltak jósló fájásaim, így napi kapcsolatban voltunk a bábámmal.

Aztán csak elérkezett a Nagy Nap, este a kislányomat elaltattam, és ekkor már tízperces fájásaim voltak. A páromat hagytam, hadd aludjon még, hisz nehéz éjszaka várt ránk. A bábával beszéltünk telefonon, és azt mondta, elindulnak hozzánk. Izgatott voltam, de egyáltalán nem féltem, tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Hamarosan a kezembe foghatom a kisfiunkat ‒ gondoltam ‒, és egy kicsit örültem a kontrakcióknak.

Fél három felé megérkeztek a bábák, ekkor az ágy előtt térdeltem, olyan jó érzés volt meglátni őket. Nyugalom, szeretet és megértés sugárzott a jelenlétükből. Borogattak, masszíroztak, bíztattak, dicsértek, szemembe néztek, elmagyaráztak, engedélyt kértek, suttogtak, hallgattak, magunkra hagytak, megérintettek. Nehéz mindezt leírni, átélni lehet csak. Sokat tettek. Nem irányítottak ‒ támogattak.

Reggel, amikor a kislányom fölébredt, összeszedtem magam, megpróbáltam mosolyogni rá, adtam egy puszit neki. Anyának most fáj, de nemsokára itt lesz a testvéred ‒ mondtam. A nagyapjával elment játszani ‒ ekkor már a kitolási szaknál jártunk.

Aztán a párom ölében ‒ guggolva ‒ megszületett a mi csodás kisfiunk. Ami a legszebb az egészben, hogy Levente a testem közelébe került, rögtön a születése után szopizhatott. (Lányom születésénél a kórházban azt mondták a csecsemős nővérek: „Ne szoptassa még, semmi értelme, csak a harmadik nap körül lesz teje!”)

Miután a bábák elmentek, a párommal összebújva pihentünk, és gyönyörködtünk a mi kisfiunkban. Este megérkezett a kislányunk a nagyitól, és megszemlélhette öcsibabát. Levente egy újabb csoda az életünkben, a testvére is nagyon szereti.

Mindnyájatoknak köszönjük! Neked különösen! Végre mi is átélhettük a háborítatlan szülést-születést!!! Azt kívánom, hogy egyszer még majd átélhessem a születés csodáját.

Első (kórházi) szülésemnél futószalagra dobtak, és elvették tőlem a legdrágábbat, először a férjemet, majd az elsőszülött gyermekemet. Csak a külső szemlélő szerepét osztották rám. Majd a második gyermekünk születésénél én irányítottam, és nem túléltem, hanem megéltem a születés-szülés csodáját! Szóval, nem csoda, hogy az otthonszülők nehezen állnak le a gyermekvállalással!

N. V.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.