455. nap: A muskotályzsálya finom illata (Kolos születése)
Ötödik gyermekünket szerettük volna, ha közel születik legkisebb nővéréhez. Hamar jelentkezett is, Katica hét hónapos volt, amikor a kicsit befogadhattam a testembe. Nagyon örültünk, és nekem először volt olyan gondolatom, hogy szeretném, ha fiam születne. (Eddig négy lányunk született, és igazából mindig úgy éreztem, mindegy, hogy lányunk vagy fiunk születik.) Férjem eredetileg öt lányt szeretett volna, de most ő is hajlott rá, hogy egy fiúnak is örülne. A lányaink hallani sem akartak arról, hogy fiútestvérük is születhet, de azt mondták, hogyha a papa és a mama fiút szeretne, biztos, hogy az is lesz.
Így az első ultrahangra elvittem Réka lányomat is azzal a szándékkal, hogy megkérdezzük, hátha látszik, fiú-e vagy leányzó a legkisebb gyermekünk. Egyértelműen kiderült, hogy ezúttal egy kisfiú érkezett hozzánk, Réka lányom némán ült mellettem, hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatva. Amikor kiléptünk a kórház kapuján, fogtuk egymás kezét, és Réka még a könnyeivel küszködött, de azt mondta: „Mama, azért én örülök, hogy fiú lesz.” Örülök, hogy korán megtudtuk, hogy fiunk születik, mert így a testvéreknek is volt idejük megbarátkozni a gondolattal, és a születéskor már igazán tudtak neki örülni.
A várandós időszak zökkenőmentes volt, Katica végig szopott, és ezek a pillanatok olyan szép együttlétek voltak, mert ahogy Katica az ölembe kuporodott, a pocakom köré gömbölyödve, s amint elkezdett szopni, Kolos bent rögtön elkezdett mocorogni. Úgy éreztem, mintha valami különleges, nagyon bensőséges kapcsolat lenne köztük már a kezdetektől.
Ami kicsit nyugtalanított, hogy a születés téli hónapra esett, s mivel meredek hegyoldalban lakunk, egy kisebb havazás is komoly problémát jelenthet a le- és feljutáskor. Így az FKF hókotró részlegével állandó kapcsolatban voltam, s amikor hívtam őket, azonnal küldték föl az éppen szolgálatban lévő hókotrót. Mivel Kolos többször is elindult, többször is kellett őket hívnom, de a „váltáskolléga” is tudott a készenléti feladatukról, így már magyarázkodás nélkül érkezett a segítség. Jólesett a megértésük és kedvességük.
A szokásos adminisztrációs akadályokat is már rutinosan vettük. Kolost 11-ikére vártuk, a kiskönyvembe 17-ike volt beírva, hogy senki ne izguljon, ha netalán később érkezne. 12-én megindultak a fájások, amik egy idő után abba is maradtak. Ekkor megérintett újra a születés misztériuma, s nehéz volt visszazökkenni a hétköznapi kerékvágásba. Ágit kérdeztem, hogy mire számítsak, azt mondta, bármi lehet, akár az éjjel is szülhetek, de az is lehet, hogy csak egy hét múlva. Ehhez képest 10 nappal később még mindig semmi jele nem volt a folytatásnak. Így még sok olyan programra eljutottam, amire nem is számítottam. Így lehettem még ott az ovis farsangon, majd Molnár V. Jóska előadásán, amelynek címe „A lölkök útja és a születés”. Örülök, hogy még hallhattam ezt az előadást, amely a lelkem legmélyéhez szólt.
Az egyik éjjel újra megindult a szülés, nővéremet és a hókotrót is riasztottuk, majd újfent meggondolta magát a kisfiunk. Persze ez idő alatt szépen lassan nyílt ki a méhszáj, készült az elengedésre, a kapuvá válásra. 21-ikéig én is nyugodt voltam (a legidősebb nővére is 10 nappal érkezett később), a rendszeres vizsgálatok alapján minden rendben is volt a kicsivel. A születés vélt időpontjánál 11 nappal később viszont már kezdtem nyugtalankodni, és megkérdeztem Ágitól, hogy mégis meddig lehet még várni. Ági megnyugtatott, hogy amíg minden rendben van a babával, addig semmi okunk nincs a sürgetésre. Ekkor ezt én is beláttam, és így már könnyebben telt a várakozási idő.
Pár nap múlva, éjfél körül újra indult a szülés, ezúttal elég intenzíven, így újra érkezett a nővérem, Ági és Juli, a doula. Szépen haladt a szülés, újra a fürdőszobában voltunk, s már a kitolási szak kezdődött, de valami mégsem úgy haladt, ahogy kellett volna. Én ebből nem sokat érzékeltem, de azt igen, hogy amikor érzem, nyomnom kell, hiába nyomok, nem történik semmi. Ági javasolta, hogy váltsak pozíciót, hogy készítettek nekem a szobában egy jó kis térdelőhelyet. Először nem nagyon értettem, hogy miért is akarnak átterelni, de aztán hagytam magam, bementem a szobába, letérdeltem, és a következő kitolásnál már meg is született Kolos.
Hogy pontosan mi is történt, azt a mai napig nem tudom, csak azt tudom, hogy Ági a szülés után bocsánatot kért, hogy be kellett nyúlnia, mert különben nem tudott volna kibújni a kisfiunk. A nagy fájdalomban én ebből semmit nem éreztem, azóta pedig Ágihoz nem jutottunk el a szülés utáni beszélgetésre, mivel tavaly októberben őt letartóztatták majd bebörtönözték.
Két gyermekünk születéséhez nem ért ki Ági, de Kolos nélküle nem tudott volna megszületni, ezért nagyon hálás vagyok Áginak, hogy ötödik csemeténket ilyen ügyesen és szakszerűen segítette világra, és semmi sérülése nem lett a kicsinknek.
Ezek után a szokásosnál ismét több vért vesztettem, így indult az erős masszírozás, az árnika adagolása, és a biztonság kedvéért egy infúziót is bekötött Ági, amit végül is nem kellett megvárni, hogy lefolyjon teljesen, mivel a vérzés alábbhagyott.
Fogalmam sincs, hány órakor született Kolos fiunk, s hogy Ágiék meddig maradtak még, mindenestre a reggeli ébredésig még tudtunk aludni egy kicsit. Mikor a testvérek ébredeztek, s jöttek le megnézni a hosszú várakozás után a kisöccsüket, igazán, őszintén tudtak neki örülni.
Később, amikor elmesélték ébredésüket, beavattak abba a titokba, hogy ezúttal honnan tudták biztosan, hogy végre megszületett a testvérük: „Olyan finom illatot éreztünk, mint amilyet Katica születésekor.” S ez a muskotályzsálya…
Sz. V.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1569. nap: Nocsak, máris? (Villő születése az apuka szemszögéből)
- Tag 1632. Arbeitstechnisch total aus dem Konzept (Martins Geburt)
- 1311. nap: A meglepetés
- Day 988. Nobody is perfect, yet still! (Manka)
- 384. nap: Megtörtént a csoda (Dedi)
