741. nap: Háborított háborítatlanság két tárgyalás között (Regő)
Ez volt a harmadik várandósságom két otthonszülés után. Nem tudtam elképzelni, hogy ez a baba ne otthon szülessen, mint a testvérei. Megcirógattam a lelkemet az információs héttel, persze több hónapon át egy-egy nappal, mert nehéz a családot magára hagyni. Viszont ez a baba is megérdemli a lelki rákészülést és a csak rá való figyelést. Decemberben részt vettünk a várótermi beszélgetésen a férjemmel. Nagyon fura hangulat volt, mert ott lógott a levegőben, hogy lehet, hogy ez az utolsó. Legalábbis Geréb Ágival. Újabb levelezőkör alakult a résztvevőkből, vártuk, és örömmel olvastuk a híreket egymástól, hogy kinek hogyan teltek az utolsó hetek, hogyan születtek a babák.
Feltöltődve, eltökélten vártuk a 37. heti vizsgálatot és az azzal összehangolt ultrahangvizsgálatot. Megkönnyebbültünk, hogy a baba befordult irányba, és már ekkor nagyobb volt, mint a két testvére születésekor. A bábai vizsgálat azt igazolta, hogy minden olyan szépen elő van készülve, hogy valószínűleg hamarabb fog jönni a kisfiunk.
Örülünk a híreknek. Azért is, mert az előző két gyermekünk a 40. héten született, és eddig nem voltam egyetlen CTG-n sem. Jó volna elkerülni harmadszor is. Ráadásul a városi kórház – ahova tartozom – rendelőintézetének egyik orvosa igen megalázóan viselkedett az egyik pecsétszerző vizsgálat során. Ezek után erősen bíztunk a kiírt időpont előtti szülésben, és hogy ez esetben is megúszom a CTG-t és a kórházba kerülést.
Megnyugtatott a bába, hogy a harmadik gyermekek szoktak a legkevesebb komplikációval születni. Problémamentes várandósság volt ez is, mint az eddigiek. Jól voltam, lélekben felkészült és elszánt. Már csak várni kellett. A bábám és a doulám azt tanácsolta a 37. heti beszélgetésen, hogy kössek és horgoljak az utolsó hetekben. Megfogadtam, három hétig ontottam a sapikat, sálakat, lábszárvédőket. Nagyon élveztem a befelé fordulást, főleg, amikor a gyerekek hagyták.
Egy tanyán lakunk, a férjem itthon dolgozik. Sok munkája van az állatokkal, tűzifával, fűtéssel, de mégis megnyugtató, hogy a közelben van, ha szükséges. Teltek a hetek.
Tizennyolcadika tárgyalásnap. Kisbabámmal megbeszélem, hogy ha lehet, ne akkor induljon el (plusz-mínusz 12 óra). Hajnalonként azon gondolkozom, hogy hol vannak már a régi szép, háborítatlan idők, amikor csak az egy időben zajló szülések miatt kellett aggódni, nehogy ne jusson segítő!
Aztán kiderül, hogy elnapolták a tárgyalást kér időpontra: pár nappal későbbre, meg még pár nappal későbbre is. Én a második tárgyalást követő második napra vagyok kiírva, szóval alaposan ki kell centizni. Újabb „tárgyalások” a babámmal, jaj, csak ne azokon a napokon szülessen. Szívem mélyén bíztam ebben a háborított háborítatlanságban.
Közben beharangozták a médiában, hogy méteres hóra, mínusz 25 Celsius-fokra lehet számítani a szülésem várható idején (csak az autóban hallgatunk rádiót, se tévénk, se rádiónk nincs a házban). A férjem el sem merte mondani, de a rokonok telefonhívásából hamar megtudtam. Megfogadtam, hogy nem foglalkozom vele, az lesz, aminek lennie kell. Ha más nincs, hát lóháton hozzuk be a segítőket.
A két tárgyalás közötti egy napon hajnali fél háromkor felébredtem. Kontrakciókat éreztem rendszeresen, de nem fájtak, viszont egy fura érzés jött velük, úgy borzongtam beléjük, hogy minden hajszálam külön-külön égnek meredt, mintha áramütés futott volna végig rajtam. Ez ismerős volt. Jó és ünnepélyes érzés.
Visszafeküdtem, telefonnal a kezemben. Keve fiam rövidesen átjött, befeküdt közénk, ami nem esett jól. Csöndben volt, de nem aludt, én ötpercenként néztem rá a telefonomra. Gondoltam, régi bevált recept – pihenek még, amíg lehet.
Egy óra múlva fölkeltem, mert már a jól ismert, húzó érzés volt odalenn, de még mindig nem fájt. Ez már bizony a vajúdás eleje. Már csak az a kérdés, hogy mikor hívjam a segítőimet… A nővéremet hívtam először úgy háromnegyed négy felé, aki a gyerekeket felügyelte a tervek szerint. A segítőim riasztásával még – gondoltam – várok.
Olyan fura dolog, két kontrakció között teljesen elbizonytalanodtam, hogy tulajdonképpen vajúdok-e. Elillantak az érzések, fájdalmak, csak a légüres bizonytalanság maradt. Telihold napja volt. Hajnali négykor mégis telefonáltam bábámnak, hogy jöjjenek, legalább két óra, amire ideérnek.
Háromnegyed hatig, nővérem érkezéséig elpakoltam a szárítóról a ruhákat, elővettem és kipakoltam az otthonszülős csomagot. Muskotályzsálya-olajat tettem a párologtatóba, az ágyunk elé tettem egy matracot, rá vízhatlan nedvszívó réteget – a kitolásra. Kikészítettem az olajokat, bekentem a hasam vajúdóolajjal, kitakarítottam még egyszer a fürdőszobát. A férjem közben begyújtott a kemencébe, a fürdőszobai bojlerbe, a konyhai sparheltbe. A vizet feltette forrni.
Kevét nehezen, de bevitte a gyerekszobába, és elolvasta neki a Szia baba! című otthonszülős mesét. Ezt nagyon megható volt hallgatni a szomszéd szobából, ahol meggyújtottam a mécseseket, bezárkóztam, nehogy abbamaradjon a szülés. Nem tehettem meg a segítőimmel.
Nővérem érkezése után próbált belehelyezkedni a történésekbe, a kissé már felfokozott hangulatba. Valahogy nem sikerült neki. Próbált a kontrakciók alatt beszélgetni velem, kérdezgetni, hogy elterelje a figyelmemet. Ez nagyon fura és idegen volt. Később rájöttem, hogy attól, hogy kórházban szült három gyereket, még nem látott kívülről szülést.
Hat órától felgyorsultak az események. A hullámok egyre messzebbre sodortak, már nem tudtam először a kontrakciók alatt, majd között sem beszélgetni, csak hol ide, hol oda kapaszkodtam, és élveztem a sodródást. Eddig mindkét szülésemnél hánytam az intenzív szak előtt, így tudtam, hogy az majd segít tájékozódni ez esetben is. Nővérem kezében telefon, három perceket mért, hangja izgatott volt. Én tudtam, éreztem, hogy szép sima az út.
István hívta a segítőket, akik két faluval arrébb voltak. Én sodródtam, nővérem masszírozni próbált, de nem fogadtam el. Egyedül szültem, megvolt hozzá bennem az erő.
István elindul, hogy a segítőink elé menjen, bevezesse őket a hozzánk vezető földúton. Szerencsére csak tízcentis hó esett, és nem volt több mínusz 15 Celsius-foknál.
Pár perc sem telt bele, egy kiadós kontrakciót ringtam át a konyhában a jó magas pultra támaszkodva, és durr, repedt a burok, elfolyt a magzatvíz. Fantasztikus érzés volt. Vihar utáni és egyben előtti csend, a tornádó középpontja. Kértem a nővéremet, hogy a pizsamanacimat ne tegye be a mosógépbe, szeretném szülés után megszagolni a magzatvizet.
Kihasználva azt a pár extra másodpercet, felkészítettem a nővéremet, valami furcsa nyugalommal, hogy ha elfolyik a magzatvizem, akkor kezdődik a kitolás. Eddig mindig így volt, és úgy tűnik, most sem lesz másképp. Úgy festett, ezúttal a hányás és a borogatás elmaradt.
Három-négy kontrakció vitt át a kitolásba, ezek nagyon intenzívek voltak, és alattuk folyt a magzatvíz, amit a lábaim közé tett textilpelenkával fogtam fel. Nővérem hívta Istvánt, hogy húzzanak bele, mert ez a baba nagyon jön.
Az első toló is már elementáris erővel érkezett. Letérdeltem az ágy mellé előkészített matracra, megmarkoltam az ágyneműt, és toltam. Nővérem hangosan számolta vissza a perceket a segítők érkezéséig. Nyílt az ajtó, doulám odajött hozzám, a bábám elszaladt kezet mosni.
A férjem fellépett az ágyra, keresett a hálószobában valamit. Vártam, hogy odajön tartani, de azzal a lendülettel kiment. Ne tudott már bevonódni az eseményekbe – ez rosszul esett.
A következő tolással jött az ismerős égő érzés, én elől védtem a gátam, bábám a baba feje mögött, majd jött a könnyebbség a nyakánál, majd megint egy nagy feszítés, és kibuggyant a kisbabám teste. Ebben a pillanatban arra gondoltam, hogy most utoljára szülök, ennek a kijelentésnek minden pozitív és negatív vetületével. 6.50 volt.
Bábám a hátam mögött, kezében a baba, szívott, köpött. Hasaltam az ágyon, teljes csend, a hátam mögött biztató szavak: „Lélegezz!” Utána befújás hangja. Halk nyöszörgés, majd csend.
Kértek, hogy térdeljek fel, és ne mozduljak. (Azt hiszem, hogy legyen a méhlepény magasabban a babánál.) „Lélegezz! Ez még nem az igazi.” Befújások megint.
Közben én térdelek, és hátranyúlva simogatom a babám lábát. Érzem a lelkem legmélyén, hogy nincsen semmi baj. Csak még nem érkezett meg. Még nevet sem találtunk neki. Nem kötöttük bele ebbe a fizikai világba igazán.
Két feszült perc után hallom, hogy: „Na, ez az!”
Kisfiunk lélegzik, megérkezett. Mindenki megkönnyebbül, felfekszem az ágyra, megkapom a babámat. Szép nagy férfigyermek. Félhomály van, néz rám a nagy szemeivel. (Pár napig Bach-virágterápiás cseppekkel segítettük a babát és hetekig a mellkasomon aludt.)
Pár perc múlva a testvérek felébredtek, és odabújtak hozzánk. Tökéletes időzítés.
Nem tart sokáig ez a kegyelmi állapot. Bár a baba még nem szopizik, a méhlepény születni akar. Nagyon kiadós kontrakciók jönnek, és tíz perccel a baba után megszületik a méhlepény. Meglep ez az intenzitás és ez a tempó, az előzőeknél egy óra is eltelt a lepény érkezéséig. Mindannyian megnézzük a méhlepényt, a gyerekek is megtapogatják, figyelik a bába beható vizsgálatát. Minden a legnagyobb rendben, a méhlepény megy az üvegbe, hogy elixír váljon belőle.
Húsz perc múlva kezdett el kisfiunk szopizni. Az utófájások meglepően erősek voltak és három napig tartottak. Úgy döntöttem, hogy nem szedek a csillapításukra homeopátiás szert, hanem felajánlom a fájdalmat a kisfiam egészségéért.
Nagyon sajnálom, hogy G. Ági nem jöhetett el, de mint később megtudtam, a vajúdásom idején Ági felébredt, és tudta, hogy a mi kisbabánk születik.
Megkapom a magzatvizes nadrágom egy szagolásra. Semmiről sem szeretnék lemaradni, hiszen ez volt az utolsó várandósságom és szülésem. Kedd reggel van, minden olyan szép, kerek és ünnepélyes. Csenge lányom azt hajtogatja: „Olyan, mintha álmodnék!”
Kezdetét veszi az evés-ivás, előkerül az erre az alkalomra vásárolt kedvenc desszert. Rövidesen minden szép és rendezett. Nyoma sincs a szülésnek, ez már a gyermekágy ideje.
Segítőinknek rövidesen menni kell, mert tanfolyamot kell tartani. Nagyon hálásak vagyunk, immár harmadszor. Kisfiunk pár nappal később a Regő nevet kapta.
Négy hét telt el azóta. Kisfiunk több mint másfél kilót hízott, egészséges kisbaba. Olyan nagy öröm visszagondolni a születésére. Jó volna újra átélni…
Tiszta szívemből köszönöm egész családom nevében, hogy ezekben a nehéz időkben is lehetőségünk volt újra megélni a csodát, amivel egy háborítatlan szülés jár. Hálával tartozunk segítőinknek, hogy eljöttek és szeretetükkel körbevettek minket. Szeretettel gondolunk Geréb Ágira, aki most nem lehetett, csak lélekben velünk.
Cs. Gy.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1457. nap: Lehetett volna
- 1872. nap: Hosszú az út (Zsoltika érkezése)
- 988. nap: Senki sem tökéletes, és mégis az! (Manka)
- 479. nap: Életmesék (Bálint)
- 1300. nap: Magasba emelkedve (Ármin)
