igaz történetek szülésről, születésről

705. nap: Tevékeny, spontán már az élet hajnalán (Gilbert)

705. nap: Tevékeny, spontán már az élet hajnalán (Gilbert)

7.30: Felhívtam Ági nénit, hogy az előre egyeztetett időpont szerint jöhetünk-e vizsgálatra. Még egyszer meg akart vizsgálni, hogy most már lejjebb csúsztál-e. (A többi rizikófaktor ki lett zárva, amennyire ezt előre lehet.) Igen, hogy biztonságban légy ‒ nehogy a köldökzsinór előreeshessen születésedkor. (Már 38 hete voltál odabenn.) Egy hete felhívta a figyelmem néhány nagyon fontos dologra, amit szükséges lehet tudni, ha egy anya nem ér időben kórházba, vagy a szaksegítség nem ér ki a születésre. Ez nagy biztonságérzetet adott, s arra gondoltam: ha szükséges, végig tudjuk csinálni magunk közt is!

„Nem, sajnos nem alkalmas. Mert egy vajúdó anyánál van.” Délután újra próbáltam hívni, akkor már egy újabb vajúdónál volt. „Hú ‒ gondoltam ‒, most mi lesz?” Úgy éreztem: Te jönni akarsz! (Már született hét testvéred kórházban, s egy fiú előtted itthon. Anya tudta, mi a különbség a kétféle esemény között. Tehát nem akartam kórházba menni.) Azt kívántam: bárcsak még várnál egy kicsit –, hadd pihenjenek a bábák egy kicsit érkezésed előtt! De Te tudtad, mit akarsz, csak még beszélni nem tudtál! Szép lassan azért közölted Anyával: „Én is itt vagyok!”

Este kilenc óra lehetett, mire ágyba bújtam. Külön szobába feküdtem, hogy meg se tudja Apa, mi történik! De ő odajött, és tudta: Anya csendben van, készül az érkezésedre! Megértettem, hogy közeledik az idő, amikor kezembe vehetlek. Nagyon ügyesen küzdöttél, hogy megtedd a hosszú utat.

Éjfélkor csörgettem a szülésszámot. Ági nénit kérdeztem, hogy meg volt-e már az életmentő alvása, mert szerintem nem tudod megvárni a reggelt. De ő első álmából nem értette, miért ébresztem fel ‒ jó éjt kívánni! Apa persze megnyugodott, hogy hívtam a segítőket! (Nem tudta, mit beszéltünk!) Csak akkor kezdett meglepődni, amikor kb. fél óra-óra múlva újra hívtam őket, hogy elindultak-e? Nekünk meg már nagyon közel volt az idő, ők pedig messze laktak. Nem, nem indultak el. Hát nem mondtam, hogy jön a baba!? De most már Anya sem szerénykedett: „Gyertek, ne hagyjatok sokáig egyedül!” (Nem voltam egyedül. Apa ott volt ‒ leste a szavam, mit tehet értem. Nagyon ügyes volt. Sokat segített a két kezével meg azzal, hogy nem beszélt, csak ha szükség volt rá.)

Ekkor már nem sok volt hátra. Apának eszébe jutott, bevigye Anyát a kórházba, de nem mondta. Elhitte, hogy érezzük/tudjuk, mi nekünk a jó. Határozottan jönni kívántál, rendszeresen jelezted. Nagyon jól haladt a picike tömeged előre. Nincs akadálya, hogy otthonunkba érkezzél! (Tehát megnyugodtam, hogy bár nem a megszokott időben érnek ki támogatóim, de épp akkor jönnek, amikor szükség lesz rájuk!)

Ági néniék telefonon bíztattak, és kérdéseinkre válaszoltak. Olyan jó volt: szükség szerint mozoghattam (változtattam a helyem). Így eloszlott az ideg- és izommunka a testem ‒ szinte ‒ minden részében. Nem merültem ki. Egyszer igénybevétel, egyszer megkönnyebbülés.

Hirtelen éreztem, hogy folyik a magzatvíz, amelyben eddig úszkáltál. (Láttam, hogy teljesen tiszta, s ez is megvigasztalt.) Kértem Apát, most figyeljen, mert itt vagy. Feltérdeltem a matracon, és szemben a kanapéra támaszkodtam. Kicsit vártam, amíg egy nagy erő nem kezdett vonni Téged lefelé. Most kényszerített a testem, hogy nyomjalak kifelé. (Ezt csak azóta érzem, amióta itthon érkezhettek a babáim.) Vettem egy nagy levegőt, és becsuktam a szemem-szám. Teljes erőmből préselni kezdtelek magamból, együtt küzdöttünk.

Apa mondta: „Itt a kis fejecske.” Még várni kellett. Vettem a levegőt, s fújtam, hogy erőt gyűjtsek. Hirtelen újra éreztem, hogy eláraszt az az erő, ami von Téged kifelé. Engedtem ennek az erőnek. S újra azt tettem, amit a testem igényei diktáltak. Hamarosan kicsusszantál, kicsi babám, alám, a matracra.

Tudtam, most fontos lefeküdnöm, hogy nehogy sok vért veszítsek. Azonnal oldalra dőltem. De rögtön eszembe jutott, hogy a kicsi most az én gondjaimra van bízva. Gyorsan fölkaptalak. Leszívtam orrod-szádat. Megdédelgettelek. Csodálkoztam, hogy csak szipogtál. Azt hittem, valami baj van, hogy nem ordítasz úgy, mint testvéreid ez alkalomból szoktak a kórházban. (Ennek az lehetett az egyik oka, hogy nem brutális szívórendszer lett használva, mint általában. Hanem vákuumot kapott egyszerre az orrod és a szád, így próbáltam leszívni ‒ az amúgy is tiszta magzatvizet, ami aligha tehetett benned kárt, ha egyáltalán volt benned magzatvíz.)

Két órára érkeztél. Mire kiértek Ági néniék, már a mellemen nyugodtál. (Nagyon békés, de élénk voltál. „Igazán ügyes kis jószág” ‒ gondoltam.) De nagyon megörültem a segítség érkezésének. Hagyták, hadd lüktessen a zsinór. De Te már le akartál válni Anyáról. Szépen lejött a lepény is, amiben eddig laktál. Megvizsgálták, hogy nem szakadt-e be valami belőle. Ekkor már Anya is megnyugodott, hogy épségben külön vagyunk. Két órát velünk töltöttek, s búcsúzóul megöleltek, megcsókoltak. Micsoda emlék!

Apa elpakolt, kicsit aludtunk, a gyerekek ébredeztek, szállingóztak lefelé a nappaliba. „Vigyázz, rá ne lépj!” ‒ hangzott. (Mert még mindig a matracon szuszogtál Anya mellett.) „Mire?” ‒ volt a kérdés. „Hát a babára!” „Ja, tényleg baba!” Nagyon örültek Neked, aztán elmehettek nyaralni, miután Téged megláttak. Anyának meg nagyon jó, biztonságos, kényelmes pihenés volt otthon négy nap. Nem volt szükségünk orvosi beavatkozásra.

Mégis, amit a gyerekorvos doktor néni mondott „erre az egészre”, amikor délután meglátogatott…?! Nem tudott örülni az örülőkkel! Sosem élt át hasonlót sem. Nem tudott jót feltételezni arról, amihez nem volt bizalma (biztonságérzete). Félt, hogy valamit tőle kérnek számon. Megértettem őt! De bár megértenék azt, hogy milyen biztonságban voltunk, s ezért tettünk más meggyőződéssel. Várom, hogy megtanulják tisztelni a másságot!

Már több mint egy év eltelt. Te még mindig szopizol. (Azóta tud Anya szoptatni sokáig, amióta itthon születtek meg.) Bár a kistestvéred szíve Anya pocakjában dobog. Nagyon jó Neked, hogy így kezdhetted.

Azért fohászkodom, hogy szabad lehessen újra vagy végre itthon születni. Nem tudom, hogyan tudnám rászánni magam, újra kórházba menni, hagyni a babát „megszüleszteni”, anyát tehermentesíteni. Nem hős akarok lenni, ha lehet. Hanem egy anya, aki szabadon választhat felelősségtudattal a biztonságérzete szerint!

Hálás köszönet a résztvevőknek! Óriási, amit tettek értünk!

W. E.
Elza Mara >>>
Vid Viktor >>>
Mariann >>>
Vídár  >>>
Endre >>>
Oszkár >>>
Rudolf >>>
Harald >>>
Margaret >>>
Henrik > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.