igaz történetek szülésről, születésről

693. nap: I did it! (Otthonszülésem Angliában, két császár után)

693. nap: I did it! (Otthonszülésem Angliában, két császár után)

E két borzalmas traumatikus szülés-felépülés után, amikor megtudtam, hogy újra várandós vagyok, sírtam, és azt hajtogattam, hogy én ezt nem tudom újra végigcsinálni még egyszer! Éjszakákat töltöttem a net előtt és olvastam, kutattam, hátha van megoldás, talán másképp is lehet.

Nagyon sokat hatott rám a barátnőmmel folytatott levelezésem, aki szintén babát várt, és otthonszülésre készült két császár után, ő mesélte, hogy G. Á. elvállalta őt, és biztatja, hogy sikerülhet neki a természetes szülés. Igazából ekkor kezdtem el a kutatást az otthonszülés körül.

És igen, rátaláltam az otthonszüléses angol történetekre, sokadik császár után is otthon szültek, és sikeresen. Ez az, gondoltam, és tovább kutattam és olvastam és tájékozódtam, majd közöltem az orvossal, aki be akart írni programcsászárra, hogy ne fáradjon, mert nem jövök be, hanem otthon szülök. Erre eltanácsolt mérgesen a kórházból, át lettem irányítva a másik kórház otthonszülős szülésznőjéhez, és ekkortól kezdődött a harc a jogaim kivívásáért, hogy valóban szülhessek otthon, és segítség is legyen.

Végigcsináltam! Kiharcoltam! Nem volt könnyű, de megérte százszorosan! Senki sem támogatott a családomból, se a szüleim, se a férjem, én azonban kitartottam, tudtam, hogy tudok szülni, ha hagynak! Ezúttal nem hittem az orvosoknak, csakis magamban hittem!

Nagy segítséget, bíztatást és sok tanácsot kaptam egy internetes fórum otthonszülős topikjában az ottani lányoktól, és ott kaptam azt a nagyon hasznos tanácsot, hogy fogadjak egy doulát, aki támogat a szülés alatt, bízik és kitart mellettem akkor is, ha én már nem leszek olyan állapotban a vajúdás közben. Így is tettem, és lett egy doulám, azaz egy asszonytársi segítőm, aki végzettségét tekintve szülésznő, de már nem praktizál évek óta, csak doulaként aktív.

A nagy nap

A 42. hét hatodik napja, 13 nappal a kiírt dátum után. Szerda van, vasárnap óta 3 cm és nyitott méhszáj. (Napok óta zargatnak a szülésznők és még a doulám is, hogy mennyit akarok még várni, mikor engedem, hogy csináljanak már valamit, ezért így a lelkiállapotom már kicsit zilált és depis volt. Pár napja megittam már egy bábakoktélt is, ami hatástalan volt, még csak hasmenést sem csinált, és a szülésznők elvégezték a méhszáj-stimulációt is már kétszer, ami szintén hatástalannak bizonyult számomra, bár a testem szép lassan készült, tudta, hogy mit kell tennie.)

Túl voltunk egy eseménydús, emlékezetes éjszakán, amikor is a babakicsalogató projekt kellős közepén úgy éjjel 11 körül a kedves fenti szomszédunk eláztatott minket. Elfelejtette elzárni a csapot a fürdőszobában, és elaludt, a kád meg megtelt, és ki is ömlött egyenesen a mi fejünkre, a fürdőbe és a nappalinkba. Ahogy meghallottam a zubogást, hirtelen „kiugrottam” az ágyból, és majdnem elvágódtam a gyerekek kisszékében, a sípcsontomat jól bevágtam, csillagokat láttam! Szóval eláztunk, de rendesen, jó kis kezdet egy otthonszüléshez.

Az sem vígasztal már, hogy reggel rendszeres összehúzódások vannak kábé félóránként, hiszen ez van már pár napja, sőt hete, és mindig elmúltak a forró vizes fürdő hatására. Délelőttre volt időpontom a kórházban az orvossal, hogy megbeszéljük a következő lépést, amit én persze tudtam, vagyis hogy még mindig nem akarok semmit sem csinálni. Se kórházba vonulni, se burkot repeszteni. Értem jött a doula, és elmentünk a kórházba. Addig az anyukám volt a két gyerekkel, a férjem dogozott délutánig, szóval csak én meg a doula.

A kórházban nem az az orvos fogad, akivel egyébként lenne találkám, akivel már átbeszéltük korábban a dolgokat, hanem egy másik. Visszafogom magam, és nem teszek megjegyzést. Az viszont mellbe vág, hogy a hölgyemény bent akar tartani a kórházban, és meg akar császározni azonnal! Közlöm vele, hogy szó sem lehet róla, senki nem kötelezhet rá, hogy bent maradjak. Nem részletezem az egész beszélgetést, mert kábé két órán keresztül győzködtük egymást, illetve ő próbált meg győzködni, és kétségbe vonni az ép eszemet, amiért kockáztatom a gyerekem és a magam életét. Holott előző nap csináltattunk CTG-t, és tökéletes lett.

A végén kiegyeztünk abban, hogy csinálnak egy CTG-t és egy ultrahangot, és ha minden oké, akkor haladékot kapok másnap reggel kilencig. Ha nem lesznek erős fájások legalább két-három percenként, akkor bemegyek, és burkot repesztenek. Minden rendben volt az ottani vizsgálatok során is, és még mindig 3 centis méhszáj!

Ennek a kórházi látogatásnak egy előnye volt, hogy míg várakoztam, addig róttam a köröket a lépcsőn, fel-le kábé 40-50 percig, és közben mantráztam. Ennek eredményeként, mire délután ötre hazaértünk, kábé tízperces, erősödő fájásaim lettek. (Nem voltam hajlandó leülni, egyfolytában jöttem-mentem és állva ringatóztam, ha épp jött a hullám, mert a fejembe vettem, ha én leülök vagy lefekszem, megint leáll az egész, és mehetek be a kórházba. Ettől nagyon féltem, és így egyáltalán nem ültem le egész végig, állva és négykézláb vajúdtam végig.)

Akkor még kiporszívóztam a lakást, rendeltem kínai kaját, vacsiztunk, a gyerekeket elkészítettük az alváshoz, közben ötpercesek lettek a fájások és erősek. Az anyukám megjegyezte, hogy mikor akarom már hívni a szülésznőket, amikor már megszültem? De én még mindig alig akartam elhinni, hogy ma szülni fogunk, vártam az elviselhetetlen nagy-nagy fájdalmakat.

Este nyolc körül már éreztem, hogy ez komoly, 8.30-kor bevonultam a kádba a zuhany alá, és folyattam a pocakomra a forró vizet. Ez jó fájdalomcsillapító volt. A gyerekek már sajna nem tudtak elaludni, mert felgyorsultak az események, és kezdtem hangos lenni. Nem kiabáltam, de éneklésszerű hangokat hallattam, elég hangosan, ezt már nem tudtam kontrollálni. Kértem a férjem, hogy hívja a doulát, aki nagyon gyorsan jött, közben a szülésznőt is próbálta a férjem hívni, aki közölte, hogy épp egy másik szülésen van. A barátaink elvitték a gyerekeket meg az anyukámat, és ők ott töltötték az éjszakát, kábé tőlünk öt perc autóútra.

A kádban kábé egy órát töltöttem, aztán már nem esett jól. Mikor kiszálltam, szinte azonnal viszontláttam a kínai vacsit. Aztán a doula besegített a nappaliba, ott rátámaszkodtam a nagy labdánkra, és térdelve vajúdtam. A doula átsegített a fájások alatt a légzéssel, és figyelmeztetett, hogy lazítsak. Ez jó volt, fogta a kezem, és együtt fájt velem, néha a férjem felváltotta őt.

A szülésznő még sehol nem volt, a férjem kábé hatot próbált felhívni a listánkról, amit kaptunk, senki nem jött, illetve azt mondták, hogy szülésen vannak, és hívjuk a kórházat, és menjünk be. Én mikor ezt hallottam, akkor kiabáltam, hogy nem megyek kórházba, nekem megígérték a szülésznőt, jöjjön ki egy.

Ekkor már kétperces fájások voltak erős kakilási ingerrel. A doula segített lélegezni és átvészelni a fájásokat, a férjem közben hívta a mentőket, hogy legalább azok kiérjenek, közben egy szülésznő mégiscsak jött, aki közben eltévedt. Ekkor a párom kirohant, hátha megleli őt a közelben, mindeközben én a labdán tolófájásokkal elvoltam, a doula kihangosított telefonon keresztül beszélt a mentős orvossal, aki mindig kérte őt, hogy ellenőrizze az alfelemet. A szülésznő még nem volt itt, amikor a baba feje búbja már látszott.

Szinte mindenki egyszerre érkezett. A mentősök és a szülésznő, akit a férjem végül is megtalált odakinn. Akkor már egy szomszédunk rokona épp felénk irányította őt. Mikor a szülésznő megérkezett, már erős tolófájásaim voltak, semmire sem volt már idő, csak arra kért, hogy megnézhesse, hogy eltűnt-e a méhszáj és nyomhatok e már.

Közben megjött még két szülésznő is, az egyik a baba szívhangját hallgatta, fel kellett, hogy menjek a kanapéra, hogy vizsgáljanak. Itt már egybefüggő tolófájások voltak, minden oké volt, nyomhattam. Pár fájás után visszamentem a labdára térdelve, de ott nem tudtam erősen nyomni, így kérték, hogy menjek vissza a kanapéra, és ott kábé a második-harmadik fájásra meglett a kis feje, majd rögtön rá a következő fájással a teste is kicsúszott!

Megszületett a kisfiam! Kristóf 4060 grammal született, 56 cm-rel és 37 cm-es fejkörfogattal. Megkaptam őt a mellkasomra, alig akartam elhinni, hogy ez megtörténik velem! Éjjel 11 óra 12 perc volt. Kisfiam azonnal szopizott nagyon buzgón és erősen, fantasztikus, elmondhatatlan érzés volt!

Eléggé véreztem, így kaptam egy injekciót, hogy megszülessen gyorsabban a placenta. Párat nyomni kellett, és kint volt az is. Sajnos, picit repedtem, és még mindig véreztem, szóval elhatározták, hogy összeöltik a repedést, mert nem látják, hogy honnan is vérzek igazán. Hát elmondhatom, hogy a varrás, az a három öltés volt a legfájdalmasabb része a szülésemnek!

Vérnyomásom oké volt, vérzés is csillapodott, így újra megkaptam a fiam és megszoptattam. Jó sokáig így voltunk, ő szopizott, én meg azt mondogattam boldogan, hogy megcsináltam: „I did it!” Olyan boldog voltam, hogy az leírhatatlan, úgy éreztem, hogy megváltottam a világom!

A férjem telefonált a szüleinek, és én is felhívtam az anyut, mindenki boldog volt! Mindenki nagyon örült, és gratuláltak. A szülésznő, aki végül is kisegítette a babát, adminisztrált, a másik kettő gyorsan elment, és valahonnan szereztek mérleget (máig nem tudom, hogy miért nem volt náluk mérleg), addig én szoptattam, és gyönyörködtem a pici babámban.

A mentősök elmentek, egyébként sem a szobában voltak, hanem kint várakoztak az én kérésemre.

Aztán teáztunk, beszélgettünk, majd elmentem tusolni a férjem segítségével, de a saját lábamon alig egy órányival a szülés után, ez annyira hihetetlen volt akkor, a két császárom utáni állapotomhoz viszonyítva. Kint a férjem takarított a szülésznővel együtt, és hamarosan nem is látszott, hogy bármi is történt volna a nappalinkban.

A szülésznő kérdezte, hogy mikor ment el a magzatvíz, amit senki nem tudott, mert gondolom, hogy a kádban történt, de színtelen lehetett, mivel nem színeződött el a kád vize. A placenta óriási volt, több mint két kiló és egészséges, épp.

Lassan mindenki elment. A doula legutoljára. Mi lefeküdtünk a hálószobában, kisfiam szopizott, és én boldog voltam. Ez volt életem legszebb hajnala, ahogy a pici fiam feküdt mellettem, és én meg hallottam a madarak csicsergését a kertből, és újra meg újra átéltem a szülést!

Csak a másik két porontyom hiányzott nagyon! Nem sokat aludtam, néha elbóbiskolhattam, reggel hét körül a férjem elment a gyerekekért meg az anyumért, és ők is találkozhattak végre a kistesóval.

A placentát elástuk a kertben, és egy rózsabokrot ültettünk föléje másnap.

A kisfiam egy grammot sem vesztett a születési súlyából, a második napra lett tejem, és ő azóta is igény szerint szopizik.

Ha lesz negyedik gyermekem, ő is otthon fog majd születni, de akkor már jobban figyelek majd a „kis” részletekre is, hogy valóban háborítatlan legyen a születése.

K. K.
Első császár >>>
Második császár >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.