igaz történetek szülésről, születésről

640. nap: A valóság

640. nap: A valóság

Egyik éjjel azt álmodtam, ülök egy előszobában, Te az ajtón túl vagy, várni kell Rád este hétig, de megéri, mert kijösz hozzám. Egy hónappal később, amikor még talán azt sem tudtam, hogy R. fiam megfogant, újabb álmomban láttam magam, ahogy egy nagyméretű, fejlett, talán hét-nyolc hónapos egészséges babát tartok a karjaimban nagy elégedettséggel (merthogy H-nál mindig gond volt a kis mérete), és Hozzád hajolok: „Szeretlek, Ági!” ‒ mondtam Neked hálával telve.

És úgy lett. Azon a napon eljöttél hozzám, segítettél nekem, pedig akkor éjszaka már egy másik szülő nőnél voltál 200 kilométerrel odébb, reményem sem volt arra, hogy ideérsz kisfiam születéséhez. Amikor reggel fél hatkor bekopogtál a fürdőszobaajtón, én egy gyanútlan „igen”-t kiáltottam, és majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttalak belépni. Óriási meglepetés volt, óriási csoda. Kicsit talán zavarba is jöttem. Hogy megtörtént, amire vártam, Ti eljöttetek hozzám vendégségbe. Három nagyra becsült Grácia, s kiváltképpen Te, aki nem nevettél ki az álmaim miatt, mindig segítettél, ha kértelek, személyes hangú leveleimre mindig válaszoltál… Talán soha nem mondtam Neked, milyen sokat jelentett ez nekem. Tudtam, hogy egy vagyok a 3500-ból. Ha évente csak 100-150 kismamával találkozol személyesen, akkor is óriási, hogy éppen rám emlékszel, és nem tetteted az érdeklődést. Kedves odafigyelésed akkor sem volt erőltetett, és megjátszott, amikor az egyik „kötelező” beszélgetésünkkor majd’ leszédültél a fáradtságtól a pamlagról. Számomra ez teljesen hihetetlen volt, mert életem során, ha valakitől a legnagyobb jótéteményeket kaptam, akkor is volt egy áthatolhatatlan, sérthetetlen határ, amin túl – valamifajta ellenszolgáltatás nélkül – már nem volt hajlandó adni magából, energiáiból. Te el tudtad hitetni velem, hogy fontos vagyok, hogy a legfontosabb vagyok akkor éppen.

Van még valami, amit legszívesebben minden egyes Téged gyalázó fórumon, internetes oldalon, magát szakmainak tituláló „szakértősereg” előtt elmondanék: hogy soha ilyen lelkiismeretes és önzetlen embert nem ismertem. Mikor kis híján hagytuk, hogy R-t kisebb egészségügyi problémák gyanúja miatt a „közbetegségügy” a karmaiba kaparintsa, külföldről, a nyaralásod alatt, saját költségeden hívtál fel minket, és percekig beszéltél a lelkemre, hogy ne hagyjam az egészséges gyerekemet agyonvizsgálgatni. A csecsemőosztály ajtaja előtt ért utol a telefonod, egyetlen percen múlott, hogy nem léptünk be, innen fordultunk vissza a háromnapos újszülöttel, amit azóta sem bánok. És Te utólag sem akartad elfogadni, hogy a drága telefonköltségedet megtérítsük. Innen üzenném minden orvosi esküt tett, a gyógyító és megmentő szerepében tetszelgő fehérköpenyesnek: ha idáig eljutnak a páciensek iránti elkötelezettségükben, akkor majd hiszek nekik is!

A második alkalommal ismét tudatosan készültem arra, hogy a babám otthon szülessen meg. Szerencsére, R. időben megfordult, így elvi akadálya nem volt a háborítatlan, intézményen kívüli szülésnek. Mégsem lehetett az az érzésem, hogy minden – úgymond – simán megy, inkább több alkalommal történt az, hogy a reménytelen helyzetek egyszer csak jóra fordultak. Kezdve a szörnyű 2007 szeptemberével, amikor a tragikus vállelakadásos eset történt, s újult erővel támadott Téged a hatóság és a sajtó – akkor azt gondoltam, befellegzettek szép terveimnek. Kétségbeesésemben mindenféle alternatívákban kezdtem gondolkodni, s már majdnem félidős voltam, amikor egyszer csak igent mondtál arra, hogy lejösz hozzánk vidékre. Akkor velem madarat lehetett volna fogatni. Onnantól úgy éreztem, sínen vagyunk.

A várandósság R-rel egészen más, megterhelőbb volt, mint H-val – hogy is ne, hiszen akkor már ott volt az örökmozgó másfél éves lányom. Félidőben egy rossz mozdulat miatt hetekre lesántultam, hamarabb elnehezültem, seprűvénák díszelegtek a lábamon a nyolcadik hónaptól, s a feketeleves még csak eztán jött. Az utolsó héten három olyan vesegörcsöm volt, mint H-val, de nem voltam hajlandó kórházba vonulni. Úgy tűnik, gyárilag rosszul vagyok összerakva, akárhogy igyekeztem elkerülni például oldalamon alvással, a magzat mégis elnyomta a vesevezetékemet. Telefonos segítségetekkel, homeopátiás bogyókkal, gyógyteákkal kúráltam magam, utóbb visszatekintve valószínűleg sikerrel.

A szülés azonban a harmadik vesegörcsöm estéjén, a végkimerülés határán kezdődött, nem is csoda, hogy a vajúdás 26 órán át tartott. Inkább az ér fel egy kisebbfajta csodával, hogy sikerült mégis kórház nélkül megúszni. Szülés közben sokszor voltak mélypontok. Menet közben gyakran elkeseredtem, hogy „csak” ennyire vagyok képes, hogy már megint, mint életemben annyiszor, csak „elméleti hozzáértésemet” bizonyíthatom, a gyakorlati vizsgán megbukom. Hogy miattam dekkol itt vidéken tíz-tizenkét-tizennégy-huszonkét órája ez a három jótét lélek, akik sem hazamenni nem tudnak a családjukhoz, sem pihenni nem tudnak rendesen (a vécézésről ne is beszéljünk, azóta is ég az arcomról a bőr, milyen szépen „megfeledkeztem” az egyik viccesen mondott feltételetekről: jó lenne, ha külön lenne a kád és a toalett a lakásban… Szegények, mennyi kínos pillanatotok lehetett emiatt!).

Volt egy pár kitüntetett perc, amikor megadatott mégis, hogy megtapasztaljam azt a kivételes eufóriát, amit mások talán hosszabban és természetesebb módon élvezhetnek. Én félénken fogadtam, s hamar el is szállt a tenyeremből ez a ritka pillangó – de Te ott voltál velem. Megengedted, hogy átöleljelek, beléd kapaszkodjam. Alig hittem el, hogy szabad ezt nekem. Anyám helyett anyám voltál.

Akadt egy-két izgalmas momentum is. Megdolgoztattalak benneteket rendesen. Utóbb kicsit kudarcnak éreztem, hogy a szülés háborítatlansága – hogy is mondjam – csorbát szenvedett. Úgy éreztem, nem volt elég szép, elég „elegáns” a feladatteljesítésem. Konkrétan – ottmaradtam volna nélkületek, Nélküled, a szakértelmed nélkül. Még hogy egy bokorban vagy a szántóföld végében megszülni… Nem ilyen puhánynak való, mint én. Ha nem lépsz közbe háromszor is, nem sikerült volna Kicsifiamat világra hoznom. Azt mondtad, egy császár után nem szabad, hogy a kitolási szak elhúzódjon. Burkot repesztünk, de ha nem történik semmi érdemleges, irány a kórház. Hát, történt!

A burokrepesztés utáni óriási, irányíthatatlan, elviselhetetlen fájdalmak felzaklattak. Addig is azt hittem, hogy szülök. De ez már túl volt azon a határon, amit amolyan (női) virtusból szívesen elviseltem volna. Te elégedetten jegyezted meg: „Végre úgy nézel ki, mint egy igazi szülő nő!” Magamból kikelve ordítottam, hogy én ezt a kórházban ki nem bírnám, négy órán át támaszkodtam térden állva az ágyra, ököllel vertem, s közben néha aggódva megkérdeztem, nagyon hisztisnek tűnök-e…
A gátvédelmet a fájások csúcsán morogva utasítottam vissza: „Muszáj ezt pont most?” Ó, nem, nem éreztem én ebben a pillanatban semmi emelkedettséget, csak szenvedtem, mint egy kutya. S közben feltettem magamnak a kérdést, vajon tudom-e majd szeretni azt a gyereket, aki ennyire meggyötört… (Naná! Imádom!) Akkor azonban csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy innen nincs visszaút. A kórház számomra minden, csak nem alternatíva, oda nem megyek magamtól, ha elpusztulok is. Elfogadtam volna, ha Te azt mondod, be kell mennem, de kimondhatatlanul hálás vagyok a Sorsnak, hogy mégsem kellett… Elég volt az a fél óra, amit öt nappal később a gyerekosztályon eltöltöttünk a kicsivel PKU-szűrés címén.

A kitolási szak előtt leállt a vajúdás. Lassan, bizonytalanul indult újra. Várakozóan néztetek rám, s én csak azért mondtam, hogy székelési ingert érzek, hogy ne okozzak csalódást. Na jó, valami halvány érzés csakugyan volt… Később feszítő fájdalommá változott. Itt sem éreztem én, ahogyan a babám helyezkedik, elfordul, csak azt, hogy kegyetlenül erőlködöm, nyomok, s még mindig sehol semmi. Akkor már semmi nem volt jó, sehogyan sem volt jó.

Végül félig guggoló pozícióban, hátamat az ágynak és Zs-nek vetve (aki szegény egész nap robotolt, hordta a forró vizet, gondoskodott enni- és innivalóról) próbáltam kipréselni magamból a babát. Vártam azt a bizonyos égető érzést a gátamon. Még mindig nem jött. A szívhangok, most először, romlani kezdtek. Cselekedni kellett.

Egy centinyit vágtál a gátamba az ollóval…, s ekkor éreztem meg, ahogyan valóban feltartóztathatatlanul, megállíthatatlanul rám tört az utolsó fájás, és kirobbantotta belőlem a gyereket. Mindenki izgatott volt, én pedig ösztönösen dörzsölni, simogatni kezdtem a kis lila testet: „Kicsi babám! Kicsi babám!”

Hamarosan helyreállt a rend. A gyermek lélegzett, másik Ági rutinos mozdulattal kiszippantotta R. orrából a váladékot, majd a babát apja karjaiba rakta. A gyerek kis fakopáncsként kopogtatott szájacskájával apja szőrös mellén, s nyöszörgött. Mikor félig ülő helyzetbe kászálódtam, végre mellre rakhattam a fiamat.

Közben azért akadt még izgulnivaló: a vérnyomásmérés mintha nem jó értékeket adott volna, és túl sok vér szivárog még mindig… Ez császár után hegszétválást jelezhet. „Lehet, hogy el kell menni a kórházba” – mondogattad. Én azonban akkor már biztos voltam a dolgomban, állítottam, hogy a vérszivárgás csupán azért van, mert fekvő helyzetben összegyűlt egy adag, s felülésnél egyszerre ürült ki.

Nemsokára a köldökzsinór abbahagyta a pulzálást, ám a halálosan fáradt és a sok vértől megcsömörlött (amit én végig észre sem vettem) Zs. nem akart élni a megtiszteltetéssel, hogy ő vágja el, a feladat Ágira hárult. Még át kellett esnem egy öltésen, mert – Ági szerint – ott is csinosnak kell lenni!

Megvagyunk. Semmi spiritualitás, semmi gyertyafény, végig százas égő mellett, senkinek eszébe sem jutott a félhomály és a romantika. Egyelőre csak azt éreztem: milyen jó, hogy végre vége! Aztán meg: Sikerült!!! Végül pedig, két héten keresztül, amikor még a gátsebemmel és az inkontinenciával küszködtem: „Kellett ez nekem?!”

Az elkövetkezendő napok sem teltek valami nyugodtan. Magas lázam lett többször is, R. sajnos enyhén kiszáradt a harmadik napon, s mire konzultálni tudtunk volna Veled, addigra sajnos nagyszülői nyomásra bevontuk az egészségügyet is a történetbe. Innentől kezdve persze nem akartak leszállni rólunk, s alig akarták elhinni, hogy sem nekem, sem a gyereknek alapvetően semmi bajunk nincsen.

A furcsa az volt, hogy minden nehézség és zaklatottság ellenére az elkövetkezendő két hétben mintha megállt volna velem az idő. A szülés tűnt A VALÓSÁGNAK, a jelen kontúrjai elmosódtak. Az volt az igaz, az volt kristálytiszta jelenvalóság. Semmi misztikus (ahogy vártam egyébként), csupán kézzelfoghatóan jelenlévő. Mint amikor az ember gerincét kiropogtatja a csontkovács, olyan „normálisság”-érzetem volt magammal kapcsolatban. Valami helyére ugrott, és elindult rajta keresztül az addig leblokkolódott energia áramlása. Ezt köszönhetem Neked.

A lelkem egy sérült pontja meggyógyult. Női önbecsülésem helyreállt, hiszen bebizonyosodott: tudok szülni (persze Te nagyon is kellettél hozzá…). Hiszem, hogy császármetszéssel született H. lányomnak példát és előképet tudtam mutatni ezzel, hogy aztán ő is tudjon szülni, mint ahogy császármetszéssel született jómagamnak is szüksége volt annak megtapasztalására, hogy igenis, így kell szülni-születni. Hogy a császármetszés nem a szülés egyik módja, ahogy egy hang duruzsolta a fejemben, miközben a műtő felé vánszorogtam annakidején.

Egy darabig még kísértett a gondolat: ki kellene próbálni, milyen lenne a harmadik szülés, biztosan sokkal könnyebb – de azt hiszem, ezt már nem vállalom be… De elsősorban nem a fizikai fájdalmak miatt. Sajnos, már kiestem abból a körből, akinek hivatalosan még lehetne otthon szülni, és máshol már nem bírom elképzelni.

Szeretettel:

M. Á.

 

Testvértörténet császár >>>

 

Véletlenül kiválasztott mesék.