igaz történetek szülésről, születésről

639. nap: Ütemvesztés

639. nap: Ütemvesztés

Igazából hosszú ideje arra készültem, hogy egy nagyon bő lére eresztett monológot írok meg Neked, belefoglalva minden gondolatomat, fájdalmamat, csalódottságomat és új felismeréseimet. A honlapotokon olvasott szüléstörténetek többsége szép. Felemelő érzésekről, hatalmas, katartikus, extatikus, szinte spirituális élményekről számolnak be. Kezdődnek a fájásokkal, s lezárulnak a baba kibújásával. Mindenki meghatott és elégedett.

Az én igazi történetem körítve van csalódottsággal, keserűséggel, vergődéssel, szégyenkezéssel, meg a gondolkodásom, élethez való hozzáállásom megváltozásával is. Azzal az érzéssel való szembesüléssel, hogy az emberek, akik hozzám tartoznak ‒ ki régóta, ki újabban ‒, szeretnek és tolerálnak egyfajta M. Á-t, s nem szeretnek és nehezen viselnek el, nem értenek meg egy másikat, aki nem olyan erős és nem olyan karakán, nem olyan „önműködő” és problémamentes, mint amilyennek addig ismerték. Ha másfelől nézem, akkor a történet a „pofára esésem”, majd felállásom története, amikor is szembesülnöm kellett azzal, hogy mégsem vagyok olyan nagyszerű, autonóm és erős ember, mint hittem magamról.

A szülés előtti hetek, maga a szülés és a gyermekágy, majd a kisbabák általi abszolút lekötöttség ráébresztettek, milyen az, amikor a kontroll nem az én kezemben van, nem én irányítom az életemet, milyen más segítségére szorultnak lenni, s ezáltal a másik kezében tartott tükörben látni saját magam. Erről szólna az igazi történetem. Persze nem akarnék hálátlan lenni, mert a történet középpontjában mégiscsak ott van két gyönyörű gyermek, akik, ha nem lennének, csak sóvárognék és epedeznék utánuk. De általuk is meg kellett tanulnom egyfajta alázatot, hogy hiába az előzetes elképzelések a helyes nevelésről és csecsemőgondozásról, gyakran be kell látni, hogy az ember nem tud eléggé okos és kiművelt lenni ahhoz, hogy a saját gyerekét olyanná formálja, amilyennek szeretné. Mert a gyerekek olyanok, amilyeneknek születtek, amit magukkal hoztak, meg persze, amit tőlünk látnak, és én hiába akarom farigcsálni, csiszolgatni őket… Juszt sem lesznek tökéletesek, amilyeneknek én szeretném. Szóval, az ember belátást és alázatot tanul, és reménykedik, hogy nem véletlenül alakulnak így a dolgok, és talán bölcsességre tesz szert ezek által az élmények által.

A hosszú kitérő után vágjunk bele: az első történet, H. születése. A dolog ott kezdődik (ki lehet mosolyogni nyugodtan), hogy H-t az égiek küldték. Azért, hogy apjával összekössön bennünket, és egy családdá kovácsolódjunk… Egy amolyan „se veled-se nélküled” állapotot követően, október elején fogant meg H. A részletekről most nem számolnék be, azok hadd maradjanak az én titkaim. De én tudom, hogy ez a kicsi lélek nem véletlenül választott minket: azért jött, mert hívtuk. Elhiszem, ez sokaknak talán túl misztikusnak ‒ vagy inkább túlmiszticizáltnak tűnik, de ez az igazság…

Október utolsó hetében szembesültem azzal, hogy várandós vagyok. Tudtam, hogy meg fogom tartani, ha egyedül kell is felnevelnem. Akkor még nem is sejtettem, mire adtam volna a fejemet… A párom azonban egyértelműen mellém állt, biztosított arról, hogy segít felnevelni a kisbabát. Odaadásán és lelkesedésén egészen meglepődtem, összevetve azzal, mennyire zaklatott volt szakításokkal és újbóli egymásra találásokkal terhelt kapcsolatunk az elmúlt hónapok során. Voltak azonban olyan nagyon emelkedett pillanatok, amelyek egyértelművé tették, hogy H. nemcsak hozzám, de ugyanúgy apjához is születik majd. Furcsa és elmondhatatlan érzések, amelyek arról tudósítottak, hogy – jóllehet, a gyermek az én testemben fejlődik, mégis – Zs. is ugyanúgy várja őt. Vagyis közösen várjuk, éppen csak az én méhem ad otthont neki, mert nekem van méhem, és neki nincs. De ennyi erővel, ha csak az érzelmeken múlna, akár ő is kihordhatná. Közös energiamezőt alkottunk így, mi hárman – erre egyszerűen nem tudok jobb leírást adni.

A babavárás fizikailag azonban nem volt problémamentes. Rögtön a pozitív teszt után egy héttel, körülbelül a várandósság ötödik-hatodik hetében egyik este váratlanul éles fájdalmat éreztem a hasamban, és vérezni kezdtem. Nagyon kétségbe voltam esve. Anyukám, aki akkor nálam lakott, pont nem volt otthon, Zs. dolgozott, egyedül mentem be a kórházba.

Sz. doktor volt ügyeletben, az az orvos, akinek később még fontos szerep jutott a történetben. Nyugtató injekciót kaptam, teljesen elkábultam tőle, alig tudtam beszélni, amikor Zs. bejött hozzám. Másnap reggeltől nem engedtek sem inni, sem enni, ha netán műtétre kerülne sor, ne legyen a gyomromban semmi. Sz. doktor megnézte ultrahanggal a babát, és közölte, hogy már nem él. Vártam délig, egy óráig, majd’ elpusztultam a szomjúságtól. Aztán valami csoda folytán a vérzés viszonylag kis mennyiségét látván a doki meggondolta magát, mégis engedett ebédelni. Másnapra újabb ultrahangot irányoztak elő.

Reggel bejött egy ismerős házaspár hozzám, az asszony „látó”. Sírva közölte velem, hogy szeretné, ha jóval biztathatna, de ő úgy látja, a baba nem fog megmaradni. Én próbáltam tudatosan elengedni a kisbabámat, ha így kell történnie, hát legyen így. De furcsa módon nem éreztem sem kétségbeesést, sem gyászt. Mélyen, a lelkemben nyugodt voltam. Kértem a kicsi lelket, maradjon velem.

Majd öcsém is meglátogatott, aki előző hétvégén kapott Reiki I. szintű beavatást. A hasamra tette a kezét, és legnagyobb döbbenetemre csak úgy sütött belőle az energia, a melegség. A méhem pedig csak úgy szívta azt magába! Hogy ez segített-e vagy véletlen volt, nem tudom, de pár órával később az ultrahangon a másik orvos már látta a baba szívverését. (Később eljártam öcsém mesteréhez kezelésekre, aki mindig megerősített, hogy a baba szép, jól fejlődik.)

Én teljesen elvarázsolódtam. Úgy éreztem, mintha kitüntettek volna, mintha különleges emberré váltam volna azáltal, hogy baba lakik a hasamban. Szebbnek láttam magam, és valószínűleg ez az újfajta női magabiztosság sugárzott belőlem, mert mindenki észrevette. Zs. is egészen megváltozott irányomban, mondhatni ismét szerelmes lett… Egy verssel kérte meg a kezemet. Az esküvőnk egyszerű volt, és nem vártam tőle sokat, mégis sokkal felemelőbbnek és szebbnek éreztem, mint az előzőt, amit nyolc évvel korábban nagy előkészületekkel és népes vendégsereggel tartottunk első férjemmel.

Még nem töltöttem be a 35-öt, így az amniocentézist nem ajánlották fel. Én azonban szerettem volna egy genetikai ultrahangot, amit a 20. hét környékén meg is csináltattunk. A kislány először mutatta meg magát, az arcát nem is láttuk, de az alsó fertályát annál egyértelműbben… Teljesen el voltunk ragadtatva. Apja is, én is kislányt szerettünk volna (tulajdonképpen azzal a felkiáltással „készült”, hogy „csináljunk egy szép kislányt”), így nagyon elégedettek voltunk.

Az orvos ugyanakkor látott egy húrszerű képződményt is a magzatburkon belül, ami egy vérömleny maradványa lehetett (Utóbbi valószínűleg egy felfázás következményeként, meg amiatt keletkezhetett, hogy akkortájt meg is emeltem magam – az után egy héttel kerültem kórházba). Kicsit izgultunk, nehogy lefűződés legyen az eredménye, és olyan kacska legyen a keze, mint Zs. jobbja. Próbáltam szuggerálni a babának, hogy lehetőleg úgy forduljon, nehogy beleakadjon bármelyik végtagja. Lehet, hogy túl jól sikerült az instrukció, mert szegénynek aztán a köldökzsinór a fejéhez kötözte a bal karját úgy, hogy a halántékcsontja is benyomódott – esélyt sem adva neki a lefűződésre. De akkor ezt még nem tudtuk.

Elkezdtem járni a szülésről szóló információs hétre, akkor még G. Ágiék lakására, és készültem arra, hogy otthoni körülmények között, háborítatlanul hozom majd világra a kisbabámat. Azonban ő a 32. hét után sem fordult meg. Nem tulajdonítottam jelentőséget az orvos jóslatának, hogy ebből császár lesz, hiszen lett volna még bőven ideje a jó irányban elhelyezkedni.

Közben ‒ agykontrollos lévén ‒ próbáltam a szintemen elképzelni a szülést, hogy minden rendben lesz. Volt azonban egy furcsa ellenérzés bennem a programozással szemben. Mintha babonából nem mertem volna túl sokszor elképzelni a szülés jelenetét, nehogy a görcsös akarással rontsam el az egészet.

Őszintén szólva, rettegtem a szüléstől. Szívem szerint örökre így maradtam volna, ebben a kellemes másállapotban, amikor az emberek mosolyognak rám, én meg csak úgy sugárzom a büszkeségtől. Imádtam a várandósságot. De nagyon féltem, mit fogok én majd kezdeni a pici, magatehetetlen újszülöttemmel. Nyilván szeretni fogom, ez nem kérdés, de a hatalmas felelősség, amivel tartozom majd neki, kicsit nyomasztott.

A másik dolog, ami aggasztott, hogy valahányszor láttam egy szülésjelenetet filmen, még ha a legháborítatlanabb, legbékésebb szülésről is volt szó, ahol egy hangos jaj sem hallatszott, nekem megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim. Teljesen felindultan zokogtam, pedig rám igazán nem jellemző az, hogy minden apróság miatt elpityeredem. Sejtettem, hogy saját születésemmel lehet kapcsolatban, mivel császárral segítettek a világra, anyukám 12 órás vajúdását követően. Anyu állítja, hogy azt mondták neki, nem fértem ki, mert túl szűkek a medencecsontjai. Szóval, volt itt egy nagy, megoldatlan trauma, s én előre féltem, hogy ez meghatározza majd saját szülésem kimenetelét. Tartottam attól is, hogy esetleg örököltem ezt a rendellenességet, úgyhogy elhatároztam, tanácsot kérek Geréb Ágitól, mert mi van, ha valóban nem tudok természetes úton szülni, akkor hiába tervezem otthon világra hozni a gyerekemet… Ági persze úgy tett, mintha komolyan vett volna, de aztán csak rám nézett az információs hét bemutató estjén, és azt mondta, szerinte nincs gond a medencémmel. Akkor már gyanítottam, hogy butaságot kérdeztem.

Ági mély benyomást tett rám az információs héten. Kicsit megszeppentem tőle, szigorúnak találtam. Olyan ember benyomását keltette, aki nagyon vigyáz minden percére, mert tudja, mennyire értékes. Irigyeltem az összeszedettségéért és a határozottságáért. Látszott, hogy nagyon határozott elvei vannak, és semmi el nem tudja ezektől téríteni. Őszintén bámultam az állhatatosságát, hogy minden támadás ellenére is tudja, mi a küldetése, szerepe, és nem veszi fel az őt ért bántásokat. Arra gondoltam, mindig szerettem volna én is ilyen lenni, de sokkal gyávább és kényelmesebb vagyok annál, minthogy egy ügy mellett ilyen keményen kitartsak. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy jó kezekben lennék, ha ő kísérné a szülésemet. Persze, volt már pozitív példa előttem, hiszen öcsémék kisebbik fia, B. is vele született előző nyáron, de az elhatározásom az otthonszüléssel kapcsolatban még ennél is régebbi volt, mert már az előző, 1998-ban elhalt terhességem idején is próbáltam a születésházzal felvenni a kapcsolatot. Nem is gondolkodtam azon, hogy a babám máshol is megszülethetne, mint az Alma utcában (akkor lett készen, a június eleji utolsó tanfolyami napjaim már itt zajlottak).

Az információs hetet és az ajánlott könyveket nagyon érdekfeszítőnek találtam, igyekeztem elsajátítani a gondolatmenetét, megérteni az egész logikáját. Elméletből kiváló voltam, s ismerősi körben szinte az otthonszülés prófétájává váltam. Egyáltalán nem esett messze tőlem az a gondolkodási mód, ami jellemezte az előadókat és a résztvevő kismamákat, részben, mert a hivatalos orvoslással kapcsolatos különböző negatív tapasztalataim miatt szó szerint „kétoldali kórházundorom” alakult ki, részben mert szakmámból kifolyólag (kulturális antropológus) egyáltalán nem vettem szentségtörésnek az ötletet, hogy fehér köpenyesek ténykedése nélkül is lehetséges létezni, szülni. Úgy gondoltam, az orvosok nagy része (tisztelet a kivételnek) nincs semmiféle abszolút tudás birtokában, mindössze annak a hiedelemrendszernek a része és fenntartója, amit ma orvostudománynak hívunk. Ami nem zárja ki, hogy időnként valóban képesek segíteni, viszont a legtöbben közülük saját személyes tudásukat örök érvényűnek gondolván képtelenek elismerni, hogy más, szakmaközeli vagy laikus embereknek eltérő szemszögből ugyanúgy lehet igazuk. Lelkesen hittem és terjesztettem tehát az „igét”, s ezek után valóságos arculcsapás volt számomra, ami H. születésekor történt.

Utolsó alkalommal a 36. héten voltam az információs héten, egy pénteki és egy szombati napon. Ági megvizsgált, de a baba még mindig fejjel felfelé csücsült a hasamban. Ági biztatott, hogy elég kicsi, van helye megfordulni, s elmondta, milyen homeopátiás szereket kell szednem. Később e-mailben leírta, hogyan csináljuk a kendős módszert a baba megfordítására. Közölte, hogy következő hét keddjétől szabadságon lesz, de ha a szabadságából visszatérve, ami a terminusom utáni pár nappal volt, még egyben leszünk, látni akar, és meg fog ismét vizsgálni. Ha netalán a baba mégsem fordulna meg, akkor ő vállalja farosan is, de más bábának ebben nincs gyakorlata, ezért ha korábban indulna meg a szülés, kórházba kell mennünk.

Na, mindent, csak ezt ne! Én úgy gondoltam, hogy – mivel a menstruációs ciklusom mindig hosszabb szokott lenni a számítások alapjául szolgáló 28 napnál – simán belefér ennyi kis csúszás. S különben is, minden fejben dől el, elég tehát elhatároznom, és megbeszélnem a babával, hogy akkor jöjjön, amikor az a legalkalmasabb. Ági hazatérési ideje különben is jó időpontnak tűnt a szüléshez, a csillagok állása kedvező lesz, a lányom Rák szülött lesz, ami illik a Bikához (mármint hozzám), a Jupitere együtt áll majd az aszcendensemmel, elrendezni se lehet jobban.

Hát, nem így történt… Ha sejtettem volna, hogy egy hét múlva már anya leszek…

Következő hétfőn beütött a krach. Elkezdett fájni a vesém. Egy kicsit görcsölgetett, de a jól bevált teakeverékem segített, estére elmúlt. Azt hittem, talán felfáztam kicsit, de már túl vagyok rajta, azonban másnap visszajött a fájdalom, sokkal erősebben. Akkor már nem segítettek a kis házi szereim. Lépni sem bírtam a jobb lábammal, annyira fájt. Délután már vonaglottam, hangosan sírtam, hánytam. Orvost hívtak hozzám. Sejtettem, mi fog következni, előre tiltakoztam, hogy nem akarok kórházba kerülni. Anyukám letromfolt: „Ki mondta, hogy oda kell menned?!” De nekem lett igazam, a háziorvos közölte, csak azért adja a fájdalomcsillapító injekciót, hogy legyen erőm bemenni, a továbbiakban nem vállal értem felelősséget.

Befektettek. Az ügyeletes orvos – persze férfi – okosan megkérdezte, miből tudom, hogy nem szülési fájdalmaim vannak… És ez az orvos nekem korábban még szimpatikusnak tűnt! Kiakadtam. A szobatársaimon is. Rá kellett jönnöm, hogy én, aki indiánokkal meg feketékkel éltem az őserdőben, falun meg idős néniket és bácsikat interjúvoltam meg, és tudom, hogy más népekkel, kultúrákkal szemben tolerancia kell, meg minden, én saját társadalmamon belül igencsak arisztokratikus vagyok. Szembesültem azzal, hogy a kórház nemcsak a paternalista, felsőbbséges viselkedésű orvosok miatt pocsék hely, hanem mert az ember mindenféle népekkel kénytelen keveredni, akiknek a felfogása olyan messze van az enyémtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Egy szobában több napig egy kismamával, aki kiszökik a sarki büfébe pizzát enni meg kólát inni, közben akkora már, mint egy ház… A másik, aki alig suttogva rólam beszél a barátnőjének, hogy „Nééé mááár, itt van ez a doktor akárkicsoda, aztán még fogadott orvosra sem képes pénzt szánni.” (Ez mondjuk már a szülés után volt)… A harmadik könyörög az orvosának, hogy ugyan csináljanak már neki egy posét (oxitocinterhelés, sokszor beindul tőle a szülés, tulajdonképpen burkolt szülésmegintításnak is remek), mert ő már nem bírja tovább ekkora hassal… Majdnem olyan elszigetelődve éreztem magam, mintha egyedül lettem volna az Északi-sarkon.

Közben erősebb sárga folyásom lett egyik reggelre, és én meg voltam győződve róla, hogy ez már bizony a nyákdugó egy darabja, és a mekóniumos, sárga magzatvíz elszínezte. Sz. doktor, régi „ismerősünk”, az akkori ügyeletes csak legyintett rá, azt mondta, ez az ilyenkor szokásos erősebb folyás. Kétségbe esve hívtam fel egy másik bábát, hogy mit csináljak. Ő próbált megnyugtatni, azt mondta, ne foglalkozzak vele, csak kerüljek ki innét, s utána minden rendben lesz. Csak a második, normális szülésem után szembesültem azzal, milyen is az igazi nyákdugó, s hogy Sz-nek részben talán mégis igaza volt.

Ez a kórházi három nap keddtől péntekig annyira belém ivódott, beszippantott, olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy képtelen voltam tőle szabadulni akkor is, amikor pénteken reggel végre hazakönyörögtem magam. Ekkor kaptam csak kézhez a homeopátiás szereket, amiket K. sógornőm időközben beszerzett nekem, s ekkor vehettem be belőle az első adagot, hogy megfordítsam vele a kisbabát.

A kendős módszerre már nem volt idő. Ugyanis alighanem nagy hibát követtünk el, mert a nagy örömben, hogy végre otthon vagyok, Zs-vel kicsit jobban összebújtunk a kelleténél… Hogy aztán ez okozta-e vagy sem, végül is nem tudom, de estére elkezdődtek azok a jellegzetes kis „menstruációs fájdalmak”, a húzások az alhasamban. Kétségbeesve hívtam sógornőmet, hogy ez már vajon a szülés-e? „Úgyis rá fogsz jönni.” ‒ volt a válasz. Egész éjszaka fájdogált, nem volt erős vagy kellemetlen. Csak többször ki kellett mennem pisilni, s reggel felé már kicsit véres is volt a betétem. Sejtettem, hogy nincs menekvés, ebből szülés lesz. De ha lehet választani, talán máshol kellene, nem az itteni kórházban. A másik kórházban (azóta már bezárták) jót hallani. Megnéztem a kis könyvemben, mit írnak róla.

Hanem egyet fordultam az ágyban, kis pukkanás, ugrás ki, s a padlóra egy nagy sárga tócsa folyt. Megrémültem. Mit megrémültem, bepánikoltam. Elkezdtem Anyunak kiabálni, aki három ajtóval odébb aludt. Eredetileg úgy volt, hogy aznap reggel elutazik öcsémékkel, de influenzás lett, így itthon maradt. Ha nem így lett volna, teljesen egyedül maradtam volna otthon, mivel Zs. éjjeles lévén reggel hétig dolgozott.

Szegény Anyunak nem sok hasznát vettem. Kénytelen voltam elmenni a szobájáig, szólni neki, hogy ébredjen már fel. Kértem, hozzon egy betétet, mire idegességében egy vékonyka tisztasági betéttel állított vissza… Gyorsan felöltöztem, felkaptam a táskámat, amit talán egy hete pakoltam össze, és bevágtuk magunkat az autóba. Előtte felhívtam a kórházat, de a szülésznő nem vette fel. „Biztosan sürgős dolguk van.” ‒ mondta kioktató hangnemben a diszpécser. „Nekem is sürgős dolgom van.” ‒ feleltem sértődötten.

Megérkeztünk a kórházba. Útközben még hívtam Zs-t, hogy ne haza menjen, hanem ide jöjjön. Mire fél nyolc tájban felvettek az osztályra, már ő is ott volt. Kiderült, hogy az ügyeletes pont egy olyan orvos, akit Zs. jól ismer, és az egyik legnormálisabb orvosként ismernek városszerte. Örömünk nem sokáig tartott, mert kiderült, nyolckor lejár a munkaideje. Szabadkozott, hogy neki mennie kell, átad a kollégájának. Aki nem volt más, mint Sz. doktor, aki ‒ Anyu verziójában ‒ „majdnem eltette láb alól az unokámat”. Halkan odasúgtam Zs-nek: „Látod, megálmodtam!”

Ebből a momentumból tudom biztosan, hogy tényleg volt egy jósálmom H. születésével kapcsolatban, mert arra már nem emlékszem pontosan, mikor is álmodtam a következőt (pedig vezettem egy kis naplót, s azt hittem, leírtam ezt, de utólag nem találtam a bejegyzést): „Be kell mennem a kórházba. Nagyon nem akaródzik, félek, de hogy megnyugodjak, jó agykontrolloshoz méltóan lemegyek alfába. Csakhogy újabban rendszerint belealszom a programozásba, most sincs ez másképp. Mire felébredek, fekszem egy asztalon, s azt látom, hogy egy kisbaba feje bukkan ki a két lábam közül. Fájdalmam nincs. Látom, hogy fehér köpenyben Sz. doktor varr engem. Még el is csodálkozom: Miért kell varrni?” Persze utólag szerettem volna úgy értelmezni az egészet, hogy szinte álomban, tehát fájdalom nélkül szülök, s a varrás csupán a gátmetszés miatt van. Utóbb szembesültem vele, mit is jelentett valójában az álom.

A magzatvíz elfolyása óta már tisztában voltam vele: nincs menekvés, át kell esni a műtéten. Csak azért izgultam, hogy a babának semmi baja ne legyen az oxigénhiánytól. Teljesen dermedt voltam, beletörődő, a lélegzetemet szinte visszafojtottam. Remegő lábbal lépdeltem a szülőszoba felé. Egyszer csak – mintegy kívülről – egy hang azt mondta a fejemben: „ez is a szülés egy módja”. Elhessegettem a gondolatot – micsoda butaság! Ez nem szülés! Ezek után hónapokig nem voltam képes a számra venni azt, hogy „megszültem H-t”, annyira hazugnak hangzott volna az egész.

A szülőszobán megkaptam a beöntést, majd a katéter felhelyezése következett. Az ezt követő fél órát a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. A „fájások” ekkor még nem igazán voltak kellemetlenek, azt gondoltam, ezt ki lehetne bírni. Mégis tehetetlenül rugdostam, suvickoltam a lepedőt a sarkammal a kínzó, égető fájdalomtól, amit a katéter okozott. Legszívesebben kitéptem volna a húgycsövemből. Közben mérték a baba szívhangjait, a gép hangosan ketyergett H. szívdobbanásainak ütemére, majd minden méhösszehúzódásnál elhalkult. Zs. ekkor lett rosszul, amikor belegondolt, mit is jelenthet ez az ütemvesztés. Elsápadt, és kimenekült a folyosóra. Én alig vártam, hogy a műtőbe vigyenek, végre megkapjam a gerincbe az érzéstelenítő injekciót, s túllegyek az egészen.

A műtét meglepően gyorsan zajlott. Tulajdonképpen mindenki kedves volt, igyekeztek megnyugtatni, főleg a fiatal aneszteziológus orvosnő volt szimpatikus. Még a morcosságáról ismert Sz. doktort is sikerült megenyhíteni, amikor – stratégiailag jól kiszámolt pillanatban, közvetlenül a vágás előtt – közöltem vele, hogy 35 éve ő volt az, aki anyukám hasából kivett egy hasonló műtét során. „Tényleg?” – kérdezte szinte mosolyogva, miközben fertőtlenítővel pacsmagolta be a hasamat, s mintha némi meghatottságot is hallottam volna a hangjában.

Talán öt perc sem telt bele, amikor kis nyekergő hangot hallottam a zöld vászon mögül, amivel saját testemet eltakarták előlem. „Már meg is született?” – kérdeztem megilletődve, s azon erőlködtem, hogy találjak valami felemelőt, valami ünnepélyest ebben a pillanatban. „Hány óra van?” ‒ kérdeztem gyorsan, nehogy hiba csússzon a dokumentáció folyamatába, amivel agyamba próbáltam vésni életem legszentebb eseményét, kislányom megszületését. „Kilenc óra öt perc.” ‒ érkezett a válasz.

Hogy egészen őszinte legyek, a nagy igyekezetem ellenére már nem vagyok teljesen biztos abban, milyen sorrendben is követték egymást az események. Sz. doktor mindenesetre feltett egy kérdést a csecsemős nővérnek H. állapotára vonatkozóan: „Tudja mozgatni a kezét?” (Ekkor még nem voltam tisztában vele, miért.) Majd gratulált gyermekem megszületéséhez. Vagy fordítva történt? Ki tudja már?

H-t nem mutatták meg azonnal. Először ennek sem értettem az okát, később a zárójelentésből derült ki, hogy oxigénsátor alá helyezték. Mire visszahozták, már fel volt öltöztetve rózsaszín kis réklibe, pólyába. A fejemhez hozták, hogy közelről láthassam. Ugyanaz az arcocska, összeszorított száj, barna haj, mint álmomban! Nincs tévedés! Döbbenet. Ujjamat felemelve bátortalanul megsimítottam kis kezét, hogy üdvözöljem.

Közben egyfolytában reszkettem, mint a nyárfalevél, s a hangom is remegett. Mikor emiatt mentegetőztem, a doki megnyugtatott: „Hogyne, hiszen erős fájásai vannak.” Egészen furcsa volt ezt hallani azután, hogy a kisbabám már világra jött.

H-t három órával később láttam viszont. A déli etetésre hozták, ahogy azt illik. A csecsemős nővér lelkesen jelentette, hogy H. hajlataiban volt még egy kis magzatmáz, azt újabb fürdetéssel gondosan eltávolította… Erre inkább nem szóltam semmit, mert megdicsérni nem tudtam volna érte, pedig látszott, hogy azt várja. Ha akkor tudtam volna, hogy az itteni szokás szerint folyó víz alatt egy kézben tartva suvickolják a babákat, minden erőmet összeszedve leordítottam volna a fejét. H. évekig rettegett a zuhanyzástól, talán most már, hatéves korára megtanulja végre, hogy nincs mitől tartania, ha a vízsugár hangját meghallja.

Kislányom világbajnok volt szopizásban, szinte azonnal ráérzett, hogyan kell csinálni. Próbáltam a mellbimbómat kis szájába tuszkolni úgy, hogy közben lehetőleg ne emeljem meg a fejem, nehogy a spinális érzéstelenítésnek kellemetlen utóhatásai legyenek fejfájás formájában. Bár csak három és fél nap múlva lövellt be a tejem igazán, H. kedve szerencsére nem ment el a táplálkozás ezen módjától, s nemsokára csodájára jártak a nővérek, hogy az osztályon fekvő tíz babából egyedül ő szopik rendesen. Én ezt nem tartom csodának azok után, hogy láttam, hogyan és milyen tempóban döntik a nagyobb súlyú babák szájába a tápszert mokkás pohárból. Szerencsésnek tartottam magunkat, amiért H. csupán 3050 g-ot nyomott születésekor – s bár ez nem volt kis súly ahhoz képest, hogy két héttel korábban született a vártnál – pont elég volt ahhoz, hogy ne akarják állandóan pótlással tömni.

A csecsemőosztályon töltött pár nap egy életnek tűnt. Hiába kértem maga rooming-in szobába, a lányomat csak a háromóránkénti etetésekkor vehettem kézbe, és kötelességtudóan visszaszolgáltattam, amikor érte jöttek. Úgy éreztem, nem hozzám, hanem őhozzájuk tarozik, itt lakik, ők rendelkeznek felette. Alig-alig mertem elhinni, hogy ő az enyém, én vagyok az anyja, és én dönthetek felőle. Talán felesleges is mondanom, a gyerekorvost hat nap alatt egyszer sem láttuk, a gyerek állapotáról senki nem adott felvilágosítást, senki meg nem mutatta, hogyan kell fürdetni. (Persze, éppen nem volt víz a szobánkban…).

A zárójelentésből derült csak ki, hogy születése után rögtön oxigént kapott, s a köldökzsinór a halántékához szorította a bal karját, emiatt gyakran kell hasra fektetnünk, hogy a feje emelgetésétől a homlokcsont alá félig becsúszott halántékcsont visszaigazodjon a helyére. Volt olyan dolog is, ami még a zárójelentésből sem derült ki. Amikor kislányunkat készültünk hazavinni, és életünkben először próbáltuk meg öltöztetni saját ruhácskáiba, nekem fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. Zs., az apja vette észre, hogy kislányunknak két lyuk van popsiján: egy a végbelénél, egy pedig a farokcsontjánál, egy kis behúzódás formájában… Szerencsére három héttel később egy ultrahangos vizsgálat kiderítette, hogy nincs semmi komoly fejlődési rendellenesség. De azért megnyugtatóbb lett volna, ha a kórházi gyermekorvos rögtön közli velünk a tényállást, és hogy ez nem olyan komoly elváltozás.

Azt hiszem, itt most le kell állítanom magam, mert napestig tudnék mesélni a kórház csecsemőosztályáról, de inkább nem teszem. Akkor azt gondoltam, majd a következő gyereknél kiköszörüljük a csorbát: úgy csináljuk, ahogyan azt eredetileg is szerettük volna. Nem sokon múlt, hogy nem így történt, s hogy mégis sikerült ez a tervünk, az óriási mértékben Neked köszönhető, kedves, drága Ági!

M. Á.
Testvértörténet otthon >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.