igaz történetek szülésről, születésről

809. nap: Mégis kórházba kell menni (Lili születése)

Megjelent: 2012. dec. 22.

Nem volt itthonszülés, mert ebben az országban akkor (is) éppen üldözték Ágiékat, és pont elsején szóltak nekünk, hogy sajnos, nem vállalnak most egy darabig otthonszülést, mert ez a médiahadjárat, miegyéb ellenük, annyira felzaklatja őket, hogy így nem tudnának ránk figyelni maximálisan, és háborítatlan szülést kísérni. Nagyon nehéz volt ezt elfogadni. Ráadásul másodikán, pénteken tíz órakor elment a nyákdugó.

De hála Istennek, azért Ágiék ajánlottak egy szülésznőt, aki bejárós a helyi kórházba, és ha vele szülök, akkor nagyon természetes lesz. Felhívtam, csak sajna, már nem volt szerződése a kórházzal. Viszont odaszólt a főorvosnak, hogy jövünk, és természetes szülést szeretnénk. És ez bejött, hála Istennek.

Szóval, péntek este tíztől egészen vasárnap este nyolcig rendszertelenek voltak a fájások ‒ közben végig telefonos kapcsolatban voltam Ágiékkal, hogy mi van, mit csináljak, ez vagy az normális-e stb… Szombaton egy CTG-re is elmentünk hozzájuk, és megerősítették, hogy ez már a szülés kezdete. Azután vasárnap este nyolckor beindultunk a kórházba.

Mire beértünk, már öt centire ki voltam tágulva. Akartak beöntést adni, borotválni, vért venni, burkot repeszteni stb., de mindenre azt mondtam, hogy nem szeretném. És nem csinálták. Igaz, hogy próbáltak meggyőzni, hogy ezek fontosak, de nem igazán érdekelt.

Előtte már kedden mondták Ágiék, hogy lehet, hogy nem tudnak majd kijönni, úgyhogy azóta már azon dolgoztam, hogy elfogadjam, hogy kórházba kell mennem. És arra jutottam, hogy ha nem állok ellen, hanem kedvesen, nyugodtan, de határozottan képviselem azt, amit szeretnék, és nem ellenségesen – mert az csak ellenségeskedést szül –, akkor minden oké lesz, és minden úgy lesz, ahogy én szeretném, ahogy az nekem a legjobb. És úgy is lett kb. 80%-ban.

Az elején a győzködésen kívül (beöntés, borotválás, meg hogy repesszünk burkot, mert akkor gyorsabban fog menni, meg hogy muszáj aláírnom, hogy ha az orvos úgy látja, akkor császár lesz, hiába kértem, hogy de csak vészhelyzet esetén, mert ugye az orvos dönti el, mi a vészhelyzet…) viszonylag nyugton hagytak. Kádban vajúdtam, békén hagytak (nagyon jól felszerelt szülőszobák vannak), és hajnalban két-három óra körül, amikor kijöttem a kádból, már totál kitágultam, és már csak a buroknak kellett volna megrepednie. Mondjuk, a szülésznő többször próbált rávenni, hogy tehessen CTG-re, de valahogy mindig húztam-halasztottam, és aztán elmaradt. Hála Istennek. Azzal semmit nem lehet mozogni, csak háton feküdni, amit nem is lehetne ilyenkor már, vagy ülni, de az meg nagyon kényelmetlen.

Aztán nem bírtam kivárni, hogy megrepedjen a burok – utólag ezt a tapasztalatlanságomnak rovom fel –, és kértem egy burokrepesztést. A férjem végig velem volt, nagyon sokat segített. Ez nagyon jó volt. Igazából csak a részéről éreztem teljes támogatást. A többiektől az volt a támogatás, hogy békén hagytak.

Nem tetszett az, hogy több orvos is megvizsgált belsőleg az elején és egy a kitolás előtt is, és nem egyszer ezzel fájdalmat is okoztak. Az pedig nagyon nem tetszett, hogy fekve kellett kitolni a picit, pedig ösztönösen fel akartam állni, de nem hagyták. Az is rossz volt, hogy nem kiabálhattam, adhattam ki erősebb hangokat, mert azt mondták, elveszi az erőmet. Ez egy butaság, de ott és akkor elhittem, és engedelmeskedtem.

(Egyébként a szülészeti dogozók a legtöbbször azt használják ki, hogy a – főleg az először szülő – kismama tapasztalatlan, nem sokat tud gyakorlati értelemben a szülésről. Ezt meghagyják maguknak, mert infó hiányában a kismama sokkal jobban irányítható. Soha sehol töredékét nem kaptam annak az információnak a várandósságról, a szülés folyamatáról, mint amit Ágiéknál az információs héten. És igaz, hogy az első szülés előtt végigcsináltuk, de ott és akkor nem tudtam mindent felidézni. Nem voltam olyan állapotban, és első szülés volt. Ma már, a második szülés után, ami otthon történt, ha kórházban kellene szülnöm, nem hagynám semmilyen szinten, hogy irányítsanak. Persze így is lehetne olyan helyzet, amiben teljesen kiszolgáltatott lennék, mert mindig a személyzet és főként az orvos az úr….)

Így sokszor éreztem azt, hogy végül nem én hoztam meg a döntéseket, valamilyen szinten „tárgyként” kezeltek, és ilyenkor egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. A férjem azt is mondta, hogy az orvos a kitolásnál akarta nyomni a hasam (pedig kb. a harmadik tolásra kint volt Lilus), csak a szülésznő mondta neki, hogy ne, ki fog így is jönni – ez „rendes” volt tőle.

Szintén nem tetszett, hogy – ugyan ott a szülőszobában, de – ahogy kijött, egyből megmosdatták és felöltöztették Lilit, és utána egy pár percre el is vitték, mert belekakilt a magzatvízbe, és ők ezt vészhelyzetnek ítélik meg rutinszerűen. Más kérdés, hogy a picik állapotát jelző APGAR-értékére 10-ből 9-et adtak neki egyből, de mindegy. De a férjem vele ment, és vissza is hozta hamar, és odatette a pocakomra, meg cicire is tettük, és már szopizott is…

Ahogy kint volt elég Liliből, hogy megfogják, azonnal kihúzták, azt éreztem, hogy „kilőtt” belőlem – ezt azóta „tudom”, amióta otthon szültem Maját, mert ott a kitolás egészen más élmény volt. Semmi kilövés nem volt. Ha nyomtam, jött, ha nem nyomtam, állt a picúr.

Gátmetszés ugyan nem volt, de repedt a gátam (Lili kihúzása miatt), amit vagy egy órán át varrtak össze. De ez még így is sokkal jobb, mint ha vágtak volna. Így ott repedt, ahol akart, ahol természetes. Két nap múlva már ültem rajta simán.

Na, meg a kitolásnál azt is mondták (sok más bölcsességgel egyetemben), hogy tartsam vissza a levegőt, és csukjam be a szemem meg a szám, és ne adjak hangot, mert az elveszi az erőm. Pont, hogy nagyon jó hangot kiadni, és ha a szám laza, akkor a méhszájam is az, és akkor valószínűleg Lili kihúzása ellenére sem repedtem volna akkorát…

Na, de mindegy, összességében véve, amennyire gyűlölöm a kórházakat, és amennyire rosszak a családunk tapasztalatai, kórházi szülésnek ez számomra maximálisan jó volt… 80%-ban oké…

Hajnal 3.30-kor született Liluci, alapítványi szobában aludt a kis családunk egy kicsit, azután már aznap délután ötkor kiléptünk a kórház kapuján, hogy hazajöjjünk. Próbáltak visszatartani, bűntudatot ébreszteni, ijesztgetni, hogy mennyi baja lehet a picinek, vagy öten próbáltak lebeszélni, de azért nem akadékoskodtak olyan sokáig.

Nagyon sokat számított, hogy Ágiék és Ica odaszólt nekik, hogy jövünk. Próbáltak kitenni magukért, hogy ők mennyire természetesek. Kórházi átlagban eléggé azok is voltak egyébként.

G. N. N.

Maja > > >
Marci > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.