igaz történetek szülésről, születésről

700. nap: Elindulok, megállok, rákapcsolok ‒ így majd célba találok! (Vídár)

700. nap: Elindulok, megállok, rákapcsolok ‒ így majd célba találok! (Vídár)

Hajnalban kopogtattál, hogy végre itt volnál. Rendben. Forró vízbe ültem, hogy kellemesebben teljen a várakozás ideje. De nem, lassult az egész folyamat. Biztos voltam benne, hogy jönni akarsz.

Kérdem reggel Apát, itthon tud-e maradni a munkából? (Apa éppen munkanélküli volt. Új szakmát tanult és gyakorlatra járt. S itt meglehetősen tartania kellett a munkaadójától. Még hogy otthagyni a napi munkát holmiféle szülés miatt! Igen, ezt mind éreztük!)

Tehát ment a vonakodás. Mégsem tudtam, mit akarok, meg kisbabám sem.

Reggel azért mégis elvittük a gyerekeket mamázni. Kérdi Mama, mi van? Hát, nem tudom! Egyenest a kórházba mentünk, hogy ez elindult! De a szülőszobán délig nem mutatott sokat a fájásgörbe. Szívhang meg ilyesmi rendben. Azt javasolták, hogy menjek a már megszült anyák közé. Úgyis mindjárt oda lyukadok ki babástul. Ez nagyon „fájt”. Hallgattam a szoptatós anyák csacsogását, babák szuszogását ‒ miközben nem tudtam, mikor-hogyan jutok idáig.

Mondták, feküdjek le pihenni, egyek, gyűjtsek erőt! „Mit csináljak?” ‒ kérdtem Apát. Tedd azt, visszaút aligha. Rendben: ettem, lefeküdtem. Egyre erősödtek az összehúzódások. Egyszer csak elég lett az ágyban kuksolásból. Fölkísértek szülőszobára. Már mutatott valamit a görbe. Hívták Apát. Sétáltunk egy keveset. Látta a doki, hogy már működünk. Segíteni akart ‒ ne szenvedjek sokat. (Soká nem is tartott ‒ csak hogy nem a természetes tempó volt.) Mert rákapcsolta az oxitocint.

Jött a kis manó, meg nem is. Neki is fárasztóbb volt az erőltetett menet. Kérdi a doki: „Akkor nyomunk?” Semmit nem éreztem, de megpróbáltam. Nem ment. Mondom neki: „Csak akkor mondja, hogy nyomjak, ha tényleg kell!”. „Én ráérek, míg ügyelek.” ‒ volt a válasz. Hát most meg ez fájt, hogy megbántottam.

Még mindig bajlódunk. De nem jön az erő. Na, a szülésznő nem bántódott meg. Nem bírta látni a hiábavaló küszködést. Átvette az irányítást. „Akkor most, anyuka!” Beugrott könyökével a hasamba. Nyomta, húzta Vídárkánkat. Gondolván, vessünk véget a kimerítő szerencsétlenkedésnek.

Megszületett hát 4150 g-mal a kis emberke. Lementünk az osztályra két óra múlva. Kérdi a nővér: „Hát ez a gyerek össze volt hajtogatva magába?” (Előtte ugyanis felrótta nekem, miért is lenne nehéz megszülni ezt a gyereket. Mire mondtam, hogy nagy lesz. Nem hitte.) Mindegy, odabent elfértél, idekint még több a hely.

De a Te számodra elég bizonytalan ez a hely, amit kaptál. Kilencévesen, diszlexiásan. Segítünk megtalálni a helyed ebben a világban!

Már látom. Nem bíztam eléggé az alkotónkban. Nem voltam elég erős, amikor Apa is biztatásra szorult. Nem hittem el, hogy képes vagyok végigcsinálni, ami rám lett bízva. Nem küzdöttem kellő odaadással érted, aki nekünk adattál.

Tesszük, ahogy tudjuk! Örülök, hogy ma megtehetem azt, ami kéznél van. Az eredményhez szükségünk van a tévedésekre is?! Tanulunk és tanítunk szép emlékeket gyűjteni!

Szeretettel: Anya

W. E.

 

Elza Mara >>>
Vid Viktor >>>
Mariann >>>
Endre >>>
Oszkár >>>
Rudolf >>>
Harald >>>
Gilbert >>>
Margaret >>>
Henrik > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.