igaz történetek szülésről, születésről

1095. nap: Vándorúton családban II. (Én nem akartam csatározni)

Megjelent: 2013. okt. 4.

Második fiunk hamar megfogant B. születése után, az első két trimesztert még D-ben töltöttük, de már egész más szempontok szerint kerestük a szüléshez legmegfelelőbb körülményeket – Magyarországon. Azt már tudtam, szülni jó, és képes is vagyok rá, ha hagynak. Azt is megtapasztaltam, milyen biztonságérzetet ad, ha végig nők kísérnek el ezen az úton. Eszembe jutott, hogy korábban hallottam Geréb Ágiékról és az otthonszülés lehetőségéről. Amikor hazaérkeztünk, kiderítettem Ági telefonszámát, és felhívtam. Mondta, hogy ha otthon szeretnék szülni, fel kellene mennem Budapestre az információs hétre pár napra. És hogy másodszor valószínű, hogy gyorsabban fog menni, messze lakunk, autópálya is csak félútig van, fel tudnánk-e menni a születésházba kicsit korábban, és ott várni a babát. Az első gondolatom az volt, hogy ahhoz még B. túl kicsi, hogy napokra elhagyjam, ezt nem tudjuk vállalni.

Ezek után nő nőgyógyászt kerestem a városban. Akkoriban ketten voltak. A fiatalabb, akivel először találkoztam, pont úgy beszélt, mint egy férfi. Azonnal mindenféle vizsgálatokra küldött. És megtudtam, addig még nem szült. Megkerestem a másik doktornőt. A kórháztól távoli rendelőintézetben dolgozott, akkor két gyerkőc édesanyja. Vele nagyon hamar egymásra hangolódtunk. Tiszteletben tartotta a kéréseimet, amik főleg a vizsgálatok minimalizálására vonatkoztak, és ezt nagyon értékeltem.

Közben a kórházi szokásokról is tájékozódtunk, rendkívül alaposan. Fűt-fát megígértek, mi meg hitegettük magunkat, hogy egészen hasonlít az első, D-ben szerzett élményeinkhez. Utólag nehezen tudom helyre tenni, hogy nem tudatosult bennünk, hogy bár az alapítványi szobával elérjük, hogy a férjem is bármikor velünk lehessen, de a kisfiunk, mivel 12 éven aluli, a kórház szabályai szerint a főbejárat küszöbét sem lépheti át. Az sem merült fel bennem, és nem tudom, valaha képes leszek-e ezt megbocsátani magamnak, hogy rákérdezzek, ha minden rendben lesz, ambulánsan szülhetek-e, néhány óra után hazamehetek-e. Pedig amott, ahol az elsőnk világra jött, a saját szememmel láttam erre nem is egy példát.

Nagy örömmel vártam az új szülést, miközben egyre jobban sajnáltam a nagyot, akivel meghitt, csak rá figyelős, csak őt csodáló közös pillanataink hamarosan megcsappannak.

A szülés napja is boldogan telt, a 40. hét közepe táján. Dél körül vizsgálatra mentem a doktornőmhöz. Azt hiszem, azt mondta, puha a méhszáj, kicsit nyitva, papírvékony a magzatburok, ebből még ma baba lesz. (A bogarat a fülembe öt évvel később az Ágiék információs hetén elhangzottak tették, de már sosem fogom megtudni az igazságot: tényleg ennyire készült már kifelé M., vagy ott a vizsgálaton kapott egy kis segítséget…) A CTG-n nem látszott semmi, és én sem éreztem semmi különöset. Felhívtam a férjem, elmondtam neki, meg azt is, hogy szerintem még nem lesz, aztán virágot vettem a pótnagyink névnapjára, átadtam a helyem valakinek a buszon, a pótnagyinknak elmeséltem, hogy hehe, az orvos szerint ma lesz baba. A férjem közben visszahívott, hogy apósom fél hatra nálunk lesz (ő vállalta az elsőszülött őrzését, amíg szülünk), kérdeztem tőle, miért? Jött egy bútorasztalos, hogy megbeszéljük a padlástér beépítését, lépcsőztünk fel-le, kérdezte, ezért neki is elmondtam, hogy hehe.

Vacsora után B-t apukája vitte fürödni, aludni, én a konyhában pakoltam. Háromnegyed nyolc körül lehajoltam egy kiskanálért, és pukk! Elöntött a víz. Kezdődik! J. és én is úgy gondoltuk, innen van még 40 óránk, mint legutóbb is. Így ő szép komótosan intézte B-t, altatta, majd visszaaltatta… Én még valahogy átöltöztem, de utána gyorsan elvesztettem az uralmat a testem felett. A földszinti fürdőben a lehajtott vécén ülve vártam a férjem, minden kontrakciónál hídba görbülve.

Nem részletezem tovább a szülőszobáig vezető akciófilmbe illő utat, mindenesetre az utolsó pillanatban rángatták le rólam a nadrágom, és kerültem fel az ágyra. A férjem útját elállták, hogy az adminisztrációt elvégezzék vele, így ő kint harcolt, én meg a kontrakciók között bent, hogy beengedjék a gyereke születéséhez.

Két szülésznő volt velünk (és a meglehetősen tapasztalatlannak mutatkozó ügyeletes orvos), egyikük tette is a dolgát. Éreztem, hogy nyomnom kell, kérdeztem, szabad-e. (Az első szülésnél már nyomnom kellett, amikor egy kis méhszáj még útban volt.) Az egyik szülésznő gátvédelemre készen bólintott, hogy igen, a másik a következőket kiabálta: „Várjon még, nincs itt az orvosa, hát nem azért választott orvost, mert nála akar szülni???”

M. kilenc óra előtt kint volt. Ügyesen, gyorsan, így a minden lehetséges tortúrákból csak igen keveset kellett elszenvednünk. Ezért azt szoktam mondani, nálunk az időegységre jutó hülyeség volt igen magas.

A doktornő tényleg lekéste a szülést. Azt mondta, pedig közel lakik, és pont rám gondolt a gyerekét fürdetve, amikor csörgött a telefon. De jó, hogy bejött, mert kicsit később szükség volt rá.

A megfigyelőben eltöltött két óra után a férjem elküldték, és megjelent a csecsemős nővér, hogy akkor viszi a gyerekem (már fel is kapta). Kérdem, hova. Hát reggelig a megőrzőbe, pelenkázni, és cukros vízzel itatni. Mondtam neki, hogy engem először is úgy tájékoztattak, hogy itt 24 órás rooming in van, így kérem vissza a gyerekem, másrészt cukros vizet még véletlenül sem kérünk. Erre a kórházi pólya megkötőjét a két ujja közé csippentve visszahozta nekem M-et, miközben megvetően közölte, hogy ezt az orvosommal kell megbeszélnem. Rendben. Megbeszéltük, megbeszélték, reggel hatig díszkivilágításban maradhattunk együtt a megőrzőben.

Történt még egy s más, amíg a kórházban voltunk. Az egészről az maradt meg bennem, hogy még így is, ennyi tájékozódás és készülés után, ilyen sima és gyors szüléssel, minden karakánságom bevetésével is az, ami elsőre a bénázásaink ellenére is olyan gyönyörű volt, átalakult nem is tudom, mivé… Csatatérré. De én nem akartam csatározni. Kerestem, mi az, ami nekik protokoll, nekünk meg nem olyan lényeges, így bele tudunk simulni. Ez végül talán túlságosan lefoglalt, és így minket is, mégis, lassan beszippantott a rendszer… Megadtam magam, és belementem a hálapénzezésbe. Azóta sem tudnék újra ennek a doktornőnek a szemébe nézni, olyan iszonyatosan megalázó helyzet volt.

De ami még ennél is sokkal jobban megviselt, amikor végre hazaengedtek bennünket, és szaladt felém a kisfiam: néztem őt, és úgy éreztem, ezzel a kisgyerekkel még sohasem találkoztam. Nem is tudom, valaha ezt helyre tudom-e rakni magamban… Most is zokogok…

Nehéz évek jöttek ezután, mindannyiunknak. Pedig évekig mantráztam magamnak, hogy milyen piszok szerencsés vagyok, hogy az első ott és úgy született, hogy mire a második érkezett, már tudtam, hogy szülni jó!, és szülni tudok!, hogy a második gyerekünk olyan ügyesen és gyorsan közöttünk termett, elkerülve minden rosszat, ami csak elkerülhető. Milyen piszok szerencsés vagyok!

Az jutott most eszembe, s ahogy forgatom ezt a gondolatot, egyre inkább hiszem, hogy így is van: a szüléskor és az azutáni napokban az anyában arra a kis időre felpuhul, meglágyul valami. Ami talán soha máskor. Valami, ami befogadja az új kis jövevény lenyomatát. Mélyen. De nyomot hagyhat benne minden más is, ami, aki épp akkor körülveszi. Jó is, rossz is. Mélyen is. Minden új szüléskor, minden új meglágyulással a régi lenyomatok körvonalai elmosódottabbak lesznek, akár el is tűnhetnek. Ezért is nagyon fontos, hogy az Új mellett mindenki az addigi családból is közel legyen, hogy az új család jól születhessen meg. És a többi, akkor ott körülöttük, az is legyen jó, elfogadó, erőt adó, minden, ami a háborítatlanság természetes velejárója.

Ma tudtam ezt először valamelyest szavakba önteni. De talán már valahol belül tudom egy ideje. Mindenesetre, amikor a következő kis jövevényt vártuk, egyvalamit nagyon biztosan éreztem: a legjobban azt szeretném, ha amikor érkezik, mind együtt lennénk.

J. H.

Első gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.